Nemrég derült ki, hogy ön veszi át ideiglenesen Török Réka helyét a Heti Naplóban. Azt olvastam, hogy már korábban is hívták, de nem ment. Most miért mondott mégis igent?
Sok évvel ezelőtt, amikor az ATV-n elindult a Heti Napló, főszerkesztőnek/vezető szerkesztőnek hívott engem Sváby András a műsorba, de akkor több okból kifolyólag nem mentem. Volt más munkám, a külső gyártású Keresem a családom főszerkesztője voltam az RTL Klubon, és közben szabadúszóként is dolgoztam.
A Heti Napló sokkal kötöttebb, eleve kevesebb idő van egy-egy riportra, és nyilván itt nem a saját maga főnöke. Megkötésnek érzi ezt, például a most is forgó, Jön a baba című műsorához képest, vagy pozitív kihívásként éli meg?
A Jön a baba a szerelmem, Kéky Kira szerkesztőtársammal és egy mini stábbal, egy operatőrrel, vágóval és egy hangmérnökkel csináljuk, de a szüléseken például Kira és én vagyunk az operatőrök. A Jön a baba abszolút a lételememmé vált, nagyon önazonos munka, míg egy hírközeli magazinműsorban kevésbé van lehetőség önmagadnak lenni, mert a távolságtartás és az objektivitás alapvető szakmai kritérium. A műfaj is teljesen más, a Jön a babánál – ami egy dokumentumfilm-sorozat családi sorsokról, életekről – kifejezetten rossz a távolságtartás. Amiatt bólintottam rá, hogy egy évre beugrom a szülési szabadságra menő Török Réka helyett a Heti Naplóba, mert szerintem mindig, mindenkinek jót tesz, ha kicsit felrázza magát. Nagyon fontos, hogy ne ülepedj bele egy dologba, mert bár ugyanolyan lelkesedéssel forgatom most is a Jön a babát, nem akarom, hogy rutinná váljon.
Azt mondta korábban, hogy a Jön a babának azért is örült annyira, mert szeretett volna minél távolabb kerülni a politikától, és a civil történeteket sokkal izgalmasabbnak találja. A Heti Naplóban viszont elkerülhetetlen a politika, nem?
Ma már a szülés is politika, mint tudjuk. Amikor elkezdtem csinálni a Jön a babát, még nem volt az, de például hogy tavaly az országban elsőként egy kétanyás szülésen ott voltam és egy szivárványcsalád életét bemutathattam, az ma már Magyarországon politikai döntésként is értelmezhető, amit rettenetesen sajnálok. Az én részemről nem az volt. Hála az égnek a Heti Naplóban ott van a politikával foglalkozó Benyó Rita, én lehetőleg nagyon messze el fogom kerülni azt, hogy prompt politikával foglalkozzak. De ezt mondtam is Sváby Andrásnak, hogy nem szeretném. Sokáig csináltam, és nem élveztem.
Ön választja a témákat a Heti Naplóban, vagy közös megbeszélés során jönnek ezek?
Utóbbi, de nyilván a heti aktualitás sok mindent felülír. Most például a koronavírus miatti korlátozások kapcsán a nyitásról forgatok, és olyan szellemhelyekre jutottam be, amik hosszú hónapok óta zárva tartanak. Egy olyan műfajról van szó, ahol bármi, bármikor felülírhatja az előtte történteket, ezt újra meg kell szoknom. A témákat nagyrészt együtt alakítjuk, vezetőként nyilván Sváby Andrásé az utolsó szó, de igyekszem majd az én karakterembe vágó témákat keresni. Ez a műfaj azonban nem a válogatásról szól, itt nem szólótáncosok vannak, be kell állni a csapatba és csinálni. Jó, ha egy embernek van karaktere, de nem szabad átesni a ló másik oldalára.
Melyik fekszik jobban: szólóban készíteni riportokat, nagyobb dokusorozatokat, vagy csapatmunkával létrehozni valamit, mint mondjuk a Heti Napló?
A nagyobb dokusorozatok most már közelebb állnak hozzám, természetesen. Harminc éve vagyok a pályán, nyilván nem lehet ennyi időn keresztül ugyanazon a hőfokon égni hétről hétre. Én egy idő után a nagyobb elmélyülést igényeltem, nem véletlen, hogy a Jön a baba mellett csináltuk két éve Máté Krisztával, Korn Anitával és Kéky Kirával a Volt egyszer egy Vadkelet című dokumentumfilm-sorozatot a Spektrumon. Ez nemzetközi piacra készült, és Emir Kusturica volt a műsorvezetője. Azért az elég nagy élmény volt számomra, kvázi Kusturicát rendezni. Most meg itt van a Heti Napló, ami felpörget, különösen egy ilyen időszak után, mint a koronavírus-járvány. A legjobbkor jött ez a lehetőség, a Jön a baba többször leállt, mert nem lehetett kórházakban forgatni. Az után, hogy szakmailag sokat voltam egyedül, most újra csapatban lehetek, tök jól hat rám, jót tesz a személyiségemnek ez a sürgés-forgás. Olyat amúgy sem vállalok már el, amiben nem érzem jól magam, és azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy ha semmihez nincs kedvem, akkor egy másik szakmában dolgozom.
Például?
Van ötletem, de ezt inkább nem árulnám el. Egyébként is nagymama leszek. Úgy neveltem fel a nagylányomat, hogy az anyám rengeteget segített nekem. Sokat utaztam külföldre, nagy műsorok főszerkesztője voltam, most rajtam a sor, hogy én legyek az, aki segít a lányának. Van, aki azt mondta a Heti Naplóról, hogy olyan, mintha visszamennék a balettbe ugrálni, én viszont úgy érzem, vérpezsdítően hat rám, másrészt dolgozni sosem ciki. A Heti Napló csapatában ráadásul csupa olyan emberrel találkoztam, akik olyanok, mint én, mintha magamat látnám bennük, így extrán jó érzés, hogy köztük lehetek.
A Jön a babában különböző sorsokat és szüléstörténeteket mutat be. Amellett, hogy gyorstalpalót adhat a műsor a leendő anyukáknak, a történetek sokszínűsége talán meg is nyugtathatja őket, hogy nem mindenki ugyanolyan erős, nem mindenki szül természetesen, vagy tud szoptatni.
Az is a célom, hogy megnyugtassam őket, és megmutassam, sokféleképpen lehet jó anyának lenni. Mégis, mi nők tudunk a leggonoszabbak lenni egymással. Néha szörnyű kommenteket látok – nem a Jön a baba Facebook-oldalán, mert ott gyorsan kigyomláltuk ezeket –, olyan militáns stílusban osztják ki egymást a nők, akár arról, hogy a császár nem is igazi szülés, vagy hogy milyen ciki, ha nem tudsz szoptatni. Én ennél sokkal nyitottabb és sokszínűbb világban szeretnék élni. Például az új évad egyik épp most mindenórás anyukájának a férje kameruni, de a családban vannak kínai-magyar gyerekek is. Nyilván tudatos választás eredménye, hogy kik szerepelnek a műsorban, mert szeretnék szembemenni azzal a propagandával, hogy csak egyféle család a jó.
Sikerült néhány tabut ledönteni a műsorral?
Azt gondolom, nagyon sokat. Már akkor nagyon sokat változott a hozzáállás, amikor elkezdtem hét évvel ezelőtt ezt csinálni – nem az állam, hanem a közbeszéd részéről. Az, amit kifele sugárzunk, hogy milyen a családalapítás, az anyává válás, most már sokkal színesebb és elfogadóbb képet mutat – a média részéről mindenképpen. Azt látom, például a kommentekben, hogy még mindig sokan vannak azok, akik önmagukat akarják igazolni, hogy csak az a jó, amit ők csinálnak. Ebben még van hová fejlődnünk. De egyébként a szülészetek részéről is pozitív hozzáállást tapasztaltam az elmúlt években, noha nyilván most is vannak nagyon szörnyű történetek, és nyilván nem lehet azt mondani, hogy ahol ott van egy kamera, ott nem akarja az adott osztály a jobbik arcát mutatni. Amikor elkezdtem forgatni, akkor még az illóolajos masszázs és a gátvédelem a szülés közben nem volt általános dolog, ahogy egyre többet látom azt is, hogy szülésznők vezetnek le egy problémamentes szülést – ami amúgy a normális lenne szerintem.
Az én műsorom anyukáinak is voltak korábban szörnyű tapasztalatai, például az emberi hozzáállás tekintetében, de ebben is látok egy erőteljes fejlődést, sokkal nagyobbat ebben a szektorban, mint a magyar egészségügyet globálisan véve.
Sokszor beszélt arról, hogy egyenrangú viszony alakul ki ön és az anyák között a műsorban, mert máshogy nem lehet egy ennyire intim élethelyzetről forgatni, egyfajta dúlaként vesz részt a terhesség, a szülés bizonyos részein. Mi van egy-egy lelkileg megterhelőbb szülés és forgatás után? Le tudja rakni a terhet, vagy előfordul, hogy nem sikerül?
Nem tudom lerakni, de az a dolgom, hogy feldolgozzam. Régóta a szociális szférában riporterkedem, amikor 2000-ben csináltam Az igazi vészhelyzet című dokusorozatot, az kőkemény volt. Egy évig éltem a Baleseti Intézetben és a Heim Pál Gyermekkórházban, bele is reccsentem, ráment egy kapcsolatom. De a szakmánk és a profizmus része ez is, egy pszichológus sem fekhet oda minden páciense mellé zokogni, ezt muszáj megtanulni kezelni. Az én személyiségfejlődésemre mindenképpen nagyon jó hatással volt, hogy olyan emberi sorsokat, családtörténeteket ismertem meg, melyeknél tudok segíteni. Az, hogy valakinek, aki valóban érdeklődik irántuk, nyugodtan elmondhatják, nagyon felszabadító érzés, és engem is doppingol. Ráadásul ezek a kapcsolatok nagyrészt nem fejeződnek be a forgatás végén. A Jön a baba egy nagyon komoly sorsközösséget és sok barátságot is adott számomra, szerintem a műsorból is látszik, hogy kölcsönös viszony van köztünk. Ezek az anyák nem nyilatkoznak, hanem egy nőtársuknak – aki történetesen riporter – beszélnek. Hamar felmértem, hogy ezt a sorozatot nem is érdemes másképp csinálni, csak úgy, ha én is adok magamból.
Ehhez az egyenrangúsághoz elengedhetetlen a nyitottság és az ítéletmentesség, hiszen mindenféle történetet láthatunk a műsorban, illetve olvashatunk az Anyasors című könyvében is. Akadt azért olyan eset, ahol megvolt a véleménye, de vissza kellett fognia magát?
El szoktam mondani, ha valamiről mást gondolok. Nem mindent csinálnék úgy, ahogy a sorozatbeli anyák, de éppen erről szól a műsor, hogy próbáljuk megérteni egymást és ne ítélkezzünk. Az, hogy elmondom, én másképp csinálnám, nem jelenti azt, hogy te szarul csinálod. Ez egy óriási különbség szerintem, ezt kéne valahogy magunkévá tennünk, nekünk is, nőknek egymás között.
Ettől azért még elég távol vagyunk, nem? Legalábbis állami szinten azt halljuk, hogy egyféle helyes módja van a gyerekvállalásnak.
Csak közben mindig lehull a lepel. Nem vagyok óriási bulvárfogyasztó, de ha némely politikus magánéletét megnézzük, vannak, akik bort isznak és vizet prédikálnak. Az egy dolog, hogy mit mondanak és írnak ki szlogenként a plakátokra, de mindig ott vannak a repedések, és láthatjuk, nem minden esetben úgy élnek, ahogy azt a választóik felé mutatják. Én nem szeretnék ebben a tudathasadásos állapotban élni soha. A Jön a baba az elejétől kezdve lehántotta ezt magáról, hiszen olyan sokfélék vagyunk. A műsorban van egyedülálló anya, mozaikcsalád, családon belüli erőszakból menekült nő és „tökéletes” családok is, persze. A lényeg, hogy úgy választok, hogy mindenki meg tudja találni azt, akivel azonosulni tud, vagy erőt meríteni a példájából. Azt sem titkolom, hogy voltak olyan párok, akik a műsorbeli szereplésük óta elváltak.
Hány évadot élhet meg egy ilyen műsor? Lehet-e mutatni újat azon túl, hogy mindenkinek más a szüléstörténete?
Mindig van sok ember, aki bekapcsolódik ebbe a témába, értelme így mindig van, de fogalmam sincs, meddig fogom csinálni. Amíg kedvem van, de leginkább addig, amíg pénz van rá. Semmilyen állami támogatás vagy televíziós költségvetés nem áll mögöttünk, kizárólag szponzor által finanszírozott műsorról van szó.
Mikor volt utoljára olyan műsor, amit nem élvezett vagy kényszerből csinálta?
Volt olyan, amit útközben megbántam. Azt hittem, jobb lesz, de aztán rettenetesen betekertek a körülmények. De amikor már benne vagy, nem hagyod ott a csapatodat. De szerencsére ritkán volt ilyen, a Keresem a családom, a Volt egyszer egy Vadkelet, a Jön a Baba és az ATV-s Heti Napló is nagyon élvezetes munka. Utóbbinál érzelmi kötelék ráadásul az, hogy ott van Vujity Tvrtko és Sváby András, aki harminc éve a barátom, különösen jó vele együtt dolgozni.
Említette Az igazi vészhelyzet című dokumentumfilm-sorozatot, melynek tízéves fordulóján, 2010-ben készült egy folytatása. Ebben megnézték, mi változott egy évtized alatt. Most itt a húszéves forduló, és ha valamikor, most aztán igazi vészhelyzet jellemezte az elmúlt hónapokat. Ön szerint mi a helyzet most, mit nyilatkoznának az egykori riporteralanyai?
Ha nyilatkoznának – és a feltételes módon van a hangsúly –, azt mondanák valószínűleg, hogy szörnyű.
Az igazi vészhelyzet volt talán az utolsó olyan szövetség, amit a magyar egészségügyben dolgozók és a média meg tudott kötni. Ma már olyan szinten a fortélyos félelem igazgat, hogy soha a büdös életben nem tudnék bejutni egy Baleseti Intézetbe.
Még akkor is botrány volt belőle, volt egy kemény presszió, bekérették az első verziót az Egészségügyi Minisztériumba, ki akartak vágatni dolgokat belőle, ami arról szólt, hogy lehetetlen és elmondhatatlan helyzetben dolgoztak orvosok és nővérek. Eszközhiányban, harminckét órás ügyeletben, satöbbi. Képzeljük el, most mi lehet akkor. Csak akkoriban a TV2 még nem engedte ezt a beleszólást. Biztos vagyok benne, hogy ilyen műsort már nem lehetne megcsinálni, amikor a Covid-osztályra nem teheted be a lábad, nehogy véletlen meglássák az emberek a valóságot, az az orvos pedig a fejével játszik, aki nyilatkozni mer. A húsz évvel ezelőtti forgatáson elképesztő helyeken és szituációkban voltunk, a legnagyobb őszinteségben. Emlékszem, amikor levetítettem az első részt az orvosoknak és a nővéreknek, sírtak, mert szembesültek vele, hogy milyen körülmények közt léteznek a munkájukban. Ezt ma már nem lehet megcsinálni. A szülésekre azért mehetek be, mert nem a lötyögő csempékre vagyok kíváncsi, hanem egy családi történet kicsúcsosodása történik ott. Nyilván a kórházak érdeke is, hogy informálják a pácienseket arról, milyen az ő egészségügyi szolgáltatásuk. Sokszor kapok például olyan leveleket nézőktől, hogy rajtam tanultak meg szülni, sok apa pedig emiatt döntött így, hogy bemegy a szülésre. Egyébként vicces, mert a Jön a baba közszolgálati műsor elvileg.
Amellett, hogy azt mondja, húsz évvel ezelőtt be tudtak menni egy kórházba forgatni, valahol azt nyilatkozta, hogy önök akkor sokkal könnyebb helyzetben voltak, mint a mai pályakezdő kollégák.
Sokkal. Jóval nagyobb szabadság volt a médiában.
Mi van a mostani pályakezdőkkel, mik a lehetőségeik? Ön újrakezdené most?
Biztosan, de én megszállott vagyok, világéletemben riporter akartam lenni. Bennem nincs semmilyen hiátus, ebben nagyon szerencsés embernek tartom magam. Közben meg azt látom, hogy az emberek itthon elképesztő gyűlölettel fröcsögnek a legapróbb dolgokon is. Szerintem ennek a nagy része abból a frusztráltságból fakad, hogy nagyon sokan azt érzik, velük kitolt az élet, nem ott tartanak, ahol tartaniuk kéne. Amerre a közbeszéd és a mindenkori politika halad, nagyon rossz példát mutat. Én ebből kihúztam magam évekkel ezelőtt, nem vagyok elégedetlen, a helyemen érzem magam. Szerintem, aki így érez, annak nincs szüksége gyűlölködésre. A fiatalok rettenetesen nehéz helyzetben vannak, bár a YouTube elég jó terep, és akiben van ambíció, ugyanúgy megtalálja majd az útját. A sajtó ma már nagyon szabályozott, nagyon kicsi a mozgástér, de meg lehet találni a saját platformot.
Mi lesz egy év múlva, ha véget ér a Heti Napló? A Jön a baba mellett van nagyobb volumenű ötlete?
Mindig van. Nem vagyok beszarva, hogy jaj, mi lesz, majd kitalálok valamit. Sokáig ráfeszültem erre, de mára elengedtem. Mindig is szívesen fogok csinálni dokumentumfilmeket, viszont most gellert kapott az életem azzal, hogy fiatalon nagymama leszek. Ennél nagyobb boldogságot nem tudok elképzelni.
Mennyire nehéz megállni, hogy ne szóljon bele a lánya terhességébe vagy szülésébe úgy, hogy az utóbbi években több mint negyven szülést kísért végig közvetlenül?
Ez lesz az egyetlen szülés, ahol nem leszek bent, hanem kint fogok tipródni a folyosón. Egyébként sikerült eddig megállnom, hogy beleszóljak, de mivel komoly bizalmi kapcsolat van köztünk a lányommal, felhív a kétségeivel. Amúgy meg befogom a számat, amikor kell, én sem biztos, hogy tudom a tutit. Viszont amikor engedi, lubickolni szeretnék majd a nagymamaságban.
