Én élő akarok lenni, nem túlélő
– vágja az anyja fejéhez az egyik hősnő Mundruczó Kornél Evolúció című filmjének második, legnagyszerűbb felvonásában. Léna a középső nemzedék képviselője abból a háromból, amelyet láncszemekként kapcsol össze a holokauszt traumája. Budapestről jött, de a fiát, Jónást Berlinben neveli, míg anyja, Éva Auschwitzban született. A kislány Éva megtalálásának és kimentésének lázálomszerűen elemelt, pokoli keringőt idéző jelenetével indul a film.
Az eleinte zavarba ejtő, néhány perc elteltével azonban megrendítő hatást kiváltó felütést leginkább olyan „gázkamra-burleszkként” lehetne jellemezni, amelyben három takarító igyekszik lekaparni a szavakkal leírhatatlan mocskot egy klausztrofób térben. Elég hamar megsejtjük, hol járunk, és az a baljós előérzetünk támadhat, hogy Mundruczó mindössze sokkolni akar a holokauszt e legsötétebb szimbólumának felidézésével. A kétségbeesett takarítás látványos hosszú beállítása azonban ennél változatosabb érzelmi hatásokat kelt, és a zord nyitójelenet némileg váratlanul az emberség és a remény megkapó tanúságtételévé szelídül.
Az Evolúció alapját képező, azonos című színielőadást két éve Németország legnagyobb színházi fesztiválján, a Ruhrtriennalén mutatta be a Proton Színház. Ám a premier után Mundruczó és alkotótársa, Wéber Kata előbb egy másik korábbi előadásuk alapján forgattak filmet, ez lett az angol nyelvű, Velencében díjazott és az Oscar-versenyben is érdekelt Pieces of a Woman. Miközben Mundruczó és Wéber közös pályájuk legnagyobb nemzetközi sikerét élvezhették, néhány hét alatt tető alá hozták az Evolúció egész estés filmmé átdolgozott változatát is. A rendező régóta gondolkodik azon, hogyan érdemes mozgóképre átdolgozni a színházat: tizenkét éve a Krétakör színészeivel készített A Nibelung-lakóparkot adaptálta hasonló módszerekkel, és az is egészen kiválóan sikerült.
Az Evolúció is nagyon szorosan kapcsolódik az alapjául szolgáló előadáshoz. Három fejezetéből kettő megszakítatlan időben és egyetlen térben játszódó, vágás nélküli – illetve rejtett vágásokkal operáló –, hosszú jelenet. Az auschwitzi nyitány után Léna és az idős Éva hosszú beszélgetése következik az anya gyerekkoráról, családja elképesztő szenvedés- és túléléstörténetéről, és arról a traumáról, ami nemcsak Éva, hanem Léna életét is alapvetően meghatározza.
Monori a magyar filmtörténet fontos darabjaiban játszott (Kilenc hónap, Ha megjön József), karrierje mégis küzdelmesebb volt, mint színészi rangjához méltó volna. Az Evolúcióban bölcs, beteg, törékeny és makacs nőt formál meg, vásznon ritkán tapasztalható, lélegzetelállító intenzitással. Éva szaggatottan beszél, el-eltéved a saját múltjában, miközben a színésznő koncentrációja egy pillanatra sem inog meg – ez a kettősség, Wéber súlyos mondatai, illetve a Láng karakterében bugyborékoló frusztráció gyomorszorító feszültséggel töltik meg a nagyjelenetet. Majd ez a felvonás is álomszerű fordulattal avatja jelképértékűvé a valószerűen épülő történetet.
Mundruczó és Wéber a holokauszttúlélők második és harmadik generációjának élményvilágát, lelki tusáit, döntéshelyzeteit térképezik fel. A karakterek mondatai az összetett témához képest olykor talán túlságosan direktnek, nyíltnak hangzanak, de az is lehet, hogy csak Kelet- és Közép-Európában tűnnek annak, ahol a történelmi számvetés hiányosságai miatt a mai napig egyénileg kell utakat találnunk a vészkorszak traumáinak feldolgozásához. A rendező úgy fogalmaz, hogy azt Franciaországban és Nagy-Britanniában is értsék – akit ez meglep, az nem követte figyelemmel Mundruczó pályájának utóbbi éveit.
Az egyébiránt méregerős mondatokból álló, sokszor humoros szövegvilág didaktikus vonásai azért sem gyengítik a filmet, mert képi eszközökkel Mundruczó roppant téteket emel a párbeszédekben felvetett kérdések mögé. Yorick Le Saux operatőr (Halhatatlan szeretők, Kisasszonyok) bonyolult koreográfiákat bejáró kamerája a szereplők korlátozott szabadságával, a botlás és az összeomlás rémképével szembesít. Öntudatlanul is szorítunk azért, hogy a vágás nélküli snittek harmonikusan érjenek nyugvó- és végpontjaikra, mint ahogy a felindult, érzelmi válságok feszítette karakterek időleges békéjét is reméljük. Nem véletlen, hogy a kamera a harmadik, berlini felvonásban, a kamasz Jonas történetszálán járja be a legnagyobb utakat, és mer jobban eltávolodni a hőstől: az Evolúció szereplői közül a zsidó és magyar gyökereit egyként maga mögött hagyó fiú a legszabadabb.
Máskülönben az utolsó felvonás valamivel súlytalanabb az előzményeknél, de úgy is mondhatnánk, abban nyílik leginkább esély a normális életre. Az alkotók nem akarják fenntartani a feszültségnek ugyanazt a szintjét, mint a korábbi részekben, inkább érzelmesebbre, puhábbra formálják Jonas fejezetét.
