Ritkán sül ki bármi jó, ha egy tévésorozat egy filmklasszikus farvizén próbál meg révbe érni. Ilyenkor okkal gyanakodhatunk, hogy csak az eredetiség és a saját ötletek hiányát leplezik az alázatos főhajtással. A 2014-ben indult Fargo bizonyult a szabályt erősítő kivételnek. Noah Hawley díjakkal elhalmozott antológia-sorozata ugyanis nemcsak a Coen fivérek 1996-os remekművének külsőségeit, de szellemiségét és jellegzetes hangulatát is sikerrel emelte át a tévéképernyőkre. A szolgai utánzás helyett tovább gondolta a történetet, és egész kis univerzumot épített köré, amit a Coen-filmekhez méltóan fura, gyarló és szórakoztatóan önsorsrontó karakterekkel népesített be (az autentikus hangulathoz persze lehetett némi köze annak is, hogy a legendás testvérpár közreműködött a projektben producerként).
A sorozatnak komoly rajongótábora lett, az FX pedig sorra rendelte be az újabb véres minnesotai történeteket. Idővel azonban még a legjobb trükkök is elfáradnak és rutinszerűvé válnak, a közönség ámuldozását pedig szép lassan felváltja az ásítozás. A receptet üzembiztosan ismételgető Fargót is utolérte ez a veszély: hiába tartotta a kiugróan magas produkciós színvonalat, és rukkolt elő új szereplőkkel és történetekkel, a 2017-ben bemutatott harmadik évadra már egyértelműen veszített a frissességéből. Tulajdonképpen tehát logikus lépésnek tűnt Hawley részéről, hogy az Amerikában már szeptemberben, nálunk csak idén bemutatott negyedik évadot teljesen új környezetbe és korszakba helyezze át. A fagyos és kietlen minnesotai tájak helyett ezúttal jóval délebbre, a Missouri állambeli Kansas Cityben járunk. Méghozzá 1950-ben, amikor még Amerikában nyoma sincs a polgárjogi mozgalomnak, és épp elillanni látszik az amúgy is törékeny béke a két helyi gengszterbanda, a várost egymás közt felosztó olaszok és a feketék között. A tizenegy egyórás epizód tulajdonképpen ennek a lassan kibontakozó, tragikomikus bandaháborúnak a krónikája egy fekete kamaszlány szemszögéből elmesélve.
Az eddigi évadok középpontjában ugyanis mindig ő állt: az örök vesztes, akit az utcán jó eséllyel észre sem veszünk, ám most úgy érzi, eljött a pillanat, hogy végre ő is megcsinálja a szerencséjét. Nagy igyekezetében persze csak azt nem veszi észre, hogy épp biztos léptekkel téblábol a szakadék felé. Ezt az archetipikus coeni karaktert Martin Freeman, Jesse Plemons és Ewan McGregor is ihletetten hozta a korábbi felvonásokban. A negyedik évadban azonban hiába keresnénk méltó utódjukat, a terepet immár végleg a nagypályás gengszterek uralják, akik eddig csak távoli fenyegetésként derengtek fel a provinciális, kisvárosi világban.
Persze ők is tudnak balfékek lenni, sőt, egészen abszurd, Darwin-díjas halálnemeket is bemutatnak időnként, és az is kiderül, hogy New Yorkhoz képest ők is csak kishalnak számítanak, ám nincs az a bénázó, megalázott bandavezér, aki pótolhatná a nagyra vágyó kisember apokaliptikus burleszkjét. A váltás tehát akkora, hogy igazából már nem is a Fargo, sokkal inkább egy másik Coen-klasszikus, A halál keresztútján kosztümös világában járunk, ahol szintén túlméretezett kalapokat és kabátokat hordó gengszterek igyekeznek leszámolni egymással, míg a főhős egyetlen esélye a túlélésre az volt, hogy sikerül kijátszania a bandákat egymás ellen.
A filmtörténeti utalgatás amúgy korántsem ér véget A halál keresztútjánnal: csak úgy záporoznak a Keresztapa-áthallások, olykor szinte már olyan, mintha egy Coppola-paródiát néznénk, amelyben véletlenül nem Michael, hanem balfék bátyja, Fredo Corleone vette át a család irányítását. De Hawley szemrebbenés nélkül kölcsönveszi az Aki legyőzte Al Caponét pályaudvari nagyjelenetét is, valamint egy teljes epizódot eltölt azzal, hogy kicsavarja az Óz, a nagy varázsló szívhez szóló meséjét – tornádóval, sárga köves úttal és a fekete-fehérből színesbe váltás átértelmezett szimbolizmusával. Az állandó csapongás miatt a tíz órát meghaladó játékidő egyszerre bizonyul soknak és kevésnek ehhez a történethez, amely időnként elidőzik szükségtelen részleteknél, ugyanakkor annyi szálon futtatja a cselekményt, hogy végül egyiket sem tudja igazán kibontani.
Pedig bőven akadnak szórakoztató helyzetek és ígéretes karakterek is. A szereplőgárdára pedig igazán nem lehet panasz: Jason Schwartzman magabiztosan, bár kissé rutinból hozza az arrogáns, komplexusos maffiavezért, Jocko Faddát, és Chris Rock is többnyire meggyőző a rivális főnök, Loy Cannon szerepében. Bár az érdekes, hogy Rock komikusi képességei szinte teljesen kiaknázatlanok maradnak. Nemhogy ütős poénokat nem írtak neki, de még jellegzetesen pimasz mosolyát is csak egy-két ponton villanthatja fel, a fennmaradó időben inkább csak gondterhelten néz és/vagy monologizál. A két főnök körül keringő számtalan szereplő között vannak jobban és rosszabbul felskicceltek. Előbbiek közé tartozik Jack Huston idegbeteg és korrupt nyomozója, Jessie Buckley pszichopata és dermesztő mosolyú halálnővére, Timothy Olyphant mormon Tapsi Hapsija, vagy a Ben Wishaw által alakított szűkszavú kívülálló, aki ír árva létére az olasz és a fekete banda közé szorult. Viszont akadnak egészen elrajzolt figurák is, a legzavaróbb közülük Jocko öccse, az eszelősen erőszakos Gaetano Fadda, akinek a fejében csak akkor szólal meg a fenséges itáliai operaária, amikor végre mészárolhat. Gaetanót a Gomorra sorozatból ismert – ott egyébként nagyszerű – Salvatore Esposito játssza, akinek állandó fújtatása és szemdüllesztése elsőre komikus, másodikra már elcsépelt, a fennmaradó hatvannyolc jelenetben pedig csak kínos karikatúrává laposítja a figurát, anélkül, hogy bármi újat hozzáadna.
A Fargo negyedik évada ugyanakkor még a hibáival együtt is szórakoztatóbb a legtöbb, futószalagról lehullott sorozatnál. A sztori a felszínes és kissé széttartó mivolta ellenére is elég fordulatos ahhoz, hogy fenntartsa a figyelmet. A stílus továbbra is megvan, fakó, szűrőzött színvilággal és hatásosan szerkesztett osztott képmezős jelenetekkel, így a látvány hasonlóan igényes, mint a korábbi évadokban, a klisék között pedig még mindig akad pár jelenet, ami felér a Coen-filmek nagy pillanataihoz.
A sorozat legirritálóbb vonása talán az állandó okoskodás. Ez az évad ugyanis nem elégszik meg egy bizarr történet elmesélésével, ami ilyen módon univerzális tanulságokkal bír az eredendő emberi hülyeségről és mohóságról, hanem mindenképp meg akarja fejteni az Amerikát feszítő nagy társadalmi kérdéseket is, mint például a büszkén hangoztatott egyenlő jogok és a mindent átszövő rasszizmus közötti ellentmondást. Ez a probléma persze természetesen bomlik ki az 50-es évek Amerikájából, amire Hawley épít is számos jól működő jelenetben. Ám valamiért nem elégszik meg az előítéletek és joviális gyűlölködés finom ábrázolásával, hanem a szereplőkkel lépten-nyomon ki is mondatja a tanulságot. Azt maguk a Coen-filmek is bizonyítják, hogy egy-egy bő lére eresztett sztorizás aranyat érhet, ha jól van megírva és időzítve. Mert ezt is könnyű túladagolni, akárcsak főzés közben a fűszert, amelyik optimális mennyiségben kihozza az étel ízét, túltolva viszont ehetetlenné teszi. Hawley most valamilyen okból beleborította az egész bödönt a fazékba.
A történelem az emlékezés egy formája. De mit is jelent emlékezni? Felelevenítjük a múltunkat, a mindennapjainkat, és azon keresztül szemléljük az eseményeket. Feketék és fehérek, gazdagok és szegények, bevándorlók és őslakosok vagyunk. Ám attól, hogy más és más múlttal rendelkezünk, a történelmünk is eltérő? Egymástól elkülönült? Ezért hát jogosan merül fel a kérdés, ki írja a könyveket? Ki dönti el, mire emlékezünk és mi merül feledésbe?
– hangzik el egy hangsúlyos dramaturgiai ponton a narrátortól, de nem ő az egyetlen, aki ilyen kérdéseken filozofál. Nem nagyon telik el epizód anélkül, hogy legalább egy, de inkább két cirkalmas nagymonológot végig ne kellene hallgatnunk a faji/etnikai előítéletekről, és arról, hogy az amerikai álom mögött micsoda kirekesztő rendszer húzódik meg. Az állandó moralizálás viszont nem pusztán fárasztó egy idő után, de még jobban felhívja a figyelmet az amúgy szórakoztató leszámolástörténet felszínességére. A véres lezárás aprócska katarzisába így vegyül némi megkönnyebbülés is, hogy végre nem kell tovább hallgatnunk a feltartott ujjal prédikáló gengsztereket.
A Fargo 4. évada Magyarországon az HBO GO-n streamelhető, 11 epizód, 24.hu értékelés: 7/10
