Bár az uralkodó vélemény alighanem az, hogy a filmkritikus élből utálja a legtöbb filmet, és legfőbb öröme, ha jól lehúzhat valamit, valamint hogy pozitívumot kizárólag laikus szemmel nézhetetlen szerzői agymenésekről képesek megfogalmazni, de valójában a helyzet az, hogy a kritikus is szereti ám jól érezni magát egy film nézése közben. Nem veti ki tüskés lelkünk a nevetést, a játékosság örömét, a bulihangulatot, az emberi teljesítmények ünneplését. Csak hát a könnyedség, a játékosság, a huncutság nem egykönnyen valósítható meg játékfilmben, a humor könnyen túlszalad, a játékból elborult belső poénos, csak a stábnak érthető agymenések lesznek, és az alkotói csapatok annyira benne vannak a közös munkában, hogy vakok lesznek arra, ha valami külső szemmel érthetetlen. Így aztán igazán, igazán hálás élmény – kritikusként is –, ha egy film alkotói ügyelnek arra, hogy a játékba bevonják azokat is – a nézőket például, ugye –, akik nem az adott mozgóképpel kelnek és fekszenek évek óta. Edgar Wright ilyen rendező: gondosan ügyel arra, hogy a buli mindenkinek buli, a vicc mindenkinek vicc legyen. Az Utolsó éjszaka a Sohóban is pontosan ezen elv mentén készült.
Az elvarázsolt széplelkűeknek áll ez a világ: érzékeny elméjük, minden rezdülést felfogó radarjaik révén olyan gazdagon, színesen, sokrétűen élik meg a mindennapokat, ahogy azt az élet, ez a színes-szélesvásznú, imádni való agyrém megérdemli. Viszont ezzel egy időben ugyanezeknek a széplelkűeknek van a legnehezebb dolguk is ugyanebben a világban, mert érzékenységük sérülékenységet jelent, és alkatilag nem alkalmasak önmaguknak arra a megkeményítésére, ami az élet éles peremeihez szükséges lehet. Ilyen széplélek Eloise, Ellie is, aki Anglia egyik eldugott vidékén nevelkedett nagymamája szárnyai alatt, aki szülei helyett felnevelte. Édesanyja rég halott, ám Ellie nyilvánvalóan tőle örökölte érzékenységeit a látható világon túli dolgokra, rajongását mindenért, ami ’60-as évek, és az is a család női ágának öröksége, hogy Ellie rajong a ruhákért: nagyanyja és anyja is varrónő volt, ő is évek óta maga varrja a ruháit, és minden álma, hogy divattervező lehessen. Történetünk kezdetén épp ez az álom kezdhet el valóra válni, Ellie-t ugyanis felveszik egy menő londoni egyetemre, ahol ruhatervezést tanulhat.
A nagy kaland ugyanakkor nem olyan egyszerű, ha az ember a mai slágerek helyett Beatlest hallgat, nem nagyon iszik és szexuálisan is vannak gátlásai, nem mellesleg pedig időnként szellemeket lát a tükörben. A kollégiumi szobatárs egy igazi seggfej és az egész közeg túl hangos, túl zsúfolt, túl sok, így Ellie kivesz egy eldugott, aprócska albérletet, ahol egyedül lehet, és bevállalja az első szembejövő pultos állást, hogy ki is tudja fizetni azt. A kis lakás azonban súlyos emlékekkel terhelt, és ezek az emlékek nagyon hamar elkezdik felfedni magukat Ellie érzékeny szemei előtt: megismer egy magához hasonló fiatal lányt a múltból, Sandie-t, aki épp a ’60-as években érkezett a nagyvárosba megcsinálni a szerencséjét, és egyszerre lesz példaképe, múzsája, és múltbeli ikertestvére is. Sandie eleinte csak álmában hívja magával a Sohó egykori éjszakai életébe, ám hamarosan már a napjaira is rátelepszenek a múlt képei, melyek ráadásul egyre kevésbé barátságosak, Ellie tudata pedig egyre jobban belecsavarodik a rejtélybe.
Edgar Wright egy őrült, virtuóz zseni, ezt alighanem már az előző filmjénél, a fergetegesen szórakoztató Baby Drivernél – ami a rémes Nyomd, bébi, nyomd címet kapta a magyar keresztségben – is megjegyezhettem, de most újabb emlékeztetőt kaptunk minderről. Még a hangulat is hasonlít némiképp a retro háttérrel és zenékkel, csak éppen ami ott egy keserédes szerelmi száguldás, az itt sokkal, sokkal sötétebb színezetet kap és a krimi-thriller vonal is inkább horrorba csap át, mint románcba. Az események olyan gyorsan váltanak értelmetlennek tűnő felnövés-történetből fájdalmas példabeszéddé a nőkre leselkedő veszélyekről és az egy ponton elszakadó cérnáról, hogy azt alig bírjuk követni, ám közben az a meglepő dolog történik, hogy mégis remekül érezzük magunkat. Mintha egy életveszélyes cirkuszi mutatványt néznénk, mi több, mi magunk is részt vennénk a nyaktörő mutatványokban, de valamiért mégsem kérdés egyetlen percig sem, hogy biztonságban fogunk leszállni a végén az adrenalin-hullámvasútról.
Színészei is szabadon játszhatnak, az Ellie-t alakító Thomasin McKenzie tökéletes választás az elvarázsolt széplélek szerepére, aki azért közben nagyon makacsul megy előre, és hasonlóan hibátlan a Sandie-t alakító Anya Taylor-Joy is, akit gyakorlatilag az ilyen különös, nem hétköznapi díva-tündér-femme fatale szerepekre teremtettek. A filmzene olyan áradó és gazdag, hogy szinte külön szereplőként van jelen a filmben, de az is biztos, hogy sokaknak a rendszeres lejátszási listáiba is bekerül majd. Az Utolsó éjszaka a Sohóban minden művészieskedéstől és köldöknézéstől mentes, színes, pörgős, adrenalinnal felturbózott, humoros és érzéki, az év eddigi filmes felhozatalának egyik legerősebb mozija.
Az Utolsó éjszaka a Sohóban a velencei filmfesztiválon mutatkozott be, de október 21-től Magyarországra is megérkezik. 24.hu: 9/10
