Él egy kép bennünk a székely emberekről, a hegyvidéki emberekről, általában a határon túli területek elzártabb részein élő magyarokról: csendesek, szinte némaságig szótlanok, az alakoskodást és az udvariassági formulákat nemhogy kerülik, de szinte megvetik, egyenesek, darabos modorúak, dolgosak. Forró szeretet fűzi őket a földhöz minden értelemben: úgy is, mint megművelhető területhez, de úgy is, mint az anyaföldhöz, alapjában véve korrekt jellemük egyetlen hibája pedig a lobbanékonyság.
Sztereotípia ez a javából, bár valószínűleg van benne némi valóságtartalom – mint minden sztereotípiában. Akárhogy is, a Hasadék, Krasznahorkai Balázs első filmje, amely a Magyar Mozgókép Fesztiválon debütált, majd egyből el is hozta a zsűri fődíját, mintha ennek az emberi archetípusnak lenne a filmes megfelelője: szótlan, darabos és célirányos.
A történet rossz hírrel indul: a budapesti orvos, Grassai Bálint telefonhívást kap, melynek nyomán haza kell utaznia a Máramarosi-havasokba. Mivel felesége épp első kisbabájukat várja, egyedül indul útnak, kocsija egy ponton meg is adja magát a nem megszokott terepviszonyoknak, ám hősünk végül is csak-csak megérkezik, egyből be is áll végrehajtani szomorú kötelességét: egy gyászmenetben haladó koporsót segít elvinni utolsó útjára. A koporsóban az apja fekszik, a környék köztiszteletnek örvendő, rajongásig szeretett orvosa, akiről mindenki csak szuperlatívuszokban beszél – eltekintve attól, hogy azt pletykálják: azért halt meg, mert kigyulladt a háza, amikor az ágyban dohányzott. Bálintnak azonban nem a temetés az egyetlen szomorú kötelessége az úton: itt él a sosem látott kamasz fia is, aki, mióta anyja meghalt, a nagyapja gyámsága alatt állt, ám annak halálával a fiú hivatalos gyám nélkül maradt, az ő sorsát is rendezni kell.
Ez lenne a felütés, de már jócskán benne vagyunk a filmidőben, amikorra ennyi is legalább kiderül, a Hasadék ugyanis nem siet megosztani történetét a közönséggel. Hatásmechanizmusát épp a lassan gördülő eseményekre és a még lassabban csordogáló új információkra építi fel, ami többé-kevésbé működik is, a mélyben munkálkodó régi sérelmek, titkok, fájdalmak baljós hangulatot teremtenek, amihez ez a kicsit sem megbocsátó természeti közeg is hozzátesz. A kamasz fiú nem igazán nyitott apja közeledésére. „Nem bírja a csendet?” – kérdezi egy alkalommal a kapcsolódni próbáló férfitől, tökéletesen felrajzolva ezzel a cikk elején említett, sztereotipikusan csendes hegyvidéki ember képét szemben a fecsegő pestiével, de nem csak ezzel a nyelvi eszközzel jelzi a rendező a fiú lázadását: sokáig következetesen románul felel apja magyarul feltett kérdéseire, amikor magyarra vált, az már az enyhülését jelzi.
Ezeket a finom emberi játszmákat, évekig gondosan ápolt sérelmeket szépen rajzolja fel a film, a karakterek általában plasztikusak, dúsak, színes-szagos figurák, az esemény, az akció viszont már nem ilyen erős. Apa és fia közös küldetésre indulnak, ám összetűzésbe keverednek a helyi kiskirállyal, aki nem egyszerűen egy nagyszájú szomszéd, hanem afféle helyi maffiózó, aki nem csak a piti rablásokig merészkedik, így hőeink életveszélybe kerülnek. Az eleinte mélylélektani karakterdrámának, bosszúfilmnek tűnő sztori hirtelen túlélődrámába vált át, és itt megbicsaklik a film addigi ereje. Az a száraz, puritán, kevés szóval operáló, vázlatos beszédmód, ahogy a film addig fogalmazott, nem működik a nagy megfejtések felszakadásakor, egyszerűen nincsen mögötte elegendő érzelmi muníció.
Így, bár a titok, ami az események mögött meghúzódik, objektíve valóban súlyos, ott az adott helyzetben valamiért mégsem érezni annak, megyünk tovább azonnal, nincs ideje leülepednie az elhangzottaknak, mint amikor a komikus nem hagy időt a nevetésre a poén után. Ráadásul a film a lassú, de tényleg nagyon lassú felvezetés után olyan hirtelen ér véget, hogy a néző konkrétan meglepődik, amikor felbukkan a vége főcím.
Kár ezért, mert ezzel együtt Krasznahorkai Balázs filmjének van egy sor elismerésre méltó momentuma, az az otthontalanság, ami a messzire elszármazott tékozló fiút övezi például, az egészen gyönyörű, a miliő megrajzolása szintén. Molnár Levente kiváló választás a főszerepre, egész testével, mozdulataival hozza a gyökereiktől messzire szakadtak „otthonos mégis idegen” karakterét, a kihívásban megszilárdult, érzelmileg viszont a falait lassan leengedő jellemet. Szépek a csak félszavakkal sejtetett, soha meg nem magyarázott konfliktusok is, hisz igazából nem muszáj nekünk minden előzetes történetet az utolsó mozzanatig értenünk, érezzük anélkül is az udvariasságba burkolt gyűlöletet, a veszélyt, a kilátástalanságot. Hogy ez pótolja-e azt a távolságtartást, amivel a film a közönségét kezeli, majd kiderül.
A Hasadék a Magyar Mozgókép Fesztiválon debütált, a széles körű mozis forgalmazás a jelenlegi tervek szerint szeptemberben indul. 92 perc. 24.hu: 7/10
