Kiskorom óta szorongok és félek, nem szerettem magamat. Emlékszem, vonaglottam a padlón, mert gyűlöltem magamat. Nagy elvárásaim voltak magammal szemben, tökéletes akartam lenni.
Az idézet a 2019-ben anorexia okozta szívleállásban 33 évesen elhunyt Lene Marie Fossentől származik, akiről Margreth Olin, Katja Høgseth és Espen Wallin készített dokumentumfilmet. Olinék több éven át követték Lene életét, ahogy az egyik legsúlyosabb pszichiátriai betegséggel küzd, miközben próbál a hétköznapokban értelmet találni, és a figyelmét valami másra összpontosítani a betegség helyett. Lene tízéves kora óta volt anorexiás, számos alkalommal került kórházba gyerekkorában, később azonban bujkálni kezdett a norvég egészségügyi rendszer elől, miután kórházi élményei alapján úgy érezte, elveszti a méltóságát, nem tud rendelkezni önmagáról.
Az Ön-kép Lene életét 28 éves korától kíséri végig, de a képekről – korántsem meglepő módon – nem egy nő, hanem egy gyerek néz vissza ránk. Lene, akinek a hangja is egy kislányéra hasonlít leginkább, nem szeretett volna felnőni és nővé válni, inkább megállította az időt, és maradt abban a gyermeki vagy már arra sem hasonlító testben, ami számára a biztonságot nyújtotta. Az evés idővel szorongásos élményt nyújtott számára, így az ételadagok és vele együtt Lene testsúlya is csökkenni kezdtek. Viszonylag tárgyilagosan, nagy önreflexióval beszél a betegségéről a filmben, amitől sokakban felmerülhet a kérdés: „Oké, de akkor miért nem tud meggyógyulni?”
Lene szerint éppen ez a probléma, az emberek általános nézete szerint csak ennie kellene, és azonnal elindulna a gyógyulási folyamata, közben ő „csak ahhoz ért, hogy kevesebbet egyen, így éli túl az életet”.
Nem szeretem elmondani az embereknek, hogy anorexiás vagyok. Olyan, mint egy romlott betegség. Ha rákos vagy, az emberek rögtön megértőek. Ha anorexiás vagy, akkor csak össze kéne szedned magadat. El vagy kényeztetve. Csak össze kell kapnod magadat, és enned kéne
– fogalmaz, de szerinte az anorexia nem ilyen egyszerű, hanem olyan, „mintha egy égő épületben lennél, amiből nem tudsz kiszabadulni”.
Keresed az ajtót, de nem jutsz ki.
Ahogy az anorexiások többsége, Lene is kettészakadt állapotban élt: az egyik feled meg akar gyógyulni, míg a másik kapaszkodik a betegségbe. Ezt az érzést nem könnyű megérteni, ha valaki nem ismeri olyan jól a betegséget.
Lene szülei is hasonló kettőségben vergődtek. Rettegtek, hogy lányuk nem bírja tovább, hogy egyszer holtan találnak rá, közben valamennyire cinkostársai is, hiszen nem viszik a lányt kórházba. Hogy csak tiszteletben tartják-e Lene kórházzal kapcsolatos érzéseit, vagy ők maguk sem akarják a betegséggel azonosítani lányukat, nehéz eldönteni, ahogy a film készítői sem akartak ítéletet mondani felettük, csupán az ő szemszögükből is bemutatni, milyen egy ennyire veszélyes betegséggel szorosan együtt élni, ha csak közvetetten is.
Azt, hogy ne csak a betegségével azonosítsák, Lene a művészetével próbálta elérni. Szeretett volna valami mást is találni, ami kitölti az életét, így jött a fotózás. Bár másokat is fotózott, legtöbbször saját magát örökítette meg a műveiben. A végeredmény olykor sokkoló, hiszen egy csont és bőr embert látunk, de Lene nem szégyellte ezeket, ahogy fogalmazott, valami olyat valósít meg az alkotásaival, ami túlmutat a betegségen.
A művészet közvetíti a fájdalmat. A fájdalom is tud szép lenni. Nem túl szép, mégis lakozik szépség a fájdalomban. A benne lévő gyászt fejezem ki. Gyászolom az elvesztett éveimet.
Fotóival Lene ugyanazt az eredményt érte el, mint a nem evéssel: megállította az időt és gyerek maradt. Azonban, ahogy a filmben is elhangzik, bár gyerek akar maradni, hogy vigyázzanak rá és ne legyen egyedül, végül még magányosabb lett.
Lene a fényképeivel felhívta egy híres norvég fotós figyelmét is magára, a férfi pedig annyira tehetségesnek találta, hogy kiállítást is rendezett a lány képeiből. Lene többször is hangsúlyozza a filmben, hogy nem az anorexiájával, hanem a tehetségével szeretne híres lenni, de akaratlanul is összefonódik a két dolog, nem lehet elvonatkoztatni az önmagáról készített fotók láttán.
Ahogy a filmből, a Lenével készült, a YouTube-on is megtekinthető beszélgetésekből is egy erősen motivált, ambiciózus, értelmes ember személyisége rajzolódik ki, aki betegségét tekintve erősen önreflexív. A lány többször is hangsúlyozza, hogy életigenlő, nem fordult meg a fejében az öngyilkosság gondolata. Egy autóbaleset következtében viszont Lene megváltozott, teljesen magába fordult, a fotózástól is elment a kedve. Később kórházba is került, ahol végül egy évet töltött.
Lene látványa egyszerre vonzza és taszítja a tekintetet, fotóin is ez a kettőség köszön vissza, mintha a lány is szándékosan erre az ambivalenciára játszana rá. Fotói provokatívak, bátrak és néha visszataszítóak, kendőzetlensége zavarba hozza a nézőt, mintha leskelődne. A film láttán néha az az érzés foghat el minket, mintha túl sokat látnánk Lenéből. Persze, kíváncsiak vagyunk rá és arra, vajon vissza lehet-e fordítani ennyi idő után betegségét, miközben nemcsak vele, hanem a szülőkkel is együtt érzünk.
Annak ellenére, hogy viszonylag rövid filmről van szó, nem könnyű egyben megnézni az Ön-képet. Nyomasztó szembesülni Lene és családja küzdelmével, talán még idegesek is leszünk, miért nem járnak el határozottabban a lány gyógyulása érdekében, de ezt nem a film feladata megítélni. A már önmagában is pátoszt rejtő téma miatt nem kellett volna az extra dagályosság, mint ahogy a helyenként manipulatív elemek sem, így is fontos feladatot vállaltak az alkotók az Ön-kép elkészítésével, mely nem egy tanfilm az anorexiáról, de éppen elég kijózanító és fájdalmas.
Ön-kép (Selt Portrait), norvég dokumentumfilm, 78 perc. A március 1–10. között online megrendezett Budapest International Documentary Festival (BIDF) versenyprogramjában szerepel.
