Két kérdésem van. Az egyik költői, legalábbis választ rég nem várok se én, se senki, aki a témával már egy percig is foglalkozott: miért adnak olyan bicskanyitogató, hideglelősen irritáló, stilisztikailag védhetetlen, semmit vagy éppen túl sokat mondó, borzalmas magyar címeket a külföldi mozis és tévés produkcióknak? A magyar az egyik, ha nem a legbőségesebb szókincsű, leggazdagabb, legárnyaltabb, legcsodálatosabb nyelv a világon, nincs olyan leheletfinom jelentéskülönbség, amit ne lehetne teljesen pontosan kifejezni magyarul. És ezek után sokkolnak minket a hazai film- és tévés forgalmazók az olyan közmondásos szörnyetegekkel, mint a Sziki-szökevény vagy a személyes kedvencem, a Túl a barátságon.
Esetleg mai sorozatkritikánk tárgya, A rivaldafény ára, mely eredetileg a Tiny Pretty Things címet viseli, amit például – hogy adjak egy konkrét ötletet – kiválóan lehetett volna Csinos kis apróságoknak fordítani, így megmaradt volna a kissé szexuális felhang, a lekicsinylés és a fenyegetés is. No, mindegy.
A másik kérdésem már sokkal inkább irányul a sorozat konkrét tárgyára: vajon miért csinálnak a balettről folyton thrillereket? Ezt az ambivalens, egyszerre csipkefinom és bivalyerős, rugalmas és törékeny, légies, de őrülten kontrollált világot állandóan úgy énekelik meg, hogy abban valaki vagy megőrül, vagy öngyilkos lesz, vagy sötét erők vonják birtokukba, de a zaklatott múlt, a titkokkal terhelt család és/vagy a bántalmazotti lét a minimum. Mit vétettek ezek a szobortestű szakbarbárok, hogy a filmszakma nonstop ki akarja őket csinálni?
A Netflix új sorozatában sincs ez másként. Már a nyitójelenetben tragédia fogadja a nézőt: egy chicagói magán-balettiskola legtehetségesebb balerinája, bizonyos Cassie épp az intézmény tetején gyakorol, amikor egy rejtélyes alak jelenik meg a tetőn kapucnis pulcsiban, eltakart arccal, kezében egy szál fehér rózsával. Átnyújtva a virágot súg valamit a lánynak, akit láthatólag felzaklat a dolog, majd némi dulakodás után a csuklyás alak meglöki Cassie-t, aki lezuhan a tetőről. Amerika egy másik pontján nem sokkal később egy másik balerina jó hírt kap: mégis csak felvették ebbe a bizonyos chicagói balettiskolába. Ők ketten lesznek történetünk kulcsfigurái: Cassie a mesélő, aki a balettre húzott filozofálást megosztja velünk, a helyére, afféle figyelem-elterelésként felvett Neveah pedig a tulajdonképpeni főszereplő, aki körül az események bonyolódnak.
Neveah Cassie egykori szobáját, ágyát, szobatársát kapja, és ha a tanárok kedvence státuszt nem is örökli meg, azért idejében felhívja magára a figyelmet szenvedélyes, hiphopon nevelkedett stílusával, fekete öntudatával és a sötét múltú lányok eltökéltségével. Cassie ügyét az iskola vezetősége igyekszik minél hamarabb elfeledtetni a közvéleménnyel, nincs itt semmi látnivaló, nézzék csak, itt ez az új fiatal tehetségünk, akit a gettóból emeltünk ki, különben is baleset történt – ez a hivatalos verzió, amit ugyanakkor sem a diákok nem hisznek el, sem a rendőrnyomozó, aki megtalálta a lezuhant Cassie-t. A leggyanúsabbnak Cassie barátja, Nabil tűnik, egyszerűen azért, mert magába zárkózik a fájdalmában, és eleve túl csendes, túl fókuszált, túl francia, túl muzulmán, s emiatt kilóg az amerikai srácok közül, ráadásul az egyik legtehetségesebb fiú az intézményben. Ám egyre több dolog derül ki Cassie zuhanásáról, és ezzel egyre nő a gyanús figurák száma, ráadásul Neveah egy nap ugyanolyan fehér rózsát kap, mint Cassie.
Miközben a rejtély felfejtése csordogál előre – nem siet nagyon –, az intézmény mindennapjai azért folynak tovább a megszokott mederben, féltékenység, testvérháború, némi rasszizmus, intézményi PR, játszmák és gyilkos versengés zajlik. Egy jobb szerepért, egy szólóért, a tanárok figyelméért vérre menő harcok dúlnak a diákok között, de az egyes diákok lelkén belül is. Akad itt minden testképzavartól gyógyszerfüggőségen át nemtörődöm – vagy éppenséggel túl domináns – szülőkig, így nem csoda, hogy a srácok inkább ezekre a hétköznapokra fókuszálnak, mintsem hogy holmi rejtélyes zuhanások kinyomozását segítenék, pláne, hogy Cassie a legjobb volt – de épp ezért nem túl népszerű. És, ami azt illeti, minket, nézőket is simán leköt a hétköznapi intrika, nem sürgető, hogy kiderüljön a merénylő kiléte.
A sorozat tehát thrillerként lassan halad előre, kevés infó derül ki, és az sem túl izgalmas – viszont van közben végtelen sok tánc, szex meg drámázás, ilyen formán a Tiny Pretty Things (le nem írom a magyar címet még egyszer) leginkább olyan élmény, mint egy musical, csak éppen nem dalra fakadnak benne ötpercenként, hanem táncra perdülnek. Egy magamfajta balettfetisisztának ez épp elég egy fárasztó nap utáni agyrágóguminak, de azt azért nem lehet eltagadni, hogy messze nem ez lesz az év sorozata, és még a táncos zsáneren belül sem igazán tud maradandót alkotni. Azt meg egyenesen elképzelni sem tudom, hogy mindez mitől működik könyvben – a sorozat ugyanis adaptáció, Sona Charaipotra és Dhonielle Clayton azonos című regényéből (hogy lehet ketten regényt írni?). Mert azért képernyőn kellemes élmény szép fiatal embereket dögös zenére szépen mozogni látni, és az aprócska tinidrámák is elszórakoztatják az embert, de a rejtély nem tud igazán érdekes lenni, az aprócska győzelmek nem olyan elsöprőek, a traumák pedig messze nem tűnnek feldolgozhatatlannak. Elvégre tinikről van szó, akik még bármiből kigyógyulnak, ha akarnak, ráadásul ott van a kezükben a legjobb megküzdési mechanizmus: a művészet. Így a sorozat hiába akar az Eufória karcos, sötét babérjaira törni, vagy legalább a zsáneren belüli sikeresebb alkotásokat felidézni – a 2015-ös Flesh and Bone például jól hozta a balett thriller vonalat –, a lidércnyomásos álmok inkább erőltetettek, mint valóban bizarrak, a csuklyás merénylőnél pedig sokkal félelmetesebbek a szereplők saját, belső démonjai.
A rivaldafény ára (Tiny Pretty Things) a Netflixen nézhető, tíz epizóddal. 24.hu: 6/10
