Az új osztályharcban a szülinapi torta is véres lesz – írtuk az Arany Pálmát, majd több Oscar-díjat nyert Élősködők kritikájában. Azóta eltelt két év, és már nemcsak a torta véres, hanem minden más is az ünnepi asztalon, sőt azon túl. A tavalyi velencei filmfesztiválon a zsűri nagydíjával jutalmazott Új világrendben nem születésnapon, hanem esküvőn szabadulnak el az indulatok, és nem két család gyilkosságig fajuló konfliktusáról, hanem nagyobb társadalmi csoportok polgárháborújáról szól a történet. A két filmet mégis érdemes egy napon említeni, mert a koreai Bong Joon-ho és a mexikói Michel Franco ugyanarról az égető globális problémáról adnak le vészjelzést.
Arról van szó, amit Kiss Viktor politológus (interjúnk) Kívül és Belül feszültségeként jellemez, és napjaink legkomolyabb válságaként értékel. Eszerint a társadalmi egyenlőtlenségek ma mélyebbek, mint a második világháború óta bármikor, az új évezred digitális kultúrája pedig csak még látványosabbá tette, micsoda szakadék tátong gazdagok és szegények között.
Az Új világrend e tétel messzemenőkig didaktikus illusztrációja, megfejelve az erőszakos hatalomátvétel pragmatizmusának, módszerességének bemutatásával. Ennek biztosan köze van ahhoz, hogy számos latin-amerikai ország és Mexikó lakói is meglehetős rutint szerezhettek abban az utóbbi egy-két évszázad folyamán, hogy milyen az, amikor hódító seregek trappolnak be az életükbe. Franco filmjében a baljós felvezetés után – tönkretett festményt, feldúlt házat, zöld festékkel összekent emberek hulláit látjuk – felsőosztálybeli esküvői buliba érkezünk. Gazdag család lánya megy férjhez a másik gazdag család fiához, a partira magas rangú politikusok is hivatalosak. Közben a lány családjának egykori szolgálója átjön pénzt kérni beteg felesége műtétjére. A matrónától kap valamennyit, közel sem annyit, amennyire szüksége lenne, és közben éreztetik vele, hogy kívül tágasabb.
Kicsivel később festék- és vérfoltos tüntetők jelennek meg a kertben, akik az előkelő kertvárosba menekültek a közeli demonstrációról. Kiderül, hogy a tüntetés a szokásosnál nagyobb volt, a város jóformán lángokban áll, a hadsereg kijárási tilalmat rendelt el. Észrevétlenül csúszunk át a polgárháborús helyzetbe, miközben a partin egyesek még mindig azon idegeskednek, hogy késik az anyakönyvvezető. Egy idő után aztán rájönnek, hogy ennél hangyányit nagyobb a baj.
Franco az Új világrend első felében remekül megválasztott szituációkon keresztül, kompakt, arányos jelenetekben építi a feszültséget, kormányozza a történetet az elkerülhetetlen katasztrófa felé. Két főhőst választ: Marianne-t, a menyasszonyt, akinek a családjából egyedüliként esik meg a szíve a műtétre gyűjtő Rolandón; illetve Cristiant, a házvezetőnő fiát, aki a cselédek köréhez tartozik, de bizalmas viszonyban van Marianne-nal, ezért a nő őt kéri meg, hogy vigye el Rolandóékhoz. A rendkívül sűrű, szűk másfél óra alatt elmesélt történet második részében aztán valóban kitör a polgárháború, a hadsereg pedig rövid úton átveszi a hatalmat. Olyan törvényen kívüli állapot köszönt be, amelyben a gazdagok és a szegények élete is keveset ér. Marianne-ékat ez sokkolja, Cristianék már megszokták.
Franco egyik karakter jellemét sem mélyíti el, inkább arra törekszik, hogy minél megrázóbb kegyetlenségeket mutasson be. Azt is egyértelművé teszi, hogy ebben a helyzetben mindenkinek a katonáktól van a legtöbb félnivalója, mert náluk van a puska.
Michel Franco nem először véli úgy, hogy a társadalmi problémákra brutális, de éppen brutalitásukban kimódoltnak ható történetekben érdemes felhívni a figyelmet. Első nagyjátékfilmjében, a Daniel és Anában egy testvérpárt rabolnak el bűnözők, hogy aztán incesztuózus pornófelvételek készítésére kényszerítsék őket. A rendező utóbbi filmjei – az elfekvőben dolgozó szociális munkásról szóló, Tim Roth főszereplésével készült Chronic és a megesett kamaszlány történetét elmesélő April lánya – visszafogottabbak voltak, de az Új világrend visszatér a megbotránkoztatáshoz.
A gond csak az, hogy a történet annyira kegyetlenné válik, ami már nem fokozza, hanem tompítja a hatást. A játékidő előrehaladtával egyre inkább hatalomkritikus exploitationnek, a polgárháborús rémségeket kizsákmányoló, öncélú pusztításvíziónak tűnik Franco filmje. Eszünkbe juthat az is, hogy az érvényben lévő normák igazságtalanságára rámutató, társadalomkritikus alapfelvetésből több szempontból is sémakövető történet bontakozik ki. A valódi főhős, akinek a sorsát nézőként leginkább a szívünkön viseljük, Marianne, a gazdag, fehér nő. A legtöbb szereplő, aki nevet és arcot kap a cselekményben, ugyancsak gazdag és fehér, míg a mexikói cseléd- és munkásosztály tagjai jobbára megmaradnak dühös, névtelen indiánoknak.
Az Új világrend így elbeszélésmódjában és formavilágában, ha nem is marad konvencionális, de közel sem merészkedik olyan messzire, mint felkavaró történetéhez illene. Az alkotói szándék ugyanakkor nagyon is méltányolható. Michel Franco nem akart többet, mint pofán vágni a közönséget egy disztópiával arról, hova vezethet, amiben élünk. Disztópia? Reméljük, csak az.
Új világrend (Nuevo orden), 2020, 85 perc. 24.hu értékelés: 7/10
