Érthetetlen dolog, hogy miért nem készült minden egyes, a járvány által érintett országban egy, az Életjelekhez hasonlító dokumentumfilm vagy -sorozat. Persze, ezer érvet lehet hozni arra, hogy miért ne engedjenek be fotóst, filmest, újságírót a covid-osztályokra: hátráltatnák a munkát, rossz képet festenének, megijesztenék a lakosságot, veszélybe sodornák az egészségüggyel kapcsolatos döntéshozók pozícióját, satöbbi-satöbbi – de hogy azok, akik nap mint nap ott állnak a frontvonalban, megérdemelnének egy efféle főhajtást, az biztos. Abban is lehet reménykedni, hogy milyen fontos szerepe lenne a dokumentációnak a lakossági ismeretterjesztésben, de valójában, ahogy ez lenni szokott, azok, akik megnéznék ezeket a filmeket, már eleve nem szorulnak meggyőzésre, akik pedig gyíkemberek összeesküvését sejtik a valójában nem is létező járvány mögött, azoknak úgysem jutna be a tudatába a legérzékenyebb doku sem. Mindenki másnak viszont megrendítő, emberi és nagyon fontos kordokumentum lehet az HBO új dokusorozata, az Életjelek.
A helyszín Spanyolország, Barcelona tartomány, Sabadell város, Parc Taulí Kórház. Az időszak 2020 márciusától júniusáig, azaz a covid-járvány első hulláma. Az első képkockákon még csak készül a részleg, még üresek az ágyak, mind a száz, még makulátlan az élére hajtott ágynemű, ám hamarosan minden egyes ágyon kínlódik egy-egy covidos beteg, az ápolók meg csak mennek-mennek, és bár a munka mennyisége miatt kénytelenek robotpilóta-üzemmódba váltani, a munka jellege és elhivatottságuk nem hagyja, hogy emberségük alábbhagyjon. Nem csupán a kórtörténetét ismerik meg az ápoltjaiknak, hanem életük fontos részleteit, szeretteiket is, és ha épp az az ápolói munka, hogy fel kell tárcsázni videóhívásra a családot, akkor azt teszik meg – ez is van olyan fontos, mint kiszivattyúzni az itt-ott felgyülemlett váladékokat.
Az Életjelek egyszerre kíméletlenül leplezetlen, és végtelenül humánus. Megmutatja a betegség száraz tényeit, a dicstelen valóságot, a kapkodó levegővételeket, az összeesésig kimerítő kétméternyi sétákat mosdóig és vissza – amikor ez még egyáltalán megy, az intubálás vagy egyszerűen a kimerültség miatt beszédképtelen betegeket, akiknél ünnepnap, ha eljutnak egy reszelős hangon, szinte suttogva kierőszakolt „szeretlek”-ig, látjuk a csonttá fogyott végtagokat és az oxigénhiánytól szürkés arcokat. És látjuk azt a sok-sok emberséget és szeretetet is, amely a járvány adatai mögött meghúzódik: a hazaúton is a betegeikről csevegő dolgozókat, a rosszullétek csúcsán újra és újra elismételt biztató szavakat, vagy jobb híján egy-egy kézfogást. Aki ápolt már súlyos beteget, tudja, mennyire keveset lehet tenni a szenvedés enyhítéséért – és azt is, hogy paradox módon ez az icipici tett milyen sokat számíthat a szenvedőnek – épp mint ezek a csendes kézszorítások a levegőért küszködő betegnek. A kontrasztok iszonyú erősek: miközben az egyik kórteremben épp megadja magát egy szervezet, a folyosón épp taps harsan, hisz egy gyógyult páciens hazatérhet – az pedig, hogy ez az érzelmi hullámvasút hosszú távon hogyan csapódik majd le azokban az emberekben, akik a frontvonalban dolgoznak, legfeljebb csak sejthető.
A fentiek mellett az egyik legfontosabb vívmánya a minisorozatnak az, hogy nem csak a kórtermekbe enged be, hanem a nappalikba is, ápolók és ápoltak családjába, első kézből megmutatva a hátországot is. Annak minden erőt adó támogatásával és elzárkózó közönyével együtt – hisz e két végpont egyszerre van jelen, akár egyazon kapcsolatokban is. Hiszen egyszerre igaz az, hogy nem lehet az otthoniak támogatása, szeretete, a szabadnapok feltöltő ereje nélkül végig csinálni azt, amit ez a munka követel a kórházi dolgozóktól, és igaz az is, hogy még a legmegértőbb férj, szülő, barát sem tud olyan bajtársa lenni, teszem azt, egy ápolónak, mint egy kolléga, aki maga is ugyanazt a szekeret próbálja tolni. Pláne, hogy az otthon maradottak is küzdenek a saját mindennapjaikkal, az ő felfordul életükkel, a folyton dolgozó, hullafáradtan, türelmetlenül hazaeső szerettük hiányával. A sorozat egyik legmeghatóbb jelenetében egy kisiskolás korú kisfiú, miután hadarva sorolja el a napja történéseit kórházi dolgozó anyukájának, kérlelhetetlenül az ölébe mászik, és teljes erőből öleli, amikor pedig a gyerek kimászott, jön a család kutyája, ugyancsak némi összebújásért.
Az Életjelek nagy erénye, hogy a kórházakban és azok hátországaiban történtek megmutatásával dimenziót ad a lapos számoknak, arcot a diagramok üres adatainak. Mert ugye, hogy megszoktuk már: úgy nézünk rá az új betegek és az elhunytak számára, mint ahogy rápillantunk arra, hány fokot mondanak mára – a sorozat viszont emlékeztet, hogy a csökkenő betegszám kicsit elviselhetőbb műszakot jelent a covid-osztályok dolgozóinak, míg az elhunytak száma, legyen bármilyen alacsony, megannyi gyászoló családot jelent a háromdimenziós valóságban. Mára a járvány a mindennapjaink részévé vált, rutinná, ami ma már a többség szemében sokkal inkább a gazdasági hatások miatt ijesztő, mintsem a fertőzésveszély miatt – így a sorozat épp jókor debütál, és emlékeztet arra, hogy azért a krízis még tart, és hiába kezdődtek el az oltások, azért a betegség nem lett kevésbé kiszámíthatatlan, súlyos, vagy életveszélyes. És bár a sorozat három epizódja legalább annyira a remény, a kitartás, az erő, az életigenlés himnusza, mint a borzalmak dokumentációja, iszonyú nehéz nézői élmény mindez, érzékenyebb olvasóinknak csak némi lelki felvértezettséggel és háztartási papíráruval felfegyverkezve ajánlom, ezzel együtt az Életjelek kihagyhatatlanul fontos, időszerű és katartikus.
Az Életjelek – Egy igaz emberi történet február 7-től nézhető az HBO GO-n, az összes epizód egyszerre debütál.
