Azt kérném, hogy még a legelszántabb Jókai-rajongók se tegyenek kutyaszart a postaládámba. Gusztustalan dolog. Nem illik ilyet csinálni
– fakadt ki Tóth Krisztina a Facebook-oldalán.
Az írónak e szokatlan kérést az után kellett megfogalmaznia, hogy egy interjúja után irtózatos indulattal támadtak neki a vele egyet nem értők. A bűne az volt, hogy kritikát fogalmazott meg Jókai Mór Az arany ember című regényével kapcsolatban a Könyves magazinnak adott interjújában – ami egyébként majd két hete, február 11-én készült, és egészen a radar alatt maradt, amíg a HVG pár nappal ezelőtt nem szemlézte a szöveget. Tóthot épp arról kérdezte az interjút készítő Ott Anna, hogy szerinte melyik könyvet kellene levenni a kötelező olvasmányok listájáról, Tóth Krisztina választása pedig Az arany emberre esett.
Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér
– fogalmazott Tóth hozzátéve, hogy Szabó Magda meseregényével, a Bárány Boldizsárral szemben is a nemi szerepek miatt vannak aggályai, szerinte ugyanis a gyerekek az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek a nemi szerepek.
Akárhogy is, a véleményből lett nemulass. Talán e cikk olvasói sem gondolták volna, hogy Jókai Mór rajongói nem mind halk szavú, derűs könyvmolyok, hanem soraikban meghúzódnak olyanok, akik a kedvencük elleni kulturált véleményre is lekurvázással, kapálni küldéssel, és hasonló keresetlen szavakkal reagálnak, de valóban ez a helyzet. Az interjú szemléi alatti kommentfolyamban olyan indulatok szabadultak el, ami a magyar internetes nyilvánosság legsúlyosabb terepein is ritkák. Erre reagálva fogalmazta meg tegnapi posztjában a cikk elején kiemelt mondatot, sok más mellett. Hogy Tóth Krisztinának igaza van-e, valamint, hogy ki kell-e vezetni Az arany embert a kötelezők közül, azt az irodalomtörténészek, tantervszerzők és egyéb szakértők, azaz nem e cikk dolga eldönteni – bár, ami azt illeti, nekem is lennének ötleteim –, az viszont, ami Tóth Krisztinával történik, szépen példázza az online tér egy tragikomikus jelenségét.
A dolognak neve is van, még ha csak angolul is: stanning. A stan szó a stalker (zaklató/kukkoló) és a fan (rajongó) szavak összeolvasztásából keletkezett Eminem Stan című, egy magát a gyilkos őrületig túráztatott fanatikus rajongóról szóló slágerére utalva. A szót azokra használják, akik mániákusan és elfogultan rajonganak egy hírességért, művészért, sorozatért, filmért vagy franchise-ért, és ezt vérre menő rivalizálásban és abban élik ki, hogy rajongásuk tárgyát tűzön-vízen keresztül védik a vélt vagy valós támadásoktól, akár kéretlenül, sőt, rajongásuk tárgyának kifejezett tiltása ellenére is, sokszor kimondottan agresszíven. Stanek tehát mind, akik Star Wars-rajongóként ölre mennek a Star Trek-rajongókkal, de stanek azok az iPhone-rajongók is, akik hobbit űznek az aktuális rivális gyártó ekézéséből (vagy fordítva), és bizony, Jókai-stanek estek neki Tóth Krisztinának is.
A stanning nem új jelenség, a Beatles rajongóinak fanatizmusát már sokan megénekelték, de az online nyilvánosság személytelensége, a hozzáférés egyszerűsége, és a közösségi média révén minden korábbinál elérhetőbb hírességek kora felfokozták a jelenséget. A zaklató rajongóként viselkedésnek az angolszász nyilvánosságban a Tóth Krisztinával történteknél sokkal extrémebb példái is vannak, a leghíresebb a sokat emlegetett Wanna Thompson-eset. Wanna Thompson egy szabadúszó zenei újságíró, aki 2018 nyarán egy tweetben finom kritikával illette Nicki Minajt: arról írt, hogy mennyire menő lenne, ha a rapper, akinek egyébként ő is nagy rajongója, lassan negyvenhez közeledve fajsúlyosabb témákról rappelne. Thompsonnak nem volt elsöprően rengeteg követője, de tizennégyezres követőbázisától így is eljutott a legrondább Minaj-stanekig a tweet, akik zenei érvek és vita helyett direkt, kőkemény zaklatásba kezdtek, nemcsak a Twitteren, de azon túl is, elárasztották gyűlölködő üzenetekkel Thompson fiókjait, egyesek a gyerekéről készült fotókkal illusztrálták szidalmaikat, mások halálos fenyegetésekkel bombázták. Maga Minaj is igazi kultúremberhez méltóan beleállt Thompsonba, privát üzenetben sértegette és küldte el melegebb éghajlatra – konkrétan fellációra biztatta. De számtalan hasonló példa van még sajnos. Ariana Grande stanjei arra biztatták Grande exét, a bipoláris zavaráról nyíltan valló Pete Davidsont, hogy ölje meg magát, sőt, még Davidson édesanyját is zaklatták. Taylor Swift és Nicki Minaj rajongói egy alkalommal arra szövetkeztek, hogy a rivális Cardi B slágerének listavezető helyét megakadályozzák, Lady Gaga rajongói tömegesen írtak negatív értékeléseket a Venom című filmről, aminek az volt a bűne, hogy egy napon jött ki a Csillag születikkel. A koreai pop elképesztő szervezettségű, és kedvenceik sikeréért mindent alárendelő rajongótáboráról pedig külön is írtunk.
Ha innen nézzük, a Tóth Krisztina elleni támadások már majdnem kulturáltnak tűnnek – miközben a jelenség gyökere pontosan ugyanaz. A Tóth elleni támadások mögött egyfelől az odafigyelés hiánya áll: Tóth nem beszélt sem betiltásról, sem arról, hogy Az arany embernek milyen irodalmi hiányosságai vannak, hanem arról beszélt, hogy ő a kötetben közvetített férfi-, nő- és családképet nem tartja alkalmasnak arra, hogy a kora kamaszkorukat töltő gyerekek elé mintaként állítsák. Mindez a felhördülők olvasatában már betiltásról, eltüntetésről, s mint ilyen, a kormány kommunikációs gépezete segítségével közellenségnek kikiáltott genderlobbiról szól, ami pontosan ugyanaz a funkcionális analfabetizmus, ami annak idején Varró Dánielre is lesújtott, amikor az irodalmi eszközöket, a szarkazmus, az abszurd árnyalatait, sőt, az egyszerű humort értelmezni képtelen internetes tömeg felháborodott, hogy a költő arra biztatja a kisgyerekeket, hogy nyúljanak a konnektorba.
Másfelől a támadások mögött ott van a sokat emlegetett online élet és az azzal járó észlelési torzulások: mivel a virtuális terekben az ott magunkról kommunikált értékek mentén határozzuk meg magunkat, így az ezen értékek elleni vélt vagy valós támadások gyakorlatilag egyenértékűek a személyünk elleni támadással. Ráadásul, mivel a neten ezt érdemi kockázat nélkül lehet megtenni, a támadáskor bekapcsoló „üss vagy fuss” reakciópárosból sokkal inkább az üss mellett döntünk. A nyilvános lincselés középkori hagyományát az internetes nyilvánosság újrateremtette, és ma ez már nem csak a gazdagok és hatalmasok meghurcolására szorítkozik, hanem elérhet bárkit, akinek nem tetszik a véleménye – ez viszont már a cancel culture terepe, mely egy külön cikk témája lesz rövidesen. Akárhogy is, az utóbbi évek eseteit ismerve abban, hogy valakit durván, személyében támadnak egy műalkotásról megfogalmazott véleménye miatt, nincs semmi rendkívüli – hogy elfogadjuk-e ezt mint új, torz normát, az már persze más kérdés.
