Farkas Norbert / 24.hu
Farkas Norbert / 24.hu

A magyarok szeretik mutogatni, ha gazdagok, még a gyereken is méteres Givenchy-felirat virít

Nyugat-Európában az arisztokráciának az a fontos, hogy ne kiabáljon a márka. Ám Magyarországon főként újgazdagok és még újabb gazdagok vannak, a régi családi vagyonnal járó műveltség és jó ízlés kevés kivételtől eltekintve hiányzik. Erről, meg önismereti utakról, egóról és lélekmárkáról is beszélt S. Hegyi Lucia divattervező-úriszabó, az idén harmincéves Luan by Lucia divatház feje.

A szabásminták! A mi vagyonunk, a szellemi termékünk. Nem ez a látványos rész, de ez az agy! Katalogizálva, kereshetően – használjuk is ezeket a mai napig. Ez az ezerkétszáz-valamennyi, ez az elmúlt harmincöt év eredménye, de folyamatosan termelődik is

– alig érkeztünk meg, S. Hegyi Lucia divattervező már az archívummal büszkélkedik. Az idén harminc éves Luan by Lucia divatház szalonjában járunk, ebben a szivárványszínű időkapszulában, amely egy olyan kort idéz, amiről azt se hittük, hogy valaha is létezett, nemhogy 2021-ben, Budapesten létezik. Klasszikus polgári lakás a helyszín, az óriási belmagasság elbírja a falakon helyet kapott méteres hernyóselymeket – szintén Lucia munkái – és a franciás divatfotókat, rajtuk pucér gyerek bohóckodik a modellek mellett, ne fotózzuk, ma már nem PC. Ez igaz, élet viszont van benne. A fotók alatt varrógépek, vasalódeszkák, az ajtóban fenséges fehér csipke egy próbababán: esküvői ruha felsőrésze lesz, miután a gyöngyöket egyenként felvarrják mindenhova.

Gyűszűgyűjteményem! Rácuppantál, mi?

– állunk meg  kis faliszekrénynél. „Ezeket az ügyfeleimtől kaptam, tehát nincsenek használatban, de gyűszűvel kell tudni varrni, ez szimbólum: aki nem tud gyűszűvel varrni, az nem jó szakember, mert az a lelke a kézművességnek. Szoktuk is mondani, hogy én vagyok a Gyűszűk Ura.”

Farkas Norbert / 24.hu

Odébb tüchtig dobozokban szín szerint rendezett cérnatekercsek, de szigorú módon rendeződik kicsit sem szigorú szivárvánnyá a márka ruhagyűjteménye is. Marie Kondo sírna a gyönyörűségtől, de ez a rend mindenütt látszik, mint megtudom, kötelező is: rendetlen, szétfolyó, rendszerben gondolkodni képtelen művészből akkor sem lesz sikeres divattervező, ha egyébként tehetséges. Dossziékba rendezve minden, a dossziék helye felülnézeti rajzokon, mindenhez tárgymutató: a majdani történészeknek nem lesz nehéz dolga – most pedig Lucia divatiskolájának diákjai veszik hasznát. A Luan by Lucia ugyanis nem csak klasszikus divatházként, úriszabóságként működik, hanem magánoktatást is tart magukat tovább képezni vágyó leendő tervezőknek. De ne szaladjunk ennyire előre, Luciát arra kérem, térjünk vissza a kezdetekhez – így is lesz, és aztán komótosan végig is ballagunk a márka történetén, önismereti utakon, a hazai divatvilágon, újgazdagokon és még újabb gazdagokon, de még a politikusok ruhatáráról is szó esik.

„’86-ban, amikor Claudi megszületett, akkor én a Május 1. Ruhagyárban terveztem bőrkollekciókat külföldre. Ez volt a butikkorszak kezdete, ekkor voltak Lőrincz Zsuzsa, a Váci 10, Kitty Lauro a nagyágyúk. Amikor viszont elvégeztem az iskolát, azaz a női szabó, francia-angol mesterszabó mesterképzést, illetve a Vámos Ilona Szakmunkásképzőt, akkor rájöttem arra, hogy én ennek a szakmának a szépségét legjobban egy saját márkában tudom elképzelni. Mert a nyugati tervezők, Claude Montana, Thierry Mugler, Armani hatottak ránk, és úgy gondoltam, hogy én nem szeretnék a butikos sorba beállni. Volt egy vízióm, hogy lesz egy saját nevünk, amivel utat törünk a hazai piacon. Létrehoztam a Luan márkát Kovács Andorral, a volt társammal. Akkor még persze nem láthattam előre, hogy majd bejönnek a nyugat-európai brandek… Aztán jött a ’90-es évek. Mi különváltunk, így lett a Luanból Luan by Lucia.

Farkas Norbert / 24.hu

Hamar lefektettünk egy sor olyan „szabályt”, ami ma már szerepel a szakkönyvekben arról, hogy hogyan kell luxusmárkát építeni. Például a ruhákat én készítettem, sőt, az anyagokat is mi szőttük, így sok ideig készült egy termék, kevesebb ügyfelet tudtunk kiszolgálni, így azt mondtuk, hogy magasabb árat kell szabni, különben nem jön ki a matek. Aztán ez olyan irányelv lett, amiből tudatosan nem engedtünk akkor sem, amikor már esetleg tudtunk volna többet is gyártani – a harmincöt év alatt még csak árleszállítás sem volt nálunk. Olyan nincs, hogy valaki itt megvesz valamit X összegért, és aztán később, csak azért, mert eltelt fél év, már kevesebbe kerül – mert a termékek, amiket készítünk nem trendekre építenek, hanem valódi befektetések. Maga az anyag is – vegyük például egy Dormeuil cashmere-t – már a minőségéből adódóan is egy önálló márka, aminek egyre csak növekszik az értéke, illetve maguknak az alkotásoknak is. Ráadásul az ügyfeleink lányai megöröklik ezeket a darabokat, át is szabjuk őket rájuk – ez a fenntarthatóság. Ez megjelenik a vonalvezetésekben, hogy időtálló darabokat készítünk, meg abban is, hogy olyan anyagokból dolgozunk, amelyeknek sokkal hosszabb életciklusuk van. Eleve azt gondolom, hogy ha valaki tiszteli a saját alkotását, akkor nem értékelheti azt le. Nálunk pont fordítva van: minél régebbi valami, annál drágább, és ha valakinek ez a ruha a szíve vágya, akkor megveheti, húsz-huszonegy éves, semmi baja nincsen, soha nem megy ki a divatból.

Mire a Luanból Luan by Lucia lett, a 90-es évek elején már megjelentek az ismert pályatársak, Zoób Kati, Náray Tamás, Anda Emi, Sziráczky Brigitta, Németh Anikó, ők is komolyan kollekcióztak, ahogy mi is. Kezdetben volt a Haris közben egy üzletünk, ahol megismerték az emberek a márkát, utána pedig szájhagyomány útján terjedt a hírünk. Jártunk külföldre, Düsseldorfba, Münchenbe, mert akkor még nagyon hittünk abban, hogy világhírnévre kell törekedni, kisszériás finomkonfekciót kell csinálni, és építettük az egót – és akkor egyszer csak bilibe lógott a kezem: kaptunk egy nagyobb megrendelést, és nem tudtuk leszállítani. Rájöttem, hogy nem ez az utam: többször belebuktunk a konfekcióba, a kisszériás sorozatgyártásba, ugyanakkor nagyon sokat tanultunk arról, hogy mennyire más nyelv a nagyüzemi gyártás és mennyire más a kézműves kivitelezés meg a méretes úriszabóság. Ez utóbbi hozzám sokkal közelebb állt, és úgy döntöttem, hogy inkább ezt a vonalat viszem tovább.

Farkas Norbert / 24.hu

Azzal, hogy a kézművességet választottam, és nem a butikvilágot, a járatlan út mellett döntöttem – a nyolcvanas-kilencvenes években a gyors meggazdagodás garantált útja a butikozás lett volna –, de nekem az ember a fontos, az emberre alkotok. Ma már erre egy rendszerünk is van, a test-lélek-szellem hármas egységét nagyon komolyan figyelembe vesszük, olyan színekkel, olyan matematikai képletekkel, számokkal dolgozunk, olyan szabásvonalakkal, amik nagyon sok információval látják el a ruhát. Ezt elég fiatalon felismertem, hogy van ehhez egy érzékem. A szín, mint tudjuk, frekvencia, és nagyon nem mindegy, hogy milyen színeket építünk be valakinek a ruhatárába. A lányom mindig kérdezgette is, hogy anya, miért lelkizel ennyit a vendégekkel – hát azért, mert érdekelnek, és mert nekem a vendég az tulajdonképpen maga a vászon.

A test-lélek-szellem téma egyébként a divatház korszakaiban is lekövethető. Először volt a test, vagy, mondjuk inkább úgy, hogy az ego: az első időszakban önmegvalósítani akartam, és ez látszott is a korai kollekciókon. Nyilván ezen az úton, amit az ego vezérelt, sokkal inkább ego-központú emberekkel találkoztam, olyan helyekre jártunk, olyan embereket öltöztettünk, olyan társasági életet éltünk, ahol ez volt a fókuszban. Az emberek azért választottak minket, mert ebből a Luan by Lucia életérzésből kellett egy darab, és sokkal inkább erre épült a márka élete, ami egyébként a divat mozgatórugója. Aztán ez elkezdett finomodni, ahogy én magam is. Észrevettem, hogy a divat úgy működik, hogy mi tervezők megpróbáljuk a saját identitásunkat rányomni mindenkire, a vásárlók pedig mivel nem mernek önmaguk lenni, azt gondolják, hogy valakivé kell válniuk ahhoz, hogy elfogadják őket. Ez a divatban nagyon hangsúlyos, viszont az önazonosságtól nagyon távol áll, és ezzel már jó ideje nem tudok azonosulni, mert szerintem ez megnyomorítja az embereket hosszú távon.

Farkas Norbert / 24.hu

És elkezdtem észrevenni, hogy az emberek egy része azért jön ide, hogy kompenzáljon valamit, vagy, hogy elmondhassa, hogy nagyon drágán vett ruhát, vagy mert a férje félrelép, és jobb nő akart lenni, mint az, akivel csalják. Mindig volt valami hamisság, és felismertem azt, hogy a ruha valójában pótcselekvés, amihez valami rossz érzés is kötődik, és emiatt csak áll a szekrényben. Így elhatároztam, hogy megismerem előbb a vendéget, a miértjeit, hogy miért van itt, mire vágyik, mitől lesz ő boldog, és amikor eljutottunk oda, hogy ki vagy te, mi az, amit szeretsz magadban, akkor készüljön el az a ruha, ami ezt az érzést konzerválja. Ez ma már több mint húsz éve így működik, és azóta a vendégek elmondják, hogy azt érzik a Lucia-ruhákban, hogy na, ez vagyok én, mert azt az erőt hívom elő belőlük, ami az ő sajátjuk. Ettől lemorzsolódott a vendégkör egy része, de lett egy teljesen új kör.

Ha például idejön egy felsővezetőként dolgozó üzletasszony, aki hamarosan fontos konferencián vesz részt, és erre szeretne egy kosztümöt, akkor először nem is a ruhával kezdjük, hanem azzal, hogy miért érzi ő olyan nagy kihívásnak ezt az egészet, és, mondjuk, kiderül, hogy igazából nyomasztja, hogy mindenki férfi körülötte, és őt, nőként, nem veszik annyira komolyan. Csak ezután jön az, hogy milyen szín, milyen anyag, ilyen vagy olyan legyen a gallérja – és a végén a vendég azt tudja mondani, hogy nahát, mintha varázsruhában lett volna, itták a szavait. Mert nem akart jobb férfi lenni a férfiaknál, hanem nő maradt, önmaga volt.

Olyan önboncolgatás ez, amit egyébként mi magunk is csinálunk saját magunkon. Ma már az ügyfeleink ezért jönnek ide. Ez egyébként az esküvői ruhákban különösen érezhető: ma jellemzően ugyanazt az egyféle Hamupipőke-stílusú esküvői ruhát látni mindenütt, de egyre többen mondják azt, hogy én nem ilyen vagyok, ne akarjanak már Hamupipőkévé, vagy Khloé Kardashianná tenni, pont azon a napon, amikor a legőszintébben ott állok a társammal szemben. Lehet, hogy egy női szmokingja lesz a vendégnek, mert az képezi le az ő személyét. Ezt hívjuk soul brandingnek, lélekmárkának. Ez egy intenzívebb út, mert a kedves vendéggel a munkát beszélgetéssel meg kérdőívvel kezdjük. Ebben az archetípusokra és a karakterekre, meg az önértékelésre vonatkozó kérdések vannak. Az archetípus az, hogy melyik istennőtípusba tartozik, mondjuk, hogy Artemisz vagy Afrodité, harcos vagy nőcike, utána jönnek azok a kérdések, hogy melyik karakter mögé bújik, mondjuk, bíró, aki mindig szigorú – itt legtöbbször azt látjuk, hogy a vendég a diplomái mögé bújik, és saját magát, az igazi természetét nem mutatja meg. Amikor ezeket finoman, játékosan feltártuk, akkor derül csak ki, hogy ki is ő valójában.

Ma jött egy lány, harmincas éveiben, nagyon karakán volt, azt mondta, megy Londonba tanulni, háromrészes kosztümöt kér a legjobb minőségből, mert olyan körökben fog mozogni, ahol ez fontos. Tudja, hogy mit akar, tudatos, mi pedig a tudatosságra tervezünk. A fő küldetésünk igazából az, hogy minden ember tudatosabb legyen és önmagához kapcsolódjon. Egy önismereti folyamaton megy végig, ebben segítünk neki.

Farkas Norbert / 24.hu

Ehhez persze kellett az, hogy ezen az önismereti folyamaton saját magam is átmenjek, ez így hiteles. Fájdalmas dolgokkal kellett szembesülnöm, le kellett szállnom a világhír meg az egó világából a földre, és azt mondanom, hogy ja, én nem akarok beállni abba a sorba, hogy folyamatosan harcoljak és versenyezzek a pályatársaimmal, meg a világgal, mert nem ettől vagyok boldog. Rájöttem arra, hogy valójában az én célcsoportomnak nem kell a show, hisz mindig azokból lett ügyfelem, akik nem is jöttek el a bemutatóimra, akik meg eljöttek, soha nem váltak vásárlóvá.

Én a fair play-ben hiszek: legyen meg mindenkinek a saját piaca, és aki a minőséget, az egyediséget és önmagát választja, az válasszon minket. Akinek az a fontos, hogy messziről lássák, hogy milyen márkában jár, annak nem mi kellünk. Nagyon könnyű felismerni egy emberben, hogy az illetőt a márka tartja össze, vagy ő viseli  márkát. Ha látom azt, hogy valaki attól van egyben, hogy elmondhatja magáról, hogy van rajta Chanel, Armani meg Louis Vuitton, akkor már tudom, hogyha leszedik róla a márkákat, szétesik. Mi fordítva dolgozunk: nálunk az ember az első, és ha már pucéran is jól érzi magát, akkor mellesleg ő majd úgyis eldönti, hogy mit szeretne… És örüljön neki az Armani, hogy hordja.

Ez a függetlenség mindenre érvényes. Nekünk nem volt kockázati tőkebefektetésünk soha, mert láttuk, hogy mit tett egy-egy ilyen néhány pályatársunkkal. Sem politikai, sem üzleti szempontból nem köteleződtünk el semmilyen irányba. Ez persze azt is jelenti, hogy nem kapunk hirtelen több százmillió forintot egyedi pályázat keretein belül az államtól, tehát más kihívásaink vannak ezt az utat járva, de a márka így is élni tud. Sőt, vannak ügyfelek, akik eleve azért jönnek hozzánk, mert rólunk nem olvasnak olyat a sajtóban, hogy ennek vagy annak a pártnak vagyunk a kegyeltjei. Kezd kialakulni egy olyan anyagilag stabilabb réteg, amelynek fontos, hogy olyan hazai vállalkozásokat támogasson a vásárlásával, amelyek politikailag függetlenek.

Magyarországról az igényesség egyébként nagyon kiveszett. Meg lehet nézni például a cseh vagy a szlovák televíziót és benne a politikusokat, közéleti személyiségeket, akik annyira ki vannak találva, annyira szépen vannak felöltözve, és annyira esztétikus férfiak és nők – de itthon vállalhatatlan az, ahogy kinéznek egyes emberek. Nem használják ki, hogy sok tehetséges tervező van itthon. A magyar tervezők nagyon ügyesek, kreatívak. Nagyon jó az oktatás, legalábbis a tervezői, a probléma inkább abban van, hogy nincsenek gyakorlati helyszínek, tehát a gyakorlati órák száma elenyészően csekély, ezért aztán a ruhaipari szakmai tudásuk nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy olyan minőséget tudjanak kiadni a kezükből, ami a nyugat-európai elvárás. A ruhagyárakról nem beszélek, azok nagyon jók, remek bérmunkaország vagyunk, tehát ott is jók a szakemberek. Viszont a tervező meg a szakma nem tud kommunikálni. Mi abban segítünk, hogy a tervező megtanulja, hogy a tervekből hogy lesz végtermék úgy, hogy közben a ruhaipari szakember se akarja lebeszélni azzal, hogy azt nem lehet megcsinálni. A tervező legyen tisztában azokkal a szakmai fortélyokkal, amik ahhoz kellenek, hogy az ötleteit megvalósítsa.

Nekem ezért volt nagy segítség a ruhagyári tapasztalat, mert megtanultam azt a nyelvet. Így, ha tervezek valamit, azt meg is tudom varrni. A mi iskolánk nem feltétlenül ezért jött létre, mi inkább magánoktatást kínálunk azoknak, akik már tudják valamennyire a szakmát, de szeretnék tökéletesíteni, és elsajátítani a magas minőségű kivitelezést. Mert, mondjuk, az úriszabóságban a végtermék minősége hatvan százalékban azon múlik, hogy a részműveleteknél hogyan vasal az ember. És erre nincs idő az iskolákban. A mi időnkben ez szerencsésebben működött: eleve egy kis szalonban tanultam meg varrni, utána mehettem ruhagyárba, ott is mindent megtanultam. Voltak szövetkezetek, tanműhelyek, nagyon sok lehetőség volt arra, hogy elsajátítsuk a szakmát. Az öt évet, a tízezer munkaórát bizony bele kell tenni minden hivatásba.

Farkas Norbert / 24.hu

Egyébként a luxustermék fogyasztásban is különféle típusok vannak. Ahova mi tartozunk Ázsiával és Oroszországgal együtt, ott a luxus státuszszimbólum, tehát fontos, hogy látszódjon, hogy milyen márkájú a termék. Emiatt vásárolja az újgazdag réteg a kockás Burberryt meg a monogramos Dolce & Gabbanát. Magyarországon a luxusfogyasztás sorrendje úgy néz ki, hogy fine dining, utazás, autó, óra, táska, cipő – és csak utána a ruha. Tehát a gasztronómia területen érkezett meg széleskörben legelőször Magyarországra a luxusfogyasztásra való igény.

A ruhában meg még ott tartunk, mint azt egykori politikusfeleségek Instagramján meg lehet nézni, hogy még a gyereken is méteres Givenchy meg Chanel felirat díszeleg. Mint akik a józsefvárosi piacról szabadultak.

Tőlünk keletre, például Kínában már évekkel ezelőtt elkezdtek kijönni ebből, mert egy ponton rájöttek az üzleti szférában, hogy azok a politikusok, üzletemberek, akiknek nagyon sok logózott luxustermékük van, azok korruptak, mert ezekkel fizetik le őket. Ezért elkezdtek olyan termékeket választani, amelyek kevésbé logózottak, a Louis Vuitton, Dolce & Gabbana meg a Gucci helyét átvette a Salvatore Ferragamo meg a Bottega Veneta: azok, ami kevésbé felismerhetők – tehát a luxus divatházaknak már nem a logózott darabjait veszik, amikről a hülye is tudja, hogy az marha drága volt, hanem azokat, amiket egy szűkebb kör ismer. Az is jellemző, hogy itthon keverik a prémiumot a luxussal. Itthon a Michael Kors vagy a Swarovski luxustermék, sőt, sokaknak a Sugarbird is az – mert az influenszereken, meg a Feleségek luxuskivitelben szereplőin ezeket látják. Mi a termékeinket máshogy próbáljuk érdekessé tenni, nem a sznobéria felől. Aki onnan közelít, nem biztos, hogy megtalálja a számításait, mert a mi ruháinkról nem fogja megmondani az, aki szembejön az utcán, hogy úristen, Luan by Lucia van rajtad, kétezer-ötszáz euró, te biztos nagyon gazdag vagy. Hanem legfeljebb azt látják, hogy hű, de egységben vagy magaddal és hű, de minőség.

Ami hiányzik a magyar luxuspiacról, az az úgynevezett old money: a régi nemesi vérvonal, és az ezzel járó régi vagyon. Nálunk régi gazdagnak az számít, aki a rendszerváltás után gazdagodott meg, újgazdagnak meg az, aki az elmúlt tíz évben. Nincsen arisztokrácia, ilyenformán nincsen meg a luxustermék-fogyasztással kapcsolatos edukáció sem. Tehát az emberek nem feltétlenül értik, hogy például mi az az ártöbblet egy luxus termékben, ami az örökségből, a nagy múltból ered, és nem kell megmagyarázni. Jó példa az autók között a Lexus, ami egy prémium autó, és minden szempontból, minőségben, kényelemben, mindenhogy agyonver egy Ferrarit – de a Ferrari az Ferrari, nincs mit magyarázni. Ez az a luxusfaktor, amit nem értenek itthon, mert itt inkább újgazdagok vannak, akiknek kifelé kell kommunikálniuk azt, hogy gazdagok.

Farkas Norbert / 24.hu

Ezzel szemben az old money-nak Nyugat-Európában az a fontos, hogy ne látsszon elsőre a terméken, hogy mi az – mert a hozzáértő szem úgyis rögtön felismeri. Itthon, ha nincs rajta márkajelzés, akkor nem értik. Az old money ezzel szemben klasszikus klubzakót szeretne – ami kigombolható, aranygombos, dupla zsebes, szuper anyagból készül, kézműves, és nincsen rajta a márkajelzés. A tulajdonos monogramja van benne. Ilyet csináltat az old money. Meg buklé blézert, amin kézzel van kirojtolva az anyag – ezt én magam csinálom, nagyon nagy meló. Ez is old money. Soha nem megy ki a divatból, ahány szín van az anyagban, annyi öltözékhez passzol, kortalan, öröklődik a családon belül. És van egy gazdaságossági szempont is: ahelyett, hogy két-három havonta venne egy nem olyan magas minőségű darabot, inkább beruház egy magasabb árfekvésű alkotásba – egy kosztüm nálunk, mondjuk, háromszázezertől felfelé kezdődik, hiszen van olyan anyag, aminek métere ötven- és százötvenezer forint között van –, mert az hosszú életű lesz. Aztán persze ezzel van egy apró probléma is: ha egyszer eljön, hogy öltöztessük fel, akkor utána tizenöt évig nem látjuk.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.