A kamaszkor viharos éveiben, alighanem az útkeresés versus világ helyzete dilemmák nyomán, azt hiszem, mindenkinél eljön az az időszak, amikor rápörög az utó- és disztópiákra, legyenek azok írottak vagy mozgóképesek. Annak idején én is halomra olvastam 1984-et, Állatfarmot, Szép új világot, Malevilt, Védett férfiakat, meg egyéb klasszikusokat, azóta meg aztán még több lehetőségem lenne az ilyen-olyan értelmezésű új világrendekben való elmélyülésre, a youg adult disztópia mint szubzsáner ugyanis akkora divat lett, hogy ha nem olvasnék semmi mást, akkor is folyamatosan könyv lehetne a kezemben. A fantasy-írók a világteremtés istenei, de azért a disztópia-szerzők szorosan ott lihegnek a nyakukban, és amiért sokan különösen szeretik a műfajt, az az, hogy ezekkel a világképekkel mindig nagyon erős társadalmi, politikai, néplélektani gondolatokat lehet megfogalmazni a jelenünkről is. Aldous Huxley pedig határozottan gondolt egyet s mást a korról, amelyben élt – élvhajhász, konstans, tompa derűbe bágyadt kort írt le Szép új világ című klasszikusában, ami ugyan visszaköszön a napokban a Netflixen nálunk is elérhetővé vált, egyébként több hónapja megjelent sorozatváltozatban, de a lényeg még ezzel együtt is kimaradt.
A Szép új világban a dátum valahol a harmadik évezred közepe felé jár, a helyszín Új London, ahol egy tökéletes boldogságra berendezett, békés, virágzó társadalom él, köszönhetően a csúcstechnológiának, a szigorú kasztrendszernek, melynek elfogadásába mindenkit ügyesen bele is kondicionálnak már kisgyerekként, az elsőrangú szórakozásnak és a szómának, ennek az agyatlan derűt indukáló kábítószernek, amely különféle erősségű, színes drazsékban van kiutalva kinek-kinek helyzete szerint. A privát szféra, a monogámia és a hasonló idejétmúlt koncepciók tilosak, minthogy károsak, a szabad szex pedig nem csak rendben lévő, de egyenesen elvárt viselkedést, amit rendszeres chemsex orgiákkal segít elő az állam, aki pedig túl sokszor akar ugyanazzal szexelni, ne adj isten nem szexel eleget, azt rendre intik. Így esik, hogy Bernard Marxot, egy alfa plusz, azaz a társadalom legfelső kasztjába tartozó, de egyébként szokatlanul töprengő alkatú férfit, és a béta plusz, azaz két lépcsővel Marx alatt elhelyezkedő Lenina Crowne-t együtt küldik el némi pihenésre, hátha az egzotikus helyszín kirángatja őket szexuális hibáikból (Bernard nem igazán szexel, Lenina pedig monogám hajlamokat mutat).
Az egzotikus nyaralás helyszíne a Savage Lands néven futó szórakoztatópark és rezervátum, ami gyakorlatilag Westworld kispályás verziója robotok helyett igazi emberekkel: ez az a hely, ahol azok, akik nem akartak részt venni Új London szép új világában kasztrendszerrel és minden mással, az új világrend bevezetése óta élnek, és ahol semmi nincs meg Új London kényelméből. Van viszont hideg, meleg, szerelem, indulat, bűn és tulajdonlás, és a helyiek, az úgynevezett Vademberek pedig abból élnek, hogy nevetséges színjátékban demonstrálják az Új London-i turistáknak, hogy milyen is az élet az általuk ismert szabályrendszeren kívül: babonák, kapzsiság, bűn, monogámia és társaik. Igen ám, de amikor hőseink épp a monogámia ártalmairól szóló előadást nézik gyanútlanul, épp ekkor tör ki a parkban egy ideje már szerveződő felkelés, halomra ölnek egy rakás helyit és turistát, épp csak Lenina és Bernard szökik meg, akikért hajtóvadászat indul.
A sorozat egyébként leginkább azzal felel meg az alapul szolgáló könyv eredeti címének – Brave New World, a brave bátrat jelent – hogy igen bátor döntés Huxley regényéről elnevezni azt, minthogy a könyvet mind hangulatában, mind sztoriban nagyon-nagyon lazán követi a sorozat. Az a szívszaggató világfájdalom hiányzik belőle épp, ami a regényben olyan emlékezetes volt, ami pedig e nélkül marad, az egy üres váz, ami ugyan szórakoztató – de pont olyan lélektelen, mint a szóma indukálta derű. Ehhez az alkotók legfőbb eszköze szédületes mennyiségű meztelen test, pontosabban meztelen mell, mert hát nyilván férfitesteket miért mutogatnának, elvégre egy nő sem szeret szép férfiakat nézni egy efféle agyrágógumiban – vagy várjunk csak… Akárhogy is, a Trónok harca legpajzánabb epizódjaiban összesen nem láttunk annyi női mellet, ahány itt teljesen hétköznapian előkerül. A szlengben csak ciciperverzióként emlegetett jelenség egyik fő képviselője pedig nem más, mint a rég látott Demi Moore, aki John, a Vadember elvileg szétcsúszott, elvileg idősödő anyját játssza, aki annyira jól néz ki, ahogy sokan harmincas éveikben sem, és a slampos alkoholista imidzs részeként hordott örökös neglizséjében olyan szexi, hogy nehéz nem arra gondolni, hogy bárcsak ilyen jó állapotban lennének a magyar alkoholisták is.
De nemcsak ő néz ki remekül, hanem az egész sorozat is, nemcsak az emberek, de a terek, a tájak, a díszletek, a ruhák és a ruhátlanságok is, a CGI is klassz, remek a zene, működik a dramaturgia, van feszültség, van dráma, minden, de minden mutatvány sikerül. Pénz, paripa, fegyver tehát nem hiányzott a sorozat mögül, kár, hogy a gondolatok viszont nagyon is hiányoztak. A Szép új világ nem igazán állít semmit – pedig éppenséggel az, hogy mi igazi és mi mű, továbbá hogy mennyire hagyjuk kisütni az agyunkat az azonnali örömhormonokkal ma is eléggé aktuális.
Szép új világ (Brave New World), 2020, Netflix, 9 x 50 perc. 24.hu: 6/10
