Jimmy Page – a zenészóriás saját szavaival élve – már számos „nyomorúságos filmtervet” visszautasított, melyeket a Led Zeppelin történetéről szerettek volna dokumentumfilmként elkészíteni, és csak 2017 telén történt meg az, amire szinte már senki sem számított. Bernard MacMahon rendező és Allison McGourty producer, társíró egy szkriptelt, illusztrált storyboarddal kereste fel Page-et, akit első pillanatra lenyűgözött a projekt. Így született meg a Becoming Led Zeppelin (Led Zeppelinné válni), egy jóval több mint kétórás dokumentumfilm, melynek az idei Velencei Filmfesztiválon volt a világpremierje, és melyben abszolút mértékben a zenéé a főszerep.
Sokak számára furán hangozhat, hogy egy dokumentumfilmnek van forgatókönyve, sőt ennek még a képes változata, az úgy nevezett storyboard is rendelkezésre áll. Mégis, MacMahon és McGourty filmjét több éves kutatás előzte meg, és számukra nem az volt a lényeg, hogy a forgatás során kapják meg kérdéseikre a válaszokat, hanem hogy háttérmunkájuk eredményeit a nagyközönség is megismerhesse. Az is érdekes megközelítés, hogy az alkotókat csak a kezdetek érdekelték, az első két év és az első két album. A csillogás, lányok és a „mennyországba vezető lépcsők” előtti éra, 1968 és 1970 között: amikor még sejteni sem lehetett, hogy a túlzott alkoholfogyasztás John Bonham dobos korai, tragikus halálához, és a zenekar feloszlásához vezet csupán egy évtizeddel később.
A film egy rövid bevezetőjében, kicsit iskolás módon ugyan, itt és ekkor születtem kezdettel, bemutatkoznak az alapítótagok. Igazán különleges viszont, hogy John Paul Jones, Jimmy Page és Robert Plant a filmhez készült interjúi mellett John Bonham is megszólal: az alkotók több mint egy évig kutattak a canberrai hangarchívumban a felvétel után. Mintegy harmincezer hangszalag meghallgatását követően, már amikor pont feladták volna, egy dobozban, melyre tévedésből a Slade zenekar neve került, megtalálták a beszélgetés felvételét, melyben egy ausztrál újságíró pont ezt a kérdést tette fel: meséljen a származásáról, gyerek- és kamaszkoráról, kezdő zenész éveiről. A hangfelvételből származó részletek alatt archív képeket látunk a dobos szülővárosából, a Birmingham közelében fekvő Redditchből. A filmben e részletes, kuriózumnak számító bevezető után azonban nem kell sokat várni: a kultikus The Yardbirds feloszlása után Page 1968-ban megalapítja a Led Zeppelint.
Page MacMahonékkal együtt személyesen is elkísérte a filmet Velencébe, mikor is kihangsúlyozta: a Led Zeppelin korai sikerének titka az volt, hogy ráérzett az amerikai underground rockból átvehető legnagyobb ötletre: az albumon, és nem az egyes számokon legyen a hangsúly. Hiszen a lényeg az egész szövete, ahogy az egyik dal vezet a másikba: így nem véletlen, hogy az alternatív rádiócsatornák ekkor már teljes lemezeket, és nem csak egyes számokat játszottak az Egyesült Államokban. Page-ék számára ez fontos kiindulópont volt, és nemcsak ahhoz vezetett, hogy a brit zenei életben ezzel a felfogással gyakorlatilag az elsők között tették a magukévá a progresszív rockra jellemző felfogást (még ha nem is tekintik őket szigorúan progresszív rockzenekarnak), hanem a brit koncertkörutakon kívül, már 1969-ben is nem kevesebb, mint négy államokbeli turnén vettek részt. A számos fellépésnek köszönhetően volt bőven koncertfelvétel, amiből lehetett válogatni: ugyanakkor az alkotóknak ezeket nem csak elő kellett keresni, kikutatni, hanem a felvételek nagy részének a manuális restaurálására is szükség volt, hogy a mai nézőnek is tökéletes filmélményt nyújtsanak. Ezen kívül, az eredeti felvételek gyártó cégeit, filmeseit is felkeresték: és ahol találtak olyan extra anyagot, melyen esetleg több kamera vette fel az eseményt, a látószögek újbóli összevágásával modernizálták a Becoming Led Zeppelinben látható klipeket. Majd teljes mértékben azzal a tisztelettel övezték e különleges koncertvideókat, mely azokat joggal megilleti: az egyes dalok felvételeit egy az egyben, megszakítások nélkül játssza le a film, azaz teljesen olyan, mintha mi magunk is ott lettünk volna az adott fellépésen, és erre bizony még a decibelszámmal is rájátszottak, mondhatni, hihetetlenül hangos élményben lehet részünk, ha a megfelelő vetítőteremben látjuk az alkotást.
MacMahon rendezői koncepciójában mindezt úgy magyarázta, hogy a dokumentumfilm formájának ő kezdettől fogva a musicalt tekintette: az interjúk és egyéb archív felvételek dialógusai közé ezért is ékelődnek be teljes egészükben a Zeppelin-számok, hiszen a film szempontjából mondanivalójuk van, s a sorrendjüket már a fentebb említett forgatókönyv is tartalmazta. A film első koncertfelvétele tehát nem véletlenül a Good Times Bad Times, mely nemcsak az első Led Zeppelin-album kezdő dala, hanem a rendező szerint „itt lehet először érezni, hogy valami másról, újról van szó.” Az utolsó klip a filmben pedig nem is lehetne más, mint a Bring It On Home koncertfelvétele: a zenészeket a turnéról haza-, a filmet pedig mintegy két és fél óra játékidő után nyugvópontra viszi. Ugyanakkor a koncertfelvételek alatt nem csak magát a felvételt látjuk, olykor a film egy képzeletbeli montázsvilágba kalandozik, miközben a zene alatta mindig szól. A turnékhoz köthető korabeli koncert- és repülőjegyek képei váltakoznak azon helyszínek, tájak fotóival, melyek a számok születését inspirálták, illetve a korszak legnagyobb történéseit felidéző archív felvételekkel – melyek közül természetesen az Apollo-11, és az első holdraszállás sem maradhatott ki (1969).
A Becoming Led Zeppelin mind a négy alapító tagnak emléket állít, a velencei bemutatón a főszereplő azonban Jimmy Page volt. Nemcsak azáltal, hogy ő jelent meg egyedül a világpremieren a még élő zenészek közül, hanem ottléte nagyon is személyes és emberi volt. Már a gálát megelőző sajtótájékoztatón is érezni lehetett rajta, hogy mennyire fontos számára ez az alkotás, különösen abból a szempontból, hogy az ő életének is azt az időszakát öleli fel, amikor egy autodidakta módszerekkel önmagát képző zenészből pár év leforgása alatt kötelező tananyag lesz a rockgitárosok számára. A filmet én egy a premiert követő, éjféli előadáson láttam, a fesztivál egyik „ismétlő” sátrában, ezért nagyon is meglepődtem, amikor a kezdés előtt a film alkotói Jimmy Page-dzsel karöltve megjelentek, hogy felkonferálják a filmet. Azonban az állam akkor esett le igazán, amikor ezt követően a hetvenhét éves Page tőlem pár üléssel odébb leült, hogy végignézze, az aznapi délutáni gála után második alkalommal a cseppet sem rövid alkotást. Az első tehetségkutatós, angol „skiffle” folk-rockot játszó zenekari fellépését visszaidéző jelenetek alatt szélesen mosolygott, míg a koncertklipek jelentős része során egy pillanatra sem maradt nyugton se keze, se lába, olyan átéléssel élvezte azokat. Nem kellett ahhoz különösebben nagy Led Zeppelin-rajongónak lenni, hogy ez az este jelentse a legnagyobb élményt idén Velencében.
