Valójában Ázsia szíve az igazi Mediterráneum – vagyis a világ közepe – amire figyelnünk kellene. Nem Vadkelet és nem felfedezésre váró Újvilág, hanem egy olyan térség, ami a szemünk láttára emelkedik fel ismét, és szövi újra a kapcsolatrendszerét
– írja Peter Frankopan nemzetközi bestsellerében, az ősszel magyarul is megjelent Selyemutakban. Ambíciói finoman szólva is nagyok, sőt, gigantikusabbak mint Timur Lenk síremléke és a Hagia Szophia kupolája együttvéve: az oxfordi történész új nézőpontból akarja bemutatni a világtörténetet, lehántva róla az utóbbi évszázadokban domináns nyugat önigazoló torzításait. Ennek jegyében Közel-Kelet és Közép-Ázsia felől nézve tekinti át újra a civilizáció történetét, a perzsa birodalom születésétől kezdve a keresztes hadjáratok korán át egészen Amerika iraki inváziójáig bemutatva, milyen kulcsfontosságú szerepet játszott ez a térség a világrend alakulásában.
A Selyemutak persze korántsem csak konfliktusok, rettegett uralkodók és háborúk története. Ahogy már a címe is jelzi: elsősorban épp azokra a kötelékekre, együttműködésekre és kulturális keveredésekre koncentrál, amik a vérzivataros időkben is összekötötték a távoli országokat és népeket egymással.
Ez az a régió, ahol a világ nagy vallásai megszülettek. Itt emelkedtek fel és hanyatlottak le hatalmas birodalmak. Aki itt megáll, másképpen látja a múltat, és feltárul előtte egy bonyolult, szoros összefüggésekkel átszőtt világ, amelyben egy-egy kontinensen végbemenő történések hatással vannak a másikra, ahol a közép-ázsiai események utórezgései Észak-Afrikában is érezhetők, ami Bagdadban végbemegy, az visszhangot ver Skandináviában
– hangsúlyozza Frankopan. Nyugat és kelet átalakuló erőviszonya persze slágertéma mostanában, ami miatt Kína és India társadalmi-gazdasági folyamataira egyre többen odafigyelnek. Pedig Frankopan szerint nem is ezek az országok, hanem Közép-Ázsia jelenti a legjobb nézőpontot a világ múltjának és jelenének megértéséhez.
Az utóbbi években tovább is gondolta ezt a témát The New Silkroads című, egyelőre csak angolul olvasható könyvében, amelyben még alaposabban mutatja be, hogyan tér vissza a világ tengelye Ázsiába. A Selyemutak a témájához mérten vaskos, százötven oldalnyi jegyzettel megtoldott könyv. Ijesztő mérete ellenére meglepően olvasmányos, bár átfogó jellege miatt helyenként kissé elnagyolt. Az általa kínált szemszög mindvégig gondolatébresztő, és talán épp akkor a legizgalmasabb, amikor vitára ingerel. Peter Frankopant írásban kérdeztük arról, mit tanulhatunk a történelemből, és mire érdemes figyelni, ha érteni akarjuk a világot.
Mik a legfontosabb tények és trendek, amelyek alapján azt állítja, hogy „a világ közepe” manapság nem nyugaton, és még csak nem is Kínában, de újra Ázsia szívében van, ahol évszázadokig fellelhető volt?
A múltat, a jelent és a jövőt vizsgálva először is fontos végiggondolni, mi az, ami igazán számít. A következő tényezők szúrnak egyből szemet: népesedés, klíma, energia, élelmiszer-ellátás, a fizikai és a szellemi javak áramlása. Tehát engem valójában nem a nyugat és Kína földrajza, sokkal inkább a kapcsolatok és a kereskedelem fogalmai, elvei és megvalósulási formái érdekelnek. Számomra fontosnak tűnik, hogy a világ olaj- és gáztartalékainak 70 százaléka Oroszországban, Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten található – akárcsak az, hogy a Föld lakosságának 65 százaléka Isztambultól keletre él. A világ megértését tehát érdemes ott kezdeni, hogy alaposan megnézzük: mit termelnek, mit vásárolnak vagy mit fogyasztanak az emberek. Sajnos a mi látómezőnk rettentő korlátozott: állandóan a tükröt bámuljuk és benne önmagunkat, Európát csodáljuk. Az utóbbi időben persze egy kicsit elkezdtünk odafigyelni Kínára is. Ám nem akarjuk és olykor nem is tudjuk befogadni azt a nagyobb összképet, amely felfedné előttünk a történelem valós mozgásait.
Ha már a történelmi perspektíva szóba került, sokat hallunk manapság az átalakuló világrendről. Milyen erőviszonyokra számít? És ön szerint elkerülhetik a nyugati országok a hanyatlást, ha változtatnak a hozzáállásukon?
Pontosan mit értünk most „nyugati ország” alatt? Miért tekintjük eleve rossznak a változást? Ne csak azt a kérdést tegyük föl, hogy miként akadályozható meg Ázsia fölemelkedése, hanem azt is, hogy miért kéne megakadályozni egyáltalán? Rengeteg előfeltevésre építünk, mikor választ próbálunk adni a minket körülvevő világ kihívásaira, ám közben gyakran még a helyes kérdésekig sem jutunk. Működik a mai világrend? És ha igen, kinek a számára? Mire van szükségünk, ami mások birtokában van, és mit kapunk érte cserébe? Nekem úgy tűnik, nem igazán értjük a múltat és a jelent – ami erősen rontja az esélyét annak, hogy eltaláljuk, mi várható a jövőben. Európa egy szűk, zárt és önelégült gondolkodásmód csapdájában vergődik.
A Selyemutakban is gyakran érvel a mellett, hogy szabadulnunk kéne ettől az eurocentrikus szemlélettől, ami vakká tesz minket más régiókra és meghatározó világtrendekre. Lát ezen a téren előre- vagy visszalépést az utóbbi időben?
Mindig csak akkor reagálunk a válságokra, amikor azok már kiszúrják a szemünket – ez egyben azt is jelenti, hogy mire azonosítjuk őket, már túl késő. Ugyanez igaz a meghatározó világtrendekre, legyen szó akár a klímaváltozásról, az új technológiákban rejlő veszélyekről vagy egyszerűen arról, hogyan tekintünk Oroszországra, Kínára, a migrációra és bármi másra, ami épp körülöttünk zajlik. Inkább hanyatlást látok ezen a téren, mintsem javulást. Száz évvel ezelőtt az európai emberek sokkal tájékozottabbak voltak azzal kapcsolatban, mi történik a világ rajtuk kívül eső részein – még azzal együtt is, hogy sokkal alacsonyabb volt az írástudás és a társadalmi egyenlőség szintje, a nők pedig egyetemre is alig-alig járhattak. Mégis inkább tisztában voltak a nemzetközi ellátási láncokkal, az élelmiszerük eredetével, a betegségekkel és a járványokkal, valamint általában a globális kérdésekkel kapcsolatban.
Kérdezzünk csak meg egy 20 éves egyetemistát ma, mi folyik Moszkvában vagy Buenos Airesben, jó eséllyel hallgatás lesz a válasz. Aztán tegyünk fel neki egy kérdést egy sokadrangú hollywoodi hírességről, és egyből változik a helyzet. Ez nagyon sokat elmond a modern világunkról.
Az olyan bevett kifejezéseink, mint a „Közel-Kelet”, „Közép-Kelet” vagy „Távol-Kelet”, eleve évszázados történelmi prekoncepciókra épülnek, így könnyen félrevihetnek. Milyen geopolitikai fogalmakat javasol ezeknek a régióknak a megértésére és leírására?
Csak egy meglehetősen unalmas válaszom van: fontos lenne, hogy olvassunk, olvassunk és olvassunk. És ne pusztán újra és újra ugyanarról – olvassunk más korszakokról, régiókról és kultúrákról is. Magyarország története az Árpádokkal kezdődik, ez egy elég rövidke szakasz a sok évezredre visszanyúló történelemben. Európában gyakran ugyanazokat a történeteket meséljük újra. De kik voltak például Észak-Amerika, Nyugat-Afrika vagy Közép-Ázsia „Árpádjai”? És hogyan tanuljunk a múltból, ha azt akarjuk, hogy a lecke tényleg hasznos legyen?
És ön szerint taníthat nekünk a múlt bármit a jövőről? Mennyire van értelme például történelmi párhuzamot vonni egykori és mai események között? Ez sokszor csábítónak tűnik, mert kínálják magukat az analógiák, ugyanakkor könnyen félre is vezethetnek.
Nem tudom mire vélni azt a megszállottságot, hogy a múltunkból próbáljuk meg kiolvasni a jövőnket. Az efféle marxista gondolatok számomra nem tűnnek túl progresszívnek, és nem is találom őket igazán hasznosnak. Ne azért olvassunk a korábbi századokban élt emberek eredményeiről és kihívásairól, hogy lemásoljuk azokat. Persze rejlenek a történelemben hasznos leckék a számunkra, de nem kéne állandóan azon agyalnunk, miként alkalmazhatnánk ezeket a gyakorlatban. Eredendően gyanakvó vagyok mindenkivel kapcsolatban, aki azt állítja: képes megjósolni, mi fog történni hosszú vagy akár rövid távon. Úgyse tudnám ezt jobban megfogalmazni, mint egy két és fél évezreddel ezelőtt élt kínai író:
akinek van tudása, nem jósol, aki pedig jósol, az nem tud semmit.
Régi vita, hogy mennyire szűkülhet a történetírás az uralkodók, vezetők és hősök életére. Erős érvek szólnak a mellett, hogy az átfogó társadalmi, kulturális és gazdasági tényezők határozzák meg egy nép jövőjét, mégis legtöbbször karizmatikus egyének sajátítják ki a figyelmet. Mi az álláspontja erről gyakorló történészként?
A nagyszerű, hatalmas és híres vezetők történetei 99,9 százalékban férfiak történetei. Ezt elég súlyos torzításnak tartom, mert így nemcsak a nők szerepe fölött siklunk el, de egyéb tényezők fölött is, ami fontos lenne a történészek számára. Az állandóan felidézett „hőstettek” és „nagy eredmények” túlnyomó többsége is a kizsákmányolás alakváltozatai, akár a csatamezőn, akár a hatalomért folytatott küzdelemben mentek végbe. Az tehát nagyon félrevezető lehet, ha csak ezekre koncentrálunk. Csábító egy királyt vagy uralkodót a középpontba állítani, de a hatalom mechanizmusai sokkal komplexebbek – egyben sokkal érdekesebbek –, mint a karizma vagy bármilyen egyéni döntés. Ezért engem mindig jobban érdekelnek a gyümölcsöző kapcsolatok, együttműködések és a kontinuitás, mint a hadviselés és a kizökkentés. Szerintem a történelemből való tanuláshoz is úgy érdemes hozzáállni, mintha mások házasságából akarnánk okulni: a leghasznosabb, ha jól működő párkapcsolatokat vizsgálunk, és megpróbáljuk megérteni a sikerük okait. E helyett szinte mindig a szakításokhoz, vitákhoz és katasztrófákhoz vonzódunk. Ha engedünk ennek a hajlamunknak, a történelem is olyanná válik, mint egy tévésorozat, amely felmondja a „kulcsmomentumokat” és a „döntő csatákat”. Aquinói Szent Tamás tanácsát megfogadva inkább azt kutatom, hogy zajlottak a dolgok a múltban, minthogy egy hőstettek sorát bemutató rajzfilmmé vagy drámává zanzásítsam őket.
Ön szerint történelmi léptékben vizsgálva mekkora befolyása lehet a 21. század alakulására az olyan tényezőknek, mint a klímaváltozás vagy a koronavírus-járvány, illetve az ezekre adott jobb-rosszabb válaszoknak?
Az emberi faj mindig együtt élt a járványokkal, ezt tudjuk, mióta csak létezik írott történelem. Tavaly decemberben felkértek, hogy írjak arról, milyen nagy veszélyek leselkednek az emberiségre a következő évtizedben. Azt írtam, hogy messze a legnagyobb fenyegetést egy új világjárvány jelentheti. A szövegemet épp aznap publikálták, amikor a vuhani hatóságok egy új, ismeretlen fertőző betegségről tettek jelentést a pekingi minisztériumnak. A vírusokhoz hasonlóan a klíma is örökös alakítója az emberi történelemnek. Tehát egyik sem most értékelődött fel, mindig is nagy hatással bírtak, a legkülönfélébb módokon befolyásolva a dolgok alakulását.
Azt gyanítom, hogy Magyarországra a klímaváltozás viszonylag jelentéktelen közvetlen hatással bír majd. Ám nagyon is mélyreható közvetett hatás várható, például migrációs hullámok és emelkedő élelmiszerárak formájában.
E mellett nagy nyomás helyeződik majd a kormányra, hogy regionálisan és korlátozott, hazai eszközökkel válaszoljon meg egy sor olyan kihívást, ami most még nem okoz különösebb problémát.
Mennyit szokott utazni, hogy testközelből megismerhesse azokat a vidékeket és kultúrákat, amelyekről ír?
Mindig is sokat utaztam. Szeretek új dolgokat megismerni, új hangokat hallani, új emberekkel találkozni, és így tovább – természetemnél fogva nagyon kíváncsi vagyok. A munkámban is nagy segítség, hogy számtalan országba kell utaznom, ha a helyi archívumokban akarok kutatni vagy a helyi kutatókkal együttműködni. Persze Oxfordban élek, de minden évben több alkalommal fordulok meg a Közel-Keleten, Közép- és Dél-Ázsiában, Kínában és Dél-Kelet-Ázsiában egyaránt. Ezért 2020 igazán különös év a számomra, mert ha visszagondolok az utóbbi éveimre, nem nagyon telt el úgy két-három napnál több, hogy ne kellett volna egyszer sem a reptéren átkelnem. Szokatlan érzés, hogy beszorultam, és kénytelen vagyok egy helyen maradni.
És mire használja fel az időt, ami felszabadult a reptéri sorban állások kiesésével? Dolgozik újabb könyvön?
Igen, arról írok könyvet, hogy a tudomány hányféle módon forradalmasította a történelemről alkotott szemléletünket – különös tekintettel a klímára, a környezetre és az államok kialakulására. Ezzel ismét megpróbálom egy kicsit megváltoztatni azt, ahogyan a múltra és a történelemre tekintünk. Nem kis feladat, de hát mi más lenne egy történész dolga?
