A napokban debütált streamelve a Marienplatz című müncheni előadása, melyet eredetileg élőben, közönség előtt mutattak volna be, aztán a járványügyi korlátozások közbeszóltak. Volt némi csalódás emiatt, vagy ugyanolyan lelkesedéssel fejezték be a próbafolyamatot?
Most, ha az ember dolgozni tud, egyszerűen etikátlan panaszkodni. Finnyáskodás lenne, ha azon problémáznék, miért nem lehet nézők előtt játszani. Nyilvánvalóan benne volt az elejétől a pakliban, hogy esetleg nem lesz rendes bemutatónk. A próbafolyamat elején még minden rendben volt, a második hullám legelején voltunk, és bár korlátozott számban, de nézők előtt mentek az előadások. Németországban nagyon egzaktak és jók a járványügyi szabályozások a színházakban, a színpadon és a nézőtéren is. Nagyon erős kontaktkutatási rendszer épült ki még az első hullám alatt, és bizonyított volt, hogy a színházakban nem igazán történtek fertőzések. Nálunk a teljes próbafolyamat alatt egyetlen fertőzés volt, valaki a családjából hozta be, és amikor kiderült, akkor leteszteltek mindenkit, de sem a színpadon, sem a stábban nem kapta el senki, pedig körülbelül egy hetet voltunk folyamatosan együtt. Természetesen furcsa volt ilyen körülmények között dolgozni, de – bármennyire is borzalmas – az emberi természet olyan, hogy mindent meg tud szokni. Nincs értelme panaszkodni, tudtunk dolgozni, az egyetlen csalódást az jelentette, hogy nem élőben tudjuk streamelni az előadást, ahogyan korábban terveztük. Akkor meg lett volna a színészekben is az „itt és most” érzése, de nagyon örülök, hogy egyáltalán be tudtuk mutatni a darabot. Hosszú távon persze nyilvánvalóan nem lehetne így dolgozni.
A Marienplatz egy 2017-es valódi eseményt dolgoz fel: egy férfi autójával a müncheni Marienplatzra hajtott, majd felgyújtotta magát. Az autóján az alábbi feliratot hagyta: „Soha többé háborút német földön”, utalva a 2016-os berlini terrortámadásra. A darab a motiváció értelmezéseiről szól, valamint körüljárja az áldozat fogalmát. Sokan elborzadva inkább elfordulnak egy ilyen hír hallatán, ön meg előadást készít belőle. Mi az, ami leginkább érdekelte ebben a megrázó eseményben?
A darab szerzője egy fiatal lengyel drámaíró, aki a színház felkérésére írta ezt a szöveget. Magyarországon és Lengyelországban, de általában Kelet-Európában is nagy hagyománya van az önégetésnek, mint a politikai ellenállás egy igen radikális formájának. Nagyon érdekesnek találtam, hogy ennek az esetnek itt, Németországban nem volt visszhangja. Nagyon kevés dolgot lehet találni róla az interneten, tulajdonképpen szinte semmit, inkább eltüntették, ami történt. A Marienplatz olyan, mint a budapesti Vörösmarty tér, egy sétálóövezet közepén egy tér, ahova ez a férfi behajtott, kiszállt az autójából és felgyújtotta magát. Az autóján különböző politikai célzatú üzeneteket hagyott, de ami ezzel kapcsolatban fellelhető, az is ellentmondásos. A szerző maga nem vette fel a kapcsolatot a rendőrséggel, mi igen, de a család kérését tiszteletben tartva, nem válaszoltak a kérdéseinkre. Azaz maradt itt egy titok, és ez jól is van így. A szerző részéről nagyon jó döntés volt szerintem, hogy nem próbált meg rekonstruálni semmit, vagy kitalálni egy fiktív történetet, hanem inkább azzal foglalkozik, hogyan reagál ő maga és a környezete erre. Így, hogy a társadalmi közegről és nem a konkrét emberről beszél, mi sem érezzük magunkat morálisan kényelmetlenül, hiszen mégiscsak egy konkrét ember halála a téma.
Annyiban kényelmetlenséget okozhat talán mégis, hogy az öngyilkosság még mindig viszonylag tabunak számít, nincs nyílt diskurzus róla, ahogy mondjuk a mentális problémákról is csak most kezdünk beszélni nyilvánosan.
Pont most láttam egy másik, sajnos a vírus miatt szintén elmaradt előadás főpróbáját, ami az eutanáziával foglalkozik, hogy van-e létjogosultsága. Ez azért érdekes kérdés Németországban, mert ennek még itt sincsenek meg a jogi keretei, a németek is a Benelux-államokba vagy Svájcba járnak, ha az eutanázia mellett döntenek. Éppen ezért érdekes megtapasztalni, hogy ezzel kapcsolatban például elmaradottnak érzi magát a német társadalom, és más országokkal példálózik. De az államilag támogatott halálszabályozás nagyon bonyolult jogi kérdéseket vet fel abban az országban, ahol az egykori haláltáborok működése egy folyamatosan megerősített kép a közös társadalmi tudatban.
Közben meg itthon éppen most streamelték a Second Life című darabját, ami elsőre teljesen másról szól, mint ez, arról, hogy mi lett volna, ha… Történetesen a darabban szereplő öt színész életéről. Ebben szintén megjelenik az áldozatiság motívuma, elég, ha csak a beteljesületlen vágyakra gondolunk az ember életében. Érezheti ettől magát valaki a saját élete áldozatának is?
Érdekes, hogy ezt összekötötte. Ha nagyon lebontjuk ezeket, akkor nyilván az összes színpadi történet magja valamiféle konfrontáció az én és környezete között. Talán az, ami ezeket összeköti, egyszerűen csak ennyi: egy általános színpadi szabály érvényesülése.
Az áldozatiságnál maradva, a magyar színházi szakma tagjai most kifejezetten áldozatnak érezhetik magukat a koronavírus, színháztörvény vagy éppen az SZFE ügye miatt. Ön ebből mit érzékel külföldön?
Én azt érzem nagyon bizarrnak ebben a helyzetben, hogy az SZFE-ügyben az abuzálók mutatják magukat áldozatnak, éppen azok, akik páros lábbal beleszálltak ebbe az egészbe, és nem a valódi sértettek, azaz a diákok és a tanári kar. Ők csodálatos energiákkal és méltósággal állnak ki magukért. Mit mondjak a kuratóriumról? Nincs eléggé durva jelzőm arra, ami le tudná írni őket.
Egy „Bayer Zsolt-tablettát” kellene lenyelni, és még nagyon sokat rá is inni, akkor talán kidobna az emberi agy valami olyan sötétet, ami leírja ezt az aljasságot.
Bizarr, gyerekes és értelmezhetetlen, hogy ők tüntetik fel magukat áldozatnak. Amikor ez a botrány elindult, nem voltam már a körön belül, aminek azért örültem, mert nyilvánvaló volt, hogy ha én bármit teszek vagy mondok, abban semmi önös érdekem nincsen, hiszen 2017 óta nem tanítok az egyetemen. Az igazságérzetemet irritálta, ami történik, és mivel pontos ismeretem van az egészről, úgy éreztem, meg is szólalhatok.
Nem tudom magam kivonni ennek a történetnek a hatása alól. Mindegy, hol vagyok, hol dolgozom, ugyanolyan ideges leszek, amikor ezeket a hazugságokat olvasom. Teljesen átlátszó és nyilvánvaló, ami történik. De nem az az érdekes, ha én elmondom a véleményemet – nekem viszonylag könnyű megszólalnom –, hanem az, ha olyan helyzetben lévők teszik ezt, akiknek van vesztenivalójuk. Amikor zalaegerszegi polgárok kiállnak a város főterére, és másnap különböző közösségekben megjegyzéseket kapnak, adott esetben a munkájukat kockáztatják például. Kínosnak érzem, hogy egy önmagát férfiasnak felstilizáló kurzus ennyire férfiatlanul viselkedik, ahogy a politikailag és anyagilag teljes biztonságot élvező megmondóemberek úgy csinálnak, mintha tényleg kemény dolog lenne véleményt nyilvánítani nekik, és közben ott van ez az általános vigyor az arcukon, ami mégis feszültségtől terhes.
De ami még bonyolultabb az egész helyzetben, hogy azzal a közeggel, ami mellett most kiállok, rengeteg szakmai vitám van amúgy.
A legperverzebb, hogy egy normálisan működő világban ezeket az észszerű vitákat kéne lefolytatni egymással, de itt nem. Akkor éreztem meg, mennyire beteg ez a rendszer, amiben vagyunk, amikor rájöttem, hogy nem tudok szabadon beszélni erről, és nem tudtam lefolytatni természetes, egészséges vitákat a számomra fontos alkotókkal. Nem volt közege a normális párbeszédnek, mert egy olyan viharba kerültünk, amiben már csak ordítozni lehetett, hogy túléljünk. Ami meg a kormányoldal kultúrpolitikáját illeti, az annyira távol esik minden értelmezhetőtől, hogy igazán elemezni, vitatkozni sem lehet vele, egyszerűen értelmetlen.
Az SZFE-üggyel kapcsolatban többször is megszólalt, ott volt több demonstráción, őrt állt az egyetemen, és nyílt levelet is írt. Könnyebb úgy felszólalni bizonyos közéleti ügyekkel kapcsolatban, hogy nem csak itt él és alkot? Nagyobb-e a véleménynyilvánítás szabadsága így?
Engem nem felszabadít ez az állapot, inkább a felelősségérzetemet növeli azzal kapcsolatban, hogy mit kellene tennem. Nem tudom úgy kezelni ezt a helyzetet, hogy nekem mennyire jó.
Több öncenzúra lenne önben vajon, ha csak itt élne és dolgozna?
Akkor is ugyanezt mondanám, ahogy nagyon sokan meg is teszik ezt otthon. Annyira durva az, ami történik, hogy nem lehet másképp reagálni, itt nincsenek kérdések. Maximum az lenne még a megoldás, ha nem színházzal foglalkoznék, vagy nagyon távol mennék attól a színházi formától, amiben egyébként dolgozom. Nem érzem magam olyan biztonságban itt sem, inkább aggódom az egész kontinensért. Németországban vagy a német nyelvterületen is megerősödött a szélsőjobb. Nem tudom, meddig lesz biztonságos része a világnak Németország. Egy ideje általános az az érzet, hogy a populizmus bármerre mozdíthatja a világ fejlett részét. Korábban például elképzelhetetlen lett volna, hogy Nagy-Britannia kilép az EU-ból. Nagyon résen kell lenni és vigyázni a demokráciára. Az amerikai választásoknak azért örültem nagyon, mert ez is azt mutatja, hogy van remény.
Tavasszal Bécsben az Óda című darabot rendezi, ami a művészet szerepéről szól. A mű kérdése többek között, hogy meddig mehet el a művészet, van-e olyan, amiről nem szabad beszélni, vagy megfordítva: a politikai korrektség hogyan korlátozza be a színházat. Ön szerint meddig mehet el a művészet?
Ha a létrejövő előadás igazolni tudja a hitelességét annak, amit állít, akkor bármeddig elmehet, de törvényt nem sérthet. Egy állatot nem lehet például bántani a színpadon, és nem szeretnék durvább példákat mondani most. Én abból indulok ki, hogy mivel saját magamat folyamatosan felsértem, kiszolgáltatom magam, a témáimmal kapcsolatban is lehetek kíméletlenebb, tehát a határokat nem húznám meg nagyon. Mindezt úgy mondom, hogy sosem csináltam olyat, ami szándékosan provokálna, és ezzel érnék el hatást. Én abban hiszek, hogy személyesnek kell lenni.
Mik a tapasztalatai, politizálóbb a német színház, nyíltabban vállalják egyes darabokban a véleményüket az alkotók?
Német nyelvterületen óriási és sokszor korlátozó a művészeti diskurzus, rengeteg nagyon hangos iskola van, ahogy az általános társadalmi önképviselet is minden szinten erős. Nagyon nehéz ezekkel az elméletekkel menni, miközben értem őket, de alkotóként az emlékeiddel, a traumáiddal és az álmaiddal dolgozol, és ha ezek hitelesek, akkor nem jár a fejedben, hogy például egy bizonyos szín használatának egyébként olyan politikai konnotációja lehet, ami sért valakit. Próbálok tájékozódni, de nem engedek mindenben az elméletgyártóknak. Ez ennél egy sokkal zsigeribb műfaj. Szerintem Magyarországon is el tudja mondani az ember a véleményét, szabadon és jó dolgokat csinálhat bizonyos színpadokon. Számomra a kérdés inkább az, hogy nagy átlagban mit lehet csinálni.
Ha van Magyarországon ötven színház, de ebből csak ötben lehet az előbb említetteket megtenni, akkor már probléma van.
És valahol ebben az ötben sem a szabadságot éled meg.
Máté Gábor nemrég elég negatívan festette le a jelenlegi helyzetet a színházi szakmában. Szerinte minden színházpályázat politikai üggyé silányult, pedig a színházvezetést kizárólag kulturális ügyként kellene kezelni. Ön mire számít a közeljövőben e tekintetben?
Arra, hogy ez sehogy se jó. A Katona József Színháznak sem jó, ha van egy, a színházhoz közelebb álló polgármester. A Katona működése ténylegesen független ettől az egésztől. Nem gondolom, hogy jobban meg akar felelni a mostani városvezetésnek, mint a réginek, mert szerintem egyiknek sem akar igazán. A baj az, hogy ez már egy olyan bekategorizálás, ami megtörténik egy igazgatói pályázattal vagy Máté státuszának a meghosszabbításával, ami persze egyrészt gyakorlatilag jó, másrészt rákerül egy ilyen pecsét, ami meg káros.
Nagyon mélyen vannak a problémák, nem tudom, hol kéne elkezdeni az egész megoldását, itt annyira félrement minden. Akármi fog történni, és ha még olyan változások is lesznek, amikről én azt gondolom, hogy jobbak, mint a mostani helyzet, akkor is olyan zavar van jelenleg, amiből nagyon nehéz lesz kilábalni, illetve szellemileg épnek és függetlennek maradni.
Mert az sem jó, ha a mostani rendszer ellen ugat folyamatosan valaki, hiszen az ugyanúgy torzítja a személyiségét. Ez ugyanolyan ijesztő, mint a mostani rendszernek megfelelni. Szerintem nem erről kellene, hogy szóljon az ember élete, hogy a NER rendszerében hova helyezkedik. Ez nagyon kis perspektíva az emberi kalandban.
