Ebben a talán minden korábbinál felkavaróbb Maria Callas-életregényben a szerelmi szál mellett természetesen a halhatatlan énekesnő pályájának megannyi epizódja is feltűnik. Callasnak mindig meg kellett szenvednie az operairodalom drámai szopránszerepeiért, legyen az Bellini Normája, Verdi Traviatája, Donizetti Lammermoori Luciája vagy éppen Puccini – az énekesnőre olyannyira hasonlító – Toscája.
Páratlan előadásaira készülve hol melléküreg-, torok- és hangszálgyulladásokkal, hol a járását bizonytalanná tévő rövidlátásával küszködött, hol pedig azzal, hogy erős csontozatú görög szépség létére elérje annyiszor megcsodált színésznő ideálja, Audrey Hepburn lepkesúlyát. Mindezek a szenvedések azonban csupán szerény előtanulmányoknak számítanak ahhoz a csaknem tízévi gyötrelemhez képest, amit attól kezdve kellett elszenvednie, hogy 1957-ben, történetesen a szerelmesek városában, Velencében megismerte Aristoteles Onassist. A hozzá hasonlóan világpolgárrá lett görög hajómágnás valósággal magával ragadta egy háromhetes földközi-tengeri jachtkörútra Callast és férjét, az olasz Meneghinit, aki egyúttal az énekesnő önérdekű, magának ügyeskedő menedzsere is volt. Maria számára tehát az Arisztónak becézett görög hajómágnás – parancsuralmi stílusa és minden önzése ellenére is – egyfajta apafigura volt és menedék, amely közös hazájukat is jelentette számára. Ezek után ökölcsapásként érte a hír, hogy kedvese más játékszert talált magának Jackie Kennedy személyében, akit az elnök halála után feleségül is vett. Közben a szerelmét Tosca szenvedélyességével megélő, mélységes mély depresszióba süllyedt Maria túlesett egy csaknem halálos (talán szándékos?) altató-túladagoláson és közös kisfiuk, a csak két órát élt Homer elvesztésén.
