Az ikonikus szerepeknek is megvannak a maguk veszélyei. Egyrészt beírhatják a színész nevét a filmtörténet nagykönyvébe, ugyanakkor túszul is ejthetik a karrierjét. Így járt annak idején Anthony Perkins a Psychóval, de erre példa Sharon Stone és az Elemi ösztön esete is. A modellként induló Stone már több mint tíz éve a színészi pályán volt, várva a nagy kitörési lehetőséget, amikor 1992-ben az erotikus thriller egy csapásra gigantikus filmsztárt és szexszimbólumot csinált belőle. Ebben persze hatalmas lehetőségek rejlettek, amiket az onnantól rekordgázsikat kérő Stone ki is aknázott, cserébe viszont úgy beskatulyázták, hogy alig tudott szabadulni az szexéhes, jéghideg és kíméletlen femme fatale-szerepektől, amit nemcsak a filmesek osztottak rá következetesen, de a média is. Akadtak olykor helyzetek és szerepek, amikben kicsit meg tudta mutatni más arcait is, de alapvetően mindenki újra és újra ugyanazt akarta látni tőle.
Árulkodó, hogy a filmtörténet leghíresebb lábmozdulata sem Fred Astaire-hez, John Travoltához, és még csak nem is Bruce Lee-hez vagy Van Damme-hoz kötődik, hanem Stone-hoz, akinek se sztepptudásra, se bámulatos rúgótechnikára nem volt szüksége ehhez, mindössze ült egy székben, cigarettázott, és keresztbe vetette a lábát. Az Elemi ösztön kihallgatási jelenete és bugyi nélküli villantása olyan mélyen beégett a popkultúra kollektív emlékezetébe, hogy az Oscar-díjas Paolo Sorrentino még egy-két évvel ezelőtt is felkérte a színésznőt egy cameóra Az új pápa egyik epizódjában, csak azért, hogy aztán John Malkovich szentatyaként elsüthessen néhány poént a lábak illetlen keresztbetételéről.
Aki persze kicsit jobban odafigyelt az elmúlt évtizedekben, észrevehette, hogy Sharon Stone valójában sokkal több annál a szuperszexi és szuperkúl imidzsnél, ami általában látszik belőle a filmekben és a magazinborítókon. Erre utalt kiugróan magas, 153-as IQ-ja is, amit rendszeresen kiemeltek vele kapcsolatban. Megnyilatkozásaiból egy céltudatos, érzékeny és nagyon önálló gondolkodású színésznő képe rajzolódik ki, aki – ha épp arra van szükség – eljátszik a rá aggatott sztereotípiákkal, de végig pontosan tudja, hogy a legkevésbé sem merül ki ezekben a létezése. Aki átlátja és kihasználja a szórakoztatóipar kíméletlen törvényeit, ám közben nem válik cinikussá, és nem hagyja, hogy végleg bedarálja a hollywoodi gépezet. Ezt a képet árnyalja még tovább a 63 éves színésznő most megjelent, The Beauty of Living Twice című memoárja, és az ennek nyomán adott interjúk is, amelyekben őszintén beszél gyerekkori traumáiról, halálközeli élményeiről és újjászületéséről, valamint arról, milyen volt Hollywoodban szexszimbólumnak lenni a metoo-éra előtt. Ezekből emeltünk ki pár fontos momentumot.
Sharon Stone mint termék
Amikor épp nem azzal vagyok elfoglalva, hogy Sharon Stone legyek, elég szégyellős vagyok
– írja például a könyvben, amiből minden eddiginél világosabban kiderül, hogy a filmekből és médiából ismert Sharon Stone egy menedzserével – és a közönséggel – közösen kifejlesztett popkulturális termék volt, ami sok lényeges tekintetben szemben állt a valódi személyiségével. Stone ugyanis alapvetően introvertáltnak tartja magát, sőt, agorafóbiában is szenvedett. A New Yorkernek adott interjúban felidézi, hogy a nyakába szakadó világhír egészen ijesztő méreteket öltött a 90-es években, ami miatt gyakran fizikailag is fenyegetve érezte magát. Az őrület az Elemi ösztön cannes-i premierje után egyből elkezdődött, amikor rajongók egy csoportja betört a hotelszobájába: a berontók magukkal vitték személyes tárgyait egyfajta ereklyeként.
„A hírnévnek az a szintje volt, amikor emberek üldözőbe vesznek az utcán és boltoknak kell bezárniuk, hogy el tudjanak rejteni téged. Mások az autód tetejére ugrálnak, amíg az meg nem adja magát és behorpad, közben letépik a visszapillantót és a rendszámtáblát, végül pedig a kommandósoknak kell beavatkozniuk. Mindez introvertálttá tud tenni egy lányt” – mondja Stone, aki tökéletesen elégedettnek tűnik mai, nyugisabb életvitelével, és azzal, hogy több időt tud gyerekeivel tölteni, mint akkoriban, amikor ő volt az egyik legfelkapottabb sztár Hollywoodban.
Nem csak Hollywoodban probléma
Stone a metoo-éra előtti Hollywood szexizmusáról is érzékletes történeteket mesél, és erről a témáról valószínűleg keveseknek van annyi közvetlen tapasztalata, mint neki, aki már 1992-ben is azzal viccelődött egy interjúban: „Ha van vaginád és még véleményed is, az halálos kombináció”. Mindenhol hír lett belőle, hogy a memoárban most azt állítja: az Elemi ösztön ominózus villantós jelenetét is akarata ellenére vették fel úgy, ahogy azt megismerte a világ. Előtte azt ígérték neki, hogy nem látszik majd semmi a felvételen, csak azért van szükségük arra, hogy levegye a bugyiját, mert annak fehér színe túlzottan visszaveri a fényt. Amikor Stone egy elővetítésen rájött, hogy átverték, felpofozta a film rendezőjét, Paul Verhoevent, majd le akarta tiltatni a jelenet felhasználását. Verhoevent azonban nem tudta meggyőzni, hogy nincs joga ilyen formában megjelentetni a filmet, és végül hosszú gondolkodás után maga is beleegyezett a használatába, mert úgy érezte, a karakterhez és az alkotáshoz is passzol. A könyvében azonban rövidre zárja az erről kéretlenül folyó vitát. Mint írja, tisztában van vele, hogy több nézőpont is létezik ebben a témában, de mivel az ő vaginájáról van szó, szeretné leszögezni:
A többi nézőpont baromság, az én testem látszódik a felvételen.
Az Elemi ösztön azonban csak a jéghegy csúcsa volt, jó pár hasonló esetről beszámol a memoárban. Például arról, amikor a producerek előzékenyen azt javasolták neki, hogy feküdjön le filmbéli partnerével, hogy jobb legyen köztük a kémia a vásznon. De az is megtörtént, hogy egy rendező azért nem rakta be a filmjébe, mert nem volt hajlandó az ölébe ülni. Érezhetően nem az egyéni botrányok kirobbantása a célja, a könyvben többnyire nem is nevez meg elkövetőket, inkább a rendszerszintű problémákra igyekszik felhívni a figyelmet. Mikor az egyik interjúban felmerült a kérdés, hogy mit gondol, a most zajló változások felül tudják-e vajon írni Hollywood beidegződéseit, a következőt felelte:
„Nem gondolom, hogy ez csak Hollywoodról szólna, és ezt akartam a könyvemben is megértetni. Ez a dolog ugyanis otthon kezdődik. Gazdag otthonokban és szegény otthonokban egyaránt. Nem úgy néz ki, hogy megérkezel Hollywoodba, és egyszer csak eszedbe jut »Ó, mostantól producer vagyok, akkor ezt fogom tenni«. Ez már azelőtt megtörténik, mielőtt valaki eljut idáig, mert nincsenek megfelelő törvényeink ezen a téren, és képtelenek vagyunk őszintén beszélni ezekről a témákról. Megtörténik, mert az elkövetők helyett azokat hibáztatjuk, akikkel elkövették. Tehát egyáltalán nem gondolom, hogy csak Hollywood lenne a probléma.”
Visszanyúlt a traumához
Nem véletlenül tekint túl Hollywoodon, hiszen Stone is már jóval a színészi karrier és a modellkedés előtt találkozott a szexuális zaklatással. A könyvben írt nyilvánosan először arról, hogy egyik nagyapja gyerekkorában zaklatta őt és testvérét, Kellyt. A New York Timesnak adott interjúban elmondta, a húgával közösen döntötték el, hogy erről az emlékről is beszámol a könyvben. Ezután közölték a döntésüket az anyjukkal, aki eleinte igyekezett lebeszélni Stone-t arról, hogy írjon a zaklatásról. Végül Kelly győzte meg Dorothy Stone-t, hogy a történteket érdemes a nyilvánosság elé tárni. Stone arról is ír, hogy a nagyapja előli folyamatos menekülés kiélezte érzékenységét a bántalmazó magatartásra, és megtanította, hogy kell mihamarabb kilépni a veszélyes helyzetekből. A sokáig feldolgozatlan gyerekkori traumáiból dolgozott színészként is. Ehhez nyúlt például vissza az Elemi ösztön veszedelmes főszereplője, Catherine Tramell megformálásakor.
Rácsatlakoztam arra a dühre. Ijesztő volt bepillantani az énem sötét részébe, és feltárni a filmben, hogy az egész világ láthassa. Hagyni, hogy az emberek azt hihessék, ilyen vagyok
– írja a könyvben, hozzátéve, hogy ez volt élete legfelszabadítóbb élménye, ám voltak negatív következményei is. Az emberek ugyanis tényleg azonosították őt ezzel a sötét dühvel, és ma már úgy látja, ezért vesztette el a válása után eldurvuló gyermekelhelyezési pert is a 2000-es években. Az Elemi ösztön hozta előnyök tagadhatatlanok voltak: a film után azt vette észre, hogy az újságírók és az őt korábban kapcarongyként kezelő filmipari fejesek is elkezdtek tartani tőle, mintha csak Catherine-nel ülnének szemben. A személyét övező misztikus félelmet pedig fel tudta használni önvédelmi célokra. „Nem fogadtam meg semmi olyasmit, hogy az életben tovább viszem ezt a karaktert, de ha kívülről kevésbé tűnök gyengének, akkor kevésbé tudnak elevenen felfalni.”
Túl kövér, túl vékony, túl szőke, túl barna
Ahogy a bevezetőben írtuk, az Elemi ösztön sikere után Stone-t elég durván beskatulyázták, ami a mai napig is érezteti hatását. Játszott ugyan egy-egy klasszikusban, mint Martin Scorsese Casinója vagy Jim Jarmusch Hervadó virágokja, de futószalagon ömlöttek a lába elé a szabványra gyártott tucatszerepek. Ezek egy részét elvállalta, még Catherine Tramellként is visszatért a sokáig halogatott és végül kolosszális bukásnak bizonyuló Elemi ösztön-folytatásban. Egy idő után azonban elkezdte nagyon untatni az ajánlatok egysíkúsága, ezért mára megszabadult ügynökeitől és menedzsereitől is. Úgy érezte, hogy neki kell meghoznia a döntéseket, különben élete végéig csak klisés főgonoszokat játszik majd a filmekben. Az Elemi ösztön óta ugyanis szerinte úgy ment a dolog, hogy ha valakinek kellett egy elvetemült femme fatale, és nem volt még senkije a szerepre, akkor hívták Sharon Stone-t. „Ez kissé unalmas lett, mivel az életem távolról sem a gonoszkodásról szól. Vég nélkül jótékonysággal és humanitárius ügyekkel foglalkozom” – mondta az egyik interjúban, és máshol is arról beszélt: megszabadult azoktól az emberektől az életében, akik állandóan sorolták neki az érveket, miért nem dolgozhat épp. Negyven éven át hallgatta, hogy „túl magas, túl kövér, túl vékony, túl szőke, túl barna, túl fiatal, túl öreg, túl ez, túl az”, mire rájött, hogy nincs szüksége ilyen közvetítőkre. Azok az alkotók így is megtalálják majd, akik igazán akarnak vele dolgozni. Legutóbbi sorozatfelkérését is így kapta, a Netflix üdvöskéjének számító Ryan Murphy ugyanis egyenesen rá írta az ősszel bemutatott Ratched vérszomjas, excentrikus örökösnőjének karakterét, akinek egy majom ül a vállán.
Csoda, hogy él még
A memoárról szóló eddigi beszámolók egymás után ámuldoznak azon, hogy Stone gyerekkorától kezdve milyen gyakran nézett farkasszemet a halállal. Pontokba szedve tényleg elég komoly lista jön össze a könyvben felsorolt veszélyes helyzetekből:
- 14 éves korában lovaglás közben majdnem levágta a fejét a szárítókötél.
- Tinédzserként a villám is belevágott vasalás közben, ami után eszméletét is vesztette.
- 18 évesen rengeteg vért vesztett és napokig lábadozott egy titokban végrehajtott, félresikerült abortusz után.
- Zimbabwében is rejtélyes és nagyon komoly vérzése volt, ám orvosi ellátás híján ki kellett várnia, amíg eláll.
- Egy Los Angeles-i állatkertben a ketrecen kívülről kellett végignéznie, ahogy férjét megtámadja és csaknem megöli egy komodói varánusz.
- 2001-ben stroke-ot kapott, aminek nyomán majdnem meghalt.
Az utolsó eset annyira meghatározó volt számára, hogy a könyv címében is erre utal, mint egyfajta újjászületésre (The Beauty of Living Twice, vagyis A kétszer élés szépsége). Stone-t hét órán át műtötték, és volt olyan pont, amikor az orvosok mindössze egy százalékos esélyt adtak a felépülésére. Fizikailag és mentálisan is új emberként jött ki az élményből, és ennek tanulságait próbálja megosztani a memoárban is:
„Megvolt az a bizonyos fehér fény-élményem a műtőasztalon. És amikor tényleg ott fekszel kiterítve, hajlamos vagy feltenni magadnak néhány kérdést. Át akartam gondolni az életemet és megkérdezni, hogy miért hajtom magam anélkül, hogy odafigyelnék magamra? Melyik része sérült olyan durván az önreflexiós berendezésemnek, hogy fogalmam sincs, merre tartok?” – mondja az egyik interjúban, hozzátéve, hogy ő nem óvatoskodik, szeret nyíltan konfrontálódni a kényelmetlen kérdésekkel, gyakran bajba is kerül a keresetlen őszintesége miatt.
Nem az a típus vagyok, aki elnézést kér, és letépi a boríték sarkát, hogy a lyukon át lesse meg a válaszokat. Inkább az, aki felrobbantja a borítékot, aztán csak áll a romok között és néz
