Bár művészetről lesz szó, mégis kénytelen vagyok számokkal kezdeni. Gyakran hüledezünk ugyanis a Rolling Stones elnyűhetetlenségén, és azon, hogy Mick Jagger már csaknem hat évtizede rázza a csípőjét a színpadon. De akkor mit szóljunk ahhoz a filmtörténeti tényhez, hogy Sophia Loren bő hetven éve kezdte színészi karrierjét? Mindössze tizenöt éves volt, amikor egy Miss Italia szépségverseny második helyezettjeként megérkezett Rómába, és elkezdett az olasz Hollywoodnak megfelelő Cinecittá környékén forgolódni. Első statiszta szerepét egyből egy hollywoodi szuperprodukcióban, a Quo Vadis?-ban kapta, majd a kezdeti szerepek után találkozott a nagy hatalmú és jóval idősebb producerrel, Carlo Pontival, aki nemcsak karrierjét egyengette, de szerelem is szövődött köztük. Évekkel később – filmbe illően viharos körülmények között – össze is házasodtak, két gyerekük született, akik közül a fiatalabbik, Edoardo Ponti maga is filmes lett, így forgatásokon többször dolgozhatott anyjával, aki történetesen az olasz és az egyetemes popkultúra egyik legnagyobb ikonja is egyben.
Ennél jobb marketing nem is kell egy filmnek. A felfokozott érdeklődés mértékét jelzi, hogy a bemutatása utáni napokban a film 37 országban került fel a Netflix legnézettebb tartalmainak top 10-es listájára, túlnyomóan pozitív kritikákat kapott, a Variety pedig már hetekkel ezelőtt azt latolgatta, hogy a 86 éves Loren hányféle rekordot dönthet meg jó eséllyel a jövő évi Oscar-gálán – például ő lehet minden idők legidősebb jelöltje a színészek mezőnyében, illetve ő lehet az, akit a legnagyobb kihagyás után jelölnek újra.
Mondjuk Loren messze nem most kezdené el az Oscar-rekordok felállítását: a világhírt épp az hozta meg számára 1962-ben, amikor Vittorio De Sica Egy asszony meg a lánya című háborús filmjében nyújtott alakításáért megkapta a szobrocskát, ezzel az első színész lett, akit nem angol nyelvű szerepért díjaztak. Ez egészen korai mérföldköve volt annak a lassú és nehézkes nyitási folyamatnak, amelyben tavaly hozott látványos áttörést a koreai Élősködők történelmi Oscar-tarolása.
Legendaként visszatérni persze nem könnyű műfaj, mert a nagy elvárásokkal mindig együtt jár a nagy kudarc lehetősége is. Az Előttem az élet rutinosan elkerüli az igazán komoly buktatókat, de így is csak úgy marad meg az emlékezetünkben, mint egy közepes film, ami kései jutalomjátékot biztosított a 86 éves sztárjának. Az elvárásokat ráadásul nemcsak Loren visszatérése táplálta, de az alapmű kultusza is. Ponti ugyanis nem saját történetből dolgozott, hanem az épp negyven éve elhunyt Romain Gary – Émile Ajar álnéven írt – Goncourt-díjas regényét dolgozta fel. Merített némi ihletet az 1977-es francia filmverzióból is, amely legjobb külföldi filmes Oscart nyert, és amelyben egy nem kevésbé fajsúlyos színésznő, Simone Signoret alakította Rosa mamát, a holokauszttúlélő ex-prostituáltat, aki a lakásában úgynevezett „kurvagyerek-bömböldét” üzemeltet.
Pontit nem lehet azzal vádolni, hogy túl óvatosan nyúlt volna az anyaghoz. Írótársával, Ugo Chitivel alaposan átszabták Rosa mama és a gondjaira bízott bevándorló fiú, Momo fejlődéstörténetét. A 70-es évek Párizsából napjaink Dél-Olaszországába helyezték át az eseményeket, ezzel az utóbbi évek migrációs válságára is reflektáltak. Momo algériaiból szenegáli, Lola asszony, a szomszédban lakó transznemű prostituált afrikaiból európai lett, jó pár szereplő teljesen eltűnt, néhány új pedig bekerült a történetbe, amelyben a bolti lopások helyét átvette a drogdílerkedés. Ám mindez nyilván részletkérdés ahhoz képest, hogy sikerült-e valamit átmenteni a képernyőre a rövidke regény egyszerre karcos és érzékeny, gyermeki és meglepően érett, vicces és szívszaggató, felemelő és lesújtó humanizmusából – hiszen ez jelenti a lényeget.
A válasz pedig az, hogy valamicskét ugyan sikerült, de nem sokat. Ponti láthatóan biztos kezű, de innovatívnak aligha nevezhető filmes, aki ennek megfelelően nem is jutott túl a történet felszíni rétegén. A regény sava borsát ugyanis épp az elbeszélés stílusa adja: az egy dolog, hogy épp mi történik a szereplőkkel, az meg egy másik, hogy mindez miként szűrődik be Momo hebrencs, a társadalmat alulnézetből ábrázoló monológjába, amelyik ilyen zseniálisan értelmetlen gyerekmondatokkal van tele:
Lefeküdtem a földre, becsuktam a szemem, és a meghalást gyakoroltam, de a beton hideg volt, és féltem, hogy beteg leszek. Ismerek egy csomó kiskrapekot az én esetemmel, akik mindenféle szamárságot beszerválnak maguknak, de én nem fogom az élet seggét nyalni, hogy boldog legyek. Nem fogom megjátszani magam az élet kedvéért, szarok rá, sose láttuk egymást. Ha majd törvény szerinti nagykorú leszek, lehet, hogy terroristának állok, repülőeltérítéssel meg túszszedéssel, mint a tévében, hogy követeljek valamit, még nem tudom, mit, de biztos, hogy nem nyalóka lesz.
Az új feldolgozásban itt-ott felbukkanó narráció alig ad vissza valamit ebből a csibészes utcakölyök-bölcsességből, de ez még érthető is. A film eszköztára alapból más, mint az irodalomé, így egy rendező elsősorban nem is verbálisan teremt világot, és az sem kérhető számon egy adaptáción, hogy sűrít, alakít és sok elemet elhagy az alapműből. A baj inkább az, hogy Pontinak nincs markáns rendezői stílusa, nincsenek kreatív vizuális/akusztikai megoldásai, amikkel kárpótolhatna az adaptációs veszteségért, így a sűrítéssel egyben szegényebbé is válik a történet.
Ez a hiány pedig nemcsak Gary fantasztikusan gazdag regényéhez hasonlítva szúr szemet, de önmagában is. A zsidó öregasszony és a muszlim kisfiú egymásra találásának pszichológiai íve helyenként elnagyolt marad, különösen, hogy itt pár hónap alatt kéne végbemennie mindannak, ami az eredetiben több mint egy évtized alatt történik. Vannak erős jelenetek, de a lekerekített tanulságok és a helyenként dagályos zenehasználat olykor átlöki a filmet a giccshatáron.
A dühkezelési problémákkal küzdő Momo és a demenciába csúszó Rosa mama barátsága azért így is megkapó: eleve itt van ez a két magára hagyott, elfeledett, a társadalom peremére lökött ember, akik könnyen megkeseríthetnék a másik életét, mégis egymásra találnak a végső kirekesztettségben. Ez már önmagában megindító helyzet, amelynek érzelmi potenciálját itt-ott egész hatásosan aknázza ki a film. Ám az Előttem az élet megmaradna egy színvonalas, ám alapvetően steril és felejthető Netflix-dráma szintjén, ha az alakítások nem emelnék fel a futószalagtól. Itt mindenképp érdemes megemlíteni a segítőkész Lolát alakító spanyol transz színésznő, Abril Zamora, illetve a Hamil urat, a jóságos muszlim szőnyegkereskedőt megformáló Babak Karimi nevét, de a filmet mégiscsak a központi páros – végső soron pedig Sophia Loren – viszi el a hátán.
A 14 éves Ibrahima Gueye nagyon meggyőző az érzékenységét durvasággal leplező Momo szerepében, láthatóan nem jött zavarba attól, hogy élete első rendes forgatásán egyből egy élő legenda partnere. Bármikor teljes természetességgel vált a pajkos mosolyból a trágár dühkitörésbe, kiváló párost alkotva Loren Rosa mamájával, aki hol arra panaszkodik fennhangon, hogy egy éjszaka ez a fiú elvágja a torkát, hol a védőangyalának esketi fel, megígértetve vele, hogy semmiképp nem hagyja, hogy kórházba szállítsák.
És hát ott van maga Loren, akinek játéka a film gravitációs középpontjaként fogja össze a kissé széttartó elemeket. Miatta érdemes megnézni a filmet, a 86 éves színésznő jelenléte ugyanis átüt még a kliséken és a giccses megoldásokon is. Rosa alakjában ott visszhangoznak korábbi híres alakításai, a történelem által eltiport, szeretteiket védelmező anyafigurák, akik ugyanúgy tudnak törékenyek és kőkemények lenni. Mégsem merül fel egy pillanatra sem, hogy ismételne, vagy puszta rutinból hozná a figurát: tényleg megrendítő alakítást nyújt a szellemi és testi kontrollt egyre inkább elvesztő, ám emberi méltósága maradékáért körömszakadtáig küzdő öregasszony szerepében. Csakis a kőszív lehet a diagnózis, ha valaki képes könnyek nélkül végignézni a pincebeli finálét. Az Előttem az élet friss feldolgozása tehát korántsem remekmű, de így is sikeres visszatérés, és akár méltó búcsúja is lehet egy hét évtizede a pályán lévő színészikonnak. Ha pedig hamisítatlan remekműre vágyunk, olvassuk inkább el vagy újra a film apropóján ismét kiadott könyvet, hogy Momóval együtt szűrhessük le a nagy létigazságokat:
Szerintem nagyon fiatalon bele kell kezdeni az életbe, mert később elveszti az értékét, és senki vissza nem adja.
