Richard Osman arcát milliók ismerik az Egyesült Királyságban, hiszen csaknem minden nap találkozhatnak vele a tévében. Osman már régóta népszerű kvízműsorok kitalálója és producere volt, amikor 2009-ben a BBC-nél felvetették neki, hogy a kamerák előtt is kipróbálhatná a magát. A Pointless című vetélkedőben debütált társműsorvezetőként, ami akkora siker lett, hogy már több mint tíz éve fut rekordnézettséggel, számos országba megvették a formátumot, Osman pedig azóta több hasonló műsor házigazdája lett. Egyik alapelve, hogy akármilyen hülyeség hangzik el, sosem alázza meg a versenyzőket. A kedvesség erejét Zoom-interjúnk során is hangsúlyozta, szerinte A csütörtöki nyomozóklub átütő sikerének is ez az egyik titka. A könyvből több mint egymillió példányt adtak el Angliában, és több tucat országban jelent meg világszerte (nálunk az Agave Könyvek adja ki), a filmes jogokat pedig Steven Spielberg produkciós cége, az Amblin Entertainment vette meg. A humoros krimiben egy nyugdíjas falu lakói csapnak fel hobbinyomozónak, és szerencséjükre nemcsak régi eseteken kell rágódniuk, mert több gyilkosság is történik az intézményben. A Londonból bejelentkező Osmannal arról is beszélgettünk, kit szeretne látni a hollywoodi filmverzióban, mit tanult rendőr nagyapjától, és miért fontos, hogy ne csak a fiatalokért, de a 70-es éveikben járó hősökért is rajonghassunk.
Melyik a stresszesebb meló: kitalálni, megalkotni és vezetni egy tévéműsort, vagy megírni egy krimit?
Talán a tévéműsor megalkotása a legstresszesebb, mert az kicsit olyan, mint egy focicsapatot irányítani a pálya széléről. Ülsz a stúdióban, és bármilyen gondosan elterveztél mindent, kénytelen vagy végignézni, ahogy bármi bármikor elromolhat. A könyvnél egész más a helyzet. Két évembe telt megírni, és mindvégig tudtam: ha rossz lesz, arról csak és kizárólag én tehetek. Amikor viszont egy új tévés formátummal debütálunk, a műsorvezető és a versenyzők is ugyanúgy elbaltázhatják, és ennek tudata már önmagában sok stresszel jár.
De akkor legalább lehet másokat hibáztatni, nem kell egyedül vállalni a felelősséget!
Jogos észrevétel, én mégis inkább azt preferálom, ha minden rendben megy. Nekem amúgy nagy újdonság volt az alkotói magány, mert egész életemben csapatban dolgoztam. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül kellett végigcsinálnom valamit. Féltem, hogy ez a része pokoli nehéz lesz, de valójában imádtam. Emiatt én már egy teljes évvel a nagy lezárások előtt lockdownban voltam. Alig mozdultam el az íróasztalom mellől. Szóval elég jó gyakorlatom lett abban, hogy kell otthon ücsörögni, mire világszinten divatba jött a dolog.
A magányos alkotáshoz hozzátartoznak a kételyek és nagy elbizonytalanodások is. Önt elkerülték az efféle alkotói válságok?
A csütörtöki nyomozóklub az első regényem volt, és írás közben szinte senkinek nem árultam el, hogy min dolgozom. Volt pár alkalom, hogy visszaolvastam, ami addig elkészült, és megrohant az érzés: „Úristen, ez valami egészen rémes!” Fel is adtam emiatt néhány ponton, ami talán minden íróval előfordul. De valami mindig visszarántott. Azt hiszem, a karakterek tehetnek róla, annyira megszerettem őket. Velük nevettem és velük sírtam. Végül eljutottam az írásban arra a pontra, ahol már fájdalmasabb lett volna megállni, mint folytatni.
Évtizedek óta készít népszerű tévéműsorokat, szóval ismeri a közönség igényeit. Ez a tapasztalat használható volt valahogy a regényírásnál?
Azt hiszem, igen. Amit tévés producerként észben kell tartani, hogy bárki bármikor kikapcsolhatja a tévét, vagy csatornát válthat. Az ösztönöm tehát azt súgja, hogy folyamatosan szórakoztassak és fenntartsam a figyelmet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy egy pillanatra is unalmassá váljak. Ezért vannak a könyvben rövid fejezetek, és kalandos, több szálon futó cselekmény, mert nem akarom, hogy az olvasók elunják magukat és „elkapcsoljanak”, vagyis felvegyenek egy másik könyvet. Ez úgy tűnik bevált, mert sokan mondták, hogy mire észbe kaptak, már a könyv végére értek. Ez szerintem a tévés tapasztalatomnak köszönhető.
Annyira bevált, hogy A csütörtöki nyomozóklub rekordokat döntött, csak a Harry Potterhez és Da Vinci-kódhoz mérhető tempóban kapkodták el az Egyesült Királyságban. Meglepték a rekordszámok?
De még mennyire! Bíztam benne, hogy elég példány fogy majd ahhoz, hogy a kiadó berendelje a folytatást. Az természetesen eszembe sem jutott, hogy ez lesz majd a harmadik legnagyobb példányszámban eladott keményfedeles könyv az ország történetében, rögtön J. K. Rowling és Dan Brown után. Márpedig úgy fest, hogy ez a helyzet. De ezen nem agyalok sokat, mert igazából felfoghatatlan.
Hát igen, sutyiban belekezdeni az első regénybe egy dolog, folytatást írni egy gigantikus bestsellerhez meg egy másik. Bénítóak az egekbe szökött elvárások?
Hál’ istennek a második könyvet már csaknem befejeztem, mire az első kijött. Ennek nagyon örülök, mert így nem kellett az elvárásokkal foglalkoznom. De a felvetés érvényes: most írom a harmadikat, és időnként érzem, hogy elkezdek ráparázni, vajon mit gondolnak majd erről az első könyv rajongói. Aztán persze rájövök, hogy félre kell tennem az ilyen gondolatokat, és egyszerűen meg kell írnom a történetet, amit én élvezek, és akkor talán a közönség is szeretni fogja. Különben megőrülnék. Jó érzés, ha az ember kap némi feedbacket, hogy mit gondolnak az emberek a munkájáról, de visszajelzésből is megárt a sok.
Most már főállású regényíró, vagy azért folytatja a tévézést is?
A műsorvezetést folytatom, mert az csak az időm kisebb részét viszi el. Egy évem általában úgy nézett ki, hogy három hónap műsorvezetés, kilenc hónap produceri munka. Mostantól a producerkedést nagyjából teljesen elhagyom, ami elég időt szabadít fel a regényírásra. Azt a részét már nagyon várom, hogy vége legyen a járványnak, és utazgathassak a világ körül, dedikálhassak és találkozhassak az olvasókkal.
Van olyan ország, amire különösen kíváncsi?
Magyarországra megyek majd először, ígérem. Egyszer már jártam Budapesten pár napot. Az egyetlen nehézség az lesz, hogy mindenhol szeretek pár mondatot a helyi nyelven megtanulni, de a magyar kifogott rajtam, mert elképesztően nehéz. Kína még nagyon érdekel, már csak azért is, mert a lányom folyékonyan beszéli a mandarin nyelvet. Tervezek egy kisebb turnéra indulni Kínában, és ő lesz a tolmácsom. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a kínai olvasók például mit tudnak kezdeni ezzel a tömény angolsággal. Persze az segít, hogy akármerre járunk – legyen az Magyarország, Kína, Oroszország vagy Amerika – mindenhol ismerik Agatha Christie-t. Ez hatalmas előny. Aki szereti az Agatha Christie könyveket, az szerintem A csütörtöki nyomozóklubot is élvezni fogja.
De mi lehet a példátlan siker titka? Mert Agatha Christie nem elég magyarázat, és az sem, hogy ön ismert közszereplő Angliában. Vajon a kedves kis nyugdíjas falu és a brutális gyilkosságok közt feszülő ellentét nyűgözte le annyira az embereket?
Tény, hogy a könyv olyan országokban is bestseller, ahol egyáltalán nem ismernek, mint például Amerika vagy Spanyolország. Szóval kell lennie valaminek a történetben, ami működik a személyemtől teljesen függetlenül. Szerintem a szerethető karakterek lényegesek, és persze mindannyian oda vagyunk a jó kis rejtélyekért. De, azt hiszem, igaza van: kulcsfontosságú tényező, hogy főszereplőink a 70-es éveikben járó nyugdíjasok.
Folyton ignoráljuk vagy alábecsüljük az időseket, ebben a könyvben pedig ezt a mellőzöttséget az előnyükre fordítom. Kiderül, hogy hetven pluszos hőseink fantasztikus nyomozók, mert mindenki ártalmatlannak gondolja őket, és nem is vesz tudomást a létezésükről. Ennek révén bárhova észrevétlenül eljuthatnak, ami szinte felér egy szuperképességgel. Közben egy teljes élet tapasztalata áll mögöttük, tehát fájdalmat, gyászt, veszteséget, újrakezdést, mindent, amit mi most átélünk, ők már réges-rég megtapasztaltak. Ha tehát arról olvasunk, hogy négy nyugdíjas bandát alapít, és új kalandokat keres, szerintem sokakban ébreszti fel az optimizmust a jövővel kapcsolatban. Erre pedig nagy szükségünk van most.
Idős szereplők gyakran felbukkannak a filmekben és könyvekben, de nagyon sokszor sztereotip módon ábrázolva, komikus figuraként. Szóval tényleg fontos üzenet, hogy lehetnek aktív hősök is.
Már az az ötlet is felszabadító, hogy köthetünk új barátságokat, és lehetnek új élményeink 70 fölött. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az emberi élet lényegi része véget ér 65 körül, és onnantól nincs mit tenni, mint tétlenül várni az elmúlást. A csütörtöki nyomozóklub egyik üzenete, hogy elkezdhetjük az életet, és belevághatunk a kalandokba bármelyik életkorban.
A köszönetnyilvánításban utal rá, hogy egy igazi nyugdíjas faluban tett látogatása inspirálta a könyv ötletét. Hogy került oda?
Anyukámat látogattam, aki egy ilyen intézményben lakik. Gyönyörű hely, edzőteremmel, éttermekkel, és tele ezekkel az izgalmas emberekkel. Hallgattam a történeteiket, és rádöbbentem, hogy elképesztő életük van.
Ahogy elnéztem a gyönyörű angol vidéki helyet, tele ezzel a sok izgalmas emberrel, eszembe jutott, hogy milyen csodálatos helyszín lenne ez egy gyilkosságnak.
És onnan nem is tudtam kiverni ezt a gondolatot a fejemből. Lenyűgözött a faliújságjuk is, ami tele van mindenféle programokkal és klubokkal – lehet bridzsezni, franciát tanulni vagy pilatesezni. Így ugrott be, hogy a Csütörtöki nyomozóklub is tökéletesen illene a képbe…
Az ottani lakók gondolom már olvasták a regényt. Szerették?
Anyám először rettegett, mikor közöltem vele, hogy krimit írok a nyugdíjas falu lakóiról, ami érthető, hiszen egy ilyen közösségben sok pletyka kering. Attól tartott, hogy kiakasztom majd az embereket, kínos helyzetbe hozva őt. Ehhez képest most helyi celebnek számít, mert mindenki imádta a regényt. Nagyon izgatottak, és állandóan történetekkel árasztják el anyámat, abban bízva, hogy bekerülnek a következő könyvbe. Hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, hogy ők ilyen jól fogadták, mert nagy bajba kerültem volna, ha nem.
A gyilkosságok mellett összetett családi viszonyok is megjelennek a könyvben, például apa-fiú vagy anya-lánya kapcsolatok. Pár éve nyíltan beszélt arról, hogy traumatikus élmény volt, hogy kilencévesen elhagyta az apja, akit ezután húsz évig nem is látott. Ez az apahiány szerepet játszott abban, hogy a szülő-gyerek kapcsolatokra ilyen hangsúlyt helyez?
A bűnügyi irodalomban az a jó, hogy szinte bármire teret ad. Az elején történik egy bűntény, a végén pedig születik egy megoldás. Az olvasó otthonosan mozog ebben a keretben, így közben arról írhatok, amiről csak akarok. Amíg az író nem hanyagolja el a bűnügyi szálat, beleszőhet bármilyen témát, ami érdekli. Számomra pedig a családtörténetek a legérdekesebbek, és persze az apa-fiú kapcsolatok. Így ez nagy hangsúlyt kap a könyvben, de ugyanígy az osztályszármazás kérdése is. A főszereplők közül kettő munkásosztálybeli, a másik kettő pedig inkább az elitből jön. De menet közben mesélhetek a modern Nagy-Britanniáról, a kulturális sokszínűségről, és bármi egyébről, mert az olvasó végig tudja, merre tartunk: a rejtély megoldása felé.
A nagyapja rendőr volt. Ennek volt bármi szerepe abban, hogy krimiírásba kezdett? Láthatott gyerekként bűnügyi helyszínt?
Ahhoz sajnos túl fiatal voltam. De a nagyapám volt a hősöm, állandóan izgalmas történeteket mesélt. Volt is miről mesélnie, mert az Anglia déli partjainál fekvő Brightonban szolgált rendőrként, márpedig a tengerparti városokban köztudottan nagy a bűnözés, így ott is mindig volt valami balhé. Nagyon szerettem vele sétálni, mert, ahogy mentünk az utcán, ő sorra elmondta a házakról, mi minden történt bennük.
Ez nyűgöz le a bűnözés világában azóta is. Sétálgatsz mondjuk Budapest belvárosában, és fogalmad sincs, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött. De a rendőrök és detektívek el tudnák mondani, hogy itt drogtanya volt, ott meg mondjuk gyilkosság történt. Nagyapám is birtokában volt ennek a tudásnak, én meg mindig is az ő nyomdokain akartam járni.
Az írás által épp ezt teszem, végre beleshetek a zárt ajtók mögé. Ha újságot veszek a kezembe, akkor is egyből a bűnügyi rovathoz lapozok. A sporthírek és a bűnügyek, ez a két téma érdekel a leginkább.
Most épp a közösségi média a sláger, de a tévéről már az 50-es évek óta zajlik a vita, hogy elhülyíti-e az emberiséget. Veterán tévésként mit gondol ezekről a vádakról?
Mondjuk ki a fájdalmas és nyilvánvaló igazságot: mind hülyék vagyunk.
Persze mászkál köztünk pár okos ember, de gondoljuk csak végig egyetlen otthon eltöltött napunkat, hogy mennyi hülyeséget csinálunk, vagy azt a sok ostoba döntést életünk során. Az ember tehát alapvetően buta, a tévé és a közösségi média mindössze annyit tesz, hogy ezt a butaságot egy kicsit jobban láthatóvá teszi. Erre szeretünk rácsodálkozni, de nem változtat az alapvetésen. A közösségi médiával szerintem is vannak bajok, de nem az elbutítás, inkább az, hogy megosztja az embereket. Próbálja szembenálló táborokra szakítani a társadalmat, és folyamatosan generálja a konfliktusokat. A csütörtöki nyomozóklub egyik megnyerő vonása sokak számára, hogy nem ezt az elvet követi. Épp azt igyekeztem megmutatni a könyvben, mennyi közös van bennünk. Hogy lehetünk egyszerre kemények és kedvesek. Mert a közösségi média sokszor azt sugalmazza, hogy választanod kell: vagy a kemények közé tartozol, vagy a snowflake pipogyák táborába, akik örök vesztesek maradnak. A legtöbb ember persze a kettő között helyezkedik el, tud kedves és kemény is lenni. Őket szeretném bátorítani.
Az milyen érzés, hogy Steven Spielberg produkciós cége megvette a megfilmesítési jogokat?
Mivel elég ismert vagyok itthon, az Egyesült Királyságban, sejtettem, hogy valaki majd filmet akar forgatni belőle. De Spielbergnek természetesen fogalma sincs, ki vagyok, nem azért veszi meg a jogokat, mert nézi a kvízműsoromat esténként. Egyszerűen azért vette meg a jogokat, mert olvasta a történetet, és tetszett neki. Ez hatalmas megerősítés számomra, hogy elhiggyem: nem csak azért történik mindez, mert én vagyok az a fickó a tévéből.
Ha Spielberg azt mondja, hogy van egy jó történeted, akkor van egy jó történeted. Ennyi.
És fantáziált már a szereplőválasztásról, hogy például Helen Mirren vagy Michael Caine milyen szuper lenne valamelyik figuraként?
Az utcán állandóan megállítanak ismeretlenek, hogy kifejtsék nekem, ők kit látnának szívesen a filmben. Helen Mirren neve tényleg gyakran előkerül ezekben a beszélgetésekben, de emlegetik Judi Denchet is, vagy épp Gary Oldmant. Én ebbe a játékba nem nagyon tudok beszállni, mert ez a négy karakter az én fejemben már évek óta létezik, saját arccal és személyiséggel. Számomra tehát képtelenségnek hangzik, hogy egy színész a bőrükbe bújik, és eljátssza őket. Úgyhogy ezt a részét inkább Spielbergékre hagyom. De azt hiszem, bárkit is választanak majd, jutalomjáték lesz a színészeknek. Azért egy csintalan bajkeverőkből álló nyugdíjas banda tagjává válni igazán nem rossz kihívás!
