Ha az ember progresszív gondolkodóként Magyarországon él, akkor gyakran eszébe jut az ismert békás analógia: ha a békát forró vízbe dobják, azonnal kiugrik, de ha a hideg vizet, amiben csücsül, melegíteni kezdik, akkor benne marad és megvárja, míg megfő. Idehaza is vannak, akiknek évek óta vissza-visszatérő kérdése magához, a világhoz, vajon forr-e már a víz, ideje-e dobbantani, mielőtt még túl késő lesz? Ha az illető neadjisten valamilyen kisebbség tagja, akkor ez a kérdés eggyel égetőbb, és bár dívik a habzó szájú cigány- és zsidógyűlölet, a legélénkebb támadások aktuálisan talán az LMBTQ-közösség ellen irányulnak. Meglehet, nem függetlenül az utóbbi hónapokban a kormánypárt köreiből hallható melegellenes megnyilvánulásoktól, tenném hozzá előző mondatomhoz, de az Anyáim története, bár célja nem ez, emlékeztetőként is működik, így most alaposan felfrissültek az emlékeim arról, valójában a kormányzati homofóbia valójában messze nem a Meseország mindenkiével kezdődött.
Önmegvalósító munka, szabadidő a hobbikra, tágas, a pucc helyett az élhetőség felé tendáló ház valahol a zöldben, három kutya, szeretetteli, stabil párkapcsolat: igazi idill, egy olyan élet, amit érdemes élni. A sorban következik a sokaknak automatikus, szükségszerű döntés: itt az ideje a gyerekvállalásnak. Ideális esetben valahogy így néz ki egy fiatal pár élete – főhőseink azonban mégsem számítanak követendő példának hazánkban, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy mindketten nők. Virág (Kaufer Virág, aki korábban az LMP országgyűlési képviselője is volt – a szerk.) és Nóra időtlen idők óta egy párt alkot, és a szeretetteli közeg mellett minden anyagi feltétel is adott a gyermekvállaláshoz, sőt, minthogy leszbikusként a dolog meglehetősen nehezített pálya, még a csakazértis ereje is hajtja őket, nyugodtan mondhatnánk azt is, jobban akarnak gyereket, mint egy átlag heteró pár, hiszen utóbbinak nem kellene éveken át a bürokrácia útvesztőiben küzdenie a kicsiért. Nóra és Virág örökbe fogadni szeretne, éspedig azért, hogy ne legyen a vérségi kérdések miatt különbség a két szülő iránti kötődésben, kimondott céljuk egy magára maradt cigány kisgyereket örökbe fogadni, vagy még jobb, ha egyből egy testvérpárt emelhetnek ki az állami gondozásból. Mivel Magyarországon melegek párként nem, csak egyedülálló szülőként fogadhatnak örökbe, a pár mindkét tagja szerepel a rendszerben, és az ügyüket ismerők tudják, hogy örömmel vállalnának két gyereket is – ez esetben jogilag az egyik gyerek Virág, a másik Nóra gyereke lenne, miközben a valóságban nyilván ők együtt négyen alkotnának családot.
Az ügy a végtelenségig húzódik, ahogy ez a simább örökbe fogadási ügyeknél is lenni szokott, már a mesterséges megtermékenyítés is szóba jön, ám hirtelen érkezik a hír, hogy ha nem is az álmodott testvérpáros helyzet valósult meg, de Virágnak felajánlottak egy kisgyereket. A pár természetesen igent mond, és nemsokára megérkezik családjukba a két és fél éves Melissza. A kislány múltját nem taglalja a film, nincs is igazából közünk hozzá, annyit viszont némi realitásérzékkel sejthetünk, hogy nem épp a kipárnázott boldogságból emelték állami gondozásba. A nehéz múltú kisgyerekek pedig bizony, nem kevés kihívást tartogatnak, Melivel sincs ez másként: rengeteg sírás, hiszti, zavarodottság kíséri a kezdeteket, amit nem könnyít meg az sem, hogy az elhanyagoltság miatt a kislánynak rengeteg dologban fel kell zárkóznia. Ráadásul a kislány másként viszonyul a két szülőhöz.
A két rendező, Dér Asia és Haragonics Sári hosszú éveken át követi a főhősöket mind a gyerekre várás, mind a családdá válás sűrűjébe, és olyan láthatatlanul vannak jelen, hogy a végeredmény teljesen leplezetlen marad. Persze, közben a filmmel megkapjuk a már említett emlékeztetőt is az LMBTQ-közösségekkel szembeni kormánylépésekről, amit így egybefűzve látni még akkor is sokkoló – forró víz a békára, ugye – ha eleve sem voltak illúzióink a témában. De azért minden társadalmi perspektívával és közéleti sokkélménnyel együtt is az Anyáim története azért mégis megmarad egy család formálódásának érzékeny, intim történetének. Ami még jobb, hogy nem fordul sem szenzációhajhászásba, sem nem lesz kurzusfilm: nem mutatja jobbnak a szivárványcsaládokat a tipikusoknál, egyszerűsítve közhelyes idillé a dolgot, és nem mutatja rosszabbnak sem, miközben sem az örökbefogadás, sem a leszbikus párok szülői szerepfelfogásainak nehézségeit nem hallgatja el.
Ez a neutralitás persze épp úgy üzenet: minthogy a látottakat nem ábrázolja szenzációként, a film minden egyes perce arról beszél, hogy a család az család. Ismeretterjesztő, érzékenyítő jellege is indirekt: nyilván azoknak, akik nem kajálták be a homofób propagandát, ez nem meglepő, de sokaknak bizony már az is szemléletformáló lehet, hogy egy leszbikus párt nem rejtelmes, épphogy nagykorú, túlszexualizált ábrázolásban látunk, hanem egy érett kapcsolat, egy család részeként, épp olyan dilemmákkal, amilyenek mindenütt másutt is előfordulnak. Milyen elvek mentén neveljük a gyereket? Hogyan és hol akarunk élni? Ki milyen áldozatot hoz a családért emberileg, szakmailag? Hogyan lehet szülőként megmaradni azért társnak, sőt, egyénnek is? Hogyan kezeljük a fájdalmakat? Sok kérdés, és mind ugyanoda vezet, hogy ez a sok nehézség megéri-e – de a válasz egy percig sem kérdés.
Az Anyáim története a BIDF-en is futott, március 11-től pedig a HBO GO-n nézhető.
