1980. november 12-én este Koltai Róbert éppen hazafelé sétált, és az ablakokon át mindenhonnan nevetést hallott. Fogalma sem volt, miért. Később jött csak rá, hogy akkor adta le először a tévé az előző nyáron forgatott Indul a bakterházat.
Merthogy ez a mindössze 66 perces filmklasszikus – bár a sikere miatt sokan azt hiszik, hogy moziban játszották – eleve a tévének készült, és ott is különösebb hírverés nélkül, szinte eldugva, kevéssel este 10 előtt mutatták be a kettes műsoron (akkoriban még csak két tévécsatorna volt az országban, s a második csak amolyan kiegészítő). A folytatást nagyjából mindenki ismeri: az Indul a bakterház minden idők egyik legnépszerűbb és A tanú mellett legtöbbet idézett magyar filmje lett (a Port.hu nézői értékelések alapján összeállított rangsorában is csak Bacsó Péter filmje előzi meg), telis-tele kultikus jelenetekkel és szállóigévé lett mondatokkal.
Utóbbiakért persze elsősorban Rideg Sándor azonos című regényét illeti az érdem, a már a film előtt is közkedvelt könyv azonban önmagában semmiképpen sem garantálta volna a film sikerét. Sőt, a korabeli kritikák elsősorban éppen azt hangsúlyozták, mennyire lehetetlen küldetésnek tetszett az 1939-ben, eredetileg a Népszavában folytatásokban megjelent regény adaptációja, nem véletlenül nem is próbálkozott vele senki negyven éven át.
„Ez a regény Rideg Sándor életművének legvitathatóbb darabja; néha csak egy hajszál választja el az ordenáréságtól, vagy a népi humor giccs-zónájától; a tévéfilm bebizonyította, hogy ez a hajszál egy paraszthajszál: jól kirajzolható határvonala a valódi művészetnek” – írta Jovánovics Miklós a Kritika 1980. decemberi számában. „Rideg Sándor lehetetlen helyzetekkel jellemez egy valódi, szinte naturálisán felismerhető világot. Mindezt filmes eszközökkel utánozni szinte lehetetlen feladat – gondoltuk eddig. Előítéletünk megcáfolását örömmel nyugtázzuk.”
„Elég istenkísértő ötlet volt, hogy tévére dolgozzák fel az Indul a bakterházat” – vélekedett hasonlóképpen Bársony Éva az Esti Hírlapban. „Éppen olyan, amilyenen a nagyralátó akarások el szoktak vérezni. Annak a nyelvnek a lelke, színei, humora, ravasz kacskaringói, finomságai és vaskossága, tehát mindaz, amitől ma is kiváltképpen élvezetes és szórakoztató olvasmány Rideg Sándor regénye, a zöldfülűeket fellelkesíti, a valamivel tapasztaltabbakat viszont elriasztja a megfilmesítés gondolatától. Minden okunk megvan tehát a vállalkozók üdvözlésére is, akik se zöldfülűek, se óvatosak nem voltak; inkább vették a fáradságot, és az első lelkesedést félretéve a regény szellemét kutatták fel.”
Hová lyukadna ki a világ, ha minden halott ilyen csúnya ordítozást csapna?
Bár a film nagyszerűségét negyvenévnyi diadalút után aligha kell magyarázni, a siker kulcsai között érdemes megemlíteni Schwajda Györgynek a regény lényegét és nyelvezetét átmentő, egyes részeit jó érzékkel elhagyó, másokat megváltoztató vagy összegyúró forgatókönyvét, a nyelvi humorral összhangban lévő és azt megtámogató gazdag képi világot, Mihályfy Sándor burleszkes jelentekkel operáló rendezését, és mindenekelőtt nagyszerű szereposztását. A veretes színészgárda tagjai, mások mellett Koltai Róbert, Horváth Teri, Csákányi László, Molnár Piroska, Bánhídi László, Harsányi Gábor vagy Szilágyi István mind nagyszerűek szerepeikben, de közülük is kiemelkedik Pécsi Ildikó és Haumann Péter zseniális alakítása; valamennyien olyan élettel töltik meg figuráikat, ami után teljesen esélytelen lenne nélkülük elképzelni a regény karaktereit. Mindez már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy az Indul a bakterházból sikeres, a következő évtizedekben gyakran ismételt tévéfilm váljék. A mindent ütő aduász, a filmet igazán legendássá tévő összetevő azonban a főszereplő Regős Bendegúzt megformáló Olvasztó Imre játéka, aminél hitelesebb és átütőbb erejű alakítást nem csupán a magyar, de az egyetemes filmtörténet gyerekszereplői közül se nagyon tudnánk mondani.
A maga módján egy Mozart
Mihályfyék az ország számos iskolájába levelet küldtek, hogy megtalálják Bendegúzt. A válogatásra végül mintegy 3500 gyerek verődött össze, köztük a hatodik osztályos Olvasztó Szentlőrinckátáról, akihez a filmesek levelének kézhez vétele után ezekkel a szavakkal ment oda az iskolaigazgatója: „Téged keresnek”.
„Nagyon sok feladat volt, még tarlón is kellett rohangálnunk, meg fára másznunk. A végén már csak tizenegynéhányan maradtunk, de nem tudták eldönteni, ki legyen Bendegúz. Erre Mihályfy Sándor rendező megkérdezte, ki meri őt fenéken billenteni. Senki nem jelentkezett, én meg jól seggbe rúgtam szegény embert. Így dőlt el, hogy én kapom a szerepet” – idézte fel a castingot Olvasztó 2010-ben a Kisalföldnek.
Utólag sokan abban látták Olvasztó frenetikus hatásának titkát, hogy voltaképpen csak magát kellett adnia, ezt pedig maga Olvasztó is így érezte. Ő is egy Pest megyei kistelepülésen élt, hároméves korától nevelőszülők gondozták, nem ment a szomszédba a csibészkedésért, néha eltángálta az igazgató, és verekedett, ha belekötöttek. A tájszólása is igazi volt, noha a középiskolában már igyekezett levetkőzni, mert sokat bántották miatta, és felnőtt korára szinte teljesen elhagyta.
Olvasztó olyannyira átélte a szerepét, hogy egy napon már rég vége volt a forgatásnak, és indult volna tovább a helyszínről a stáb, a gyereket azonban sehol sem találták.
„Nem bírta abbahagyni, annyira vele történetek a dolgok” – mesélte egy tévéműsorban Koltai Róbert, aki Olvasztó 2013-as öngyilkosságáig közeli kapcsolatban volt vele.
„Abszolút testre volt szabva. Nem kellett játszanom” – tette hozzá Olvasztó. Kivételként a lovaglást említette: „Ki nem állhattam, annyira gebe volt az a ló. Fájt” – mondta (ám voltaképpen ezzel az élménnyel is csak a „szétvág ez a büdös gebe; csupa vér lett a pöndölöm” mondatok hitelességét növelte, hiszen a történetben Bendegúz ugyanúgy szenvedett a lovaglástól, mint ő).
„Egyénisége, alkata egészen olyan, amilyennek elképzeltem Bendegúzt” – nyilatkozta Mihályfy Sándor a film forgatása közben a Film Színház Muzsikának, míg a Tükörnek így méltatta a főszereplőjét: „Született tehetség. Értelmes, intelligens. Felhozta a próbafelvételre a karikás ostorát és azzal csattintgatott. Nagyon okos gyerek, tudja, mit csinál, éli, élvezi ezt az egészet, mint valami játékot.”
A bemutatót követő kritikák ugyancsak egyöntetűen el voltak ragadta Olvasztó Bendegúzától.
Ilyen eredeti, talpraesett kiskölyköt régóta nem fedezett fel magának a magyar film. (Esti Hírlap)
Olvasztó Imre szinte belebújt Rideg Sándor kis hősének bőrébe, elbűvölő természetességgel élte a szerepét. (Népszava)
Bendeguzként Olvasztó Imrében az utóbbi idők legtehetségesebb gyerekszínészét fedezhettük fel. (Fejér Megyei Hírlap)
Természetes, hogy legelébb a gyermekszereplőt, Olvasztó Imrét fedezte fel magának a néző, mint elementáris tehetséget.
(Magyar Nemzet)
Róla külön tanulmányt kellene írni, ha nem tartanánk attól, hogy ártanánk vele a csodagyereknek. Mert a maga módján egy Mozart. Beszéde, mozgása, színészi képessége, kópésága, értelme és azonosulási képessége eleve predesztinálta erre a nehéz szerepre. (Kritika)
A fantasztikus nyitányt azonban nem követték újabb szerepek. Bár Olvasztó 1979 augusztusában még azt mondta az Esti Hírlapnak, hogy színész szeretne lenni, felnőtt fejjel már úgy nyilatkozott a Kisalföldnek, hogy ez eszébe se jutott. „Nem akartam több lenni, mint ami vagyok. Később, tizenhat-tizenhét évesen néhányan komolyan próbáltak színészt faragni belőlem, és igyekeztek a színművészeti főiskola felé terelni, de én nem akartam. Láttam a színészet szépségeit, de a nehézségeit is, és azt, hogy mekkorát lehet onnan bukni.”
„Amit ő tudott, az egyedülálló, a gyerekszínészet zsenije volt. A világ filmművészetében ilyen telitalálat nagyon kevés van, mint ő meg a Bendegúz (…)”– mondta már Olvasztó halála után Koltai. „Amikor elérte a kamaszkort, megszűnt a színészethez való vonzódása, nem volt alkalmas, és ezt ő is látta, tudta. Néha megpróbálták besuszterolni egy-egy tévéjátékba, de neki volt önkritikája, és abbahagyta.”
Minden paraszt hátuljába beleeresztek egy-két golyót
Alighanem a tökéletes Bendegúz megtalálása volt a kulcsa annak is, hogy sikerült átültetni a könyv ábrázolásmódjának furcsa összetettségét. Miközben ugyanis egy vaskos vígjátékon röhögünk, tulajdonképpen – Rideg Sándor személyes élményei alapján – egy rettenetes, Móra Ferenc-i világ tárul fel előttünk egy félárva parasztgyerek keserves küzdelmeiről. A történet alkotóelemei akár egy tragédia alapanyagául is szolgálhattak volna: Bendegúzt éheztetik, undorító dolgokat etetnek vele, és a cselekmény egészében ott ütik, ahol érik. A szereplők jórészt a harmincas évek magyar falusi kilátástalanságába belesüppedt, amorális, babonás, iszákos, kiszolgáltatott, sutyerák figurák, akik egymással is állandóan kiszúrnak.
Mulatságos voltukat Bendegúz gyermeki nézőpontja adja, ő pedig nem csupán talpra esetten és a népmesei legkisebb fiú bátor harciasságával képes érvényesülni ebben a világban, de az őt ért méltánytalanságok nélkül is égetni valóan komisz kölyök, aki kifejezetten leleményes módokat talál, hogy visszafizesse a kölcsönt, vagy ahogy Bimbó tehénnek megfogadja: válogatott zsiványságaival bosszút álljon a bakterházon. Nem marad adós a veréssel a Banyának, máskor merő szórakozásból hideg vizet zúdít az öregasszony nyakába, kaján rosszindulatból elajándékozza gazdája legnagyobb büszkeségének számító ünneplő gúnyáját. Úgy lop, mintha csak levegőt venne, és szegény Bundás kutyát vagy Riska tehenet sem kíméli, ha éppen általuk tud borsot törni az ellenség orra alá.
Nem éppen galamblelkű hozzáállását legjobban talán az az ábrándozó monológja érzékelteti, amikor az úton talál egy bukszát. Ez volt egyébként Olvasztó Imre kedvenc jelenete a filmből, még felnőttként, álmából keltve is betéve tudta a szövegét.
Hunyjuk be a szemünket, oszt úgy falatozzunk
Nem csupán Regős Bendegúz, de egy ízben Olvasztó Imre is alaposan kibabrált a felnőttekkel, különösen Koltaival, persze csak véletlenül. Aki csak egy forgatási anekdotát ismer az Indul a bakterház kapcsán, az jó eséllyel ezt a sztorit hallotta, annyiszor elmesélték már. Természetesen ebből a cikkből sem hiányozhat.
A filmvégi gombócháború a forgatás első jelenete lett volna, de elhalasztották, ezért a kellékes lefagyasztotta a friss gombócokat, így két hét múlva a szereplők ezekkel a kőkemény darabokkal kezdtek dobálózni. „Olvasztó Imre elbújt egy hatalmas vájdling gombócrettenettel az asztal alá, és amikor legalább nyolc perc lett volna még hátra a jelenetből, akkor kiugrott, és ötven centiről tiszta erőből a bal szemembe vágta. (…) Itt egy olyan hibát követtem el, amit színész nem tehetne soha” – emlékezett Sose halok meg? című önéletrajzában Koltai.
A műszakiakkal ugyanis úgy volt megbeszélve, hogy akkor kezdik el összedönteni a házat, amikor ő kimegy, a szemét ért találat azonban olyan fájdalmas volt, hogy tántorogva elhagyta a színt. „Dőlni kezdett a bakterház. Porfelhő, odabent pánik – ugyanis nem volt megbeszélve, hogy ebből a pozícióból hova meneküljenek. Csoda, hogy nem történt komoly baleset” – idézte fel Koltai.
A kis híján végzetes malőr – melynek eredményeként Koltai két hétig nem látott a bal szemére – benne maradt a filmben is, a jelenetet ugyanis a ház romba dőlése után már nem lehetett megismételni.
Ha nem is olyan fájdalmasan, ahogy befejeződött, de ugyancsak viharosan kezdődött a forgatás Koltai számára. Eredetileg ugyanis Bencze Ferenc játszotta volna a baktert, már zajlottak a felvételek, amikor trombózist kapott. Koltai mit sem sejtve éppen Siófokon nyaralt, amikor betoppant hozzá Mihályfy Sándor, és megkérte, hogy másnaptól ugorjon be a szerepbe, amiről Koltai még csak nem is sejtette, milyen meghatározó lesz a pályáján.
„Elég gyakran szerepelek önálló estekkel, ha csak kiejtem a számon azt, hogy bakterház, nem kell semmi mást mondani, egymásba kapaszkodnak az emberek, és düledeznek a nevetéstől a nézőtéren. (…) Új meg új generációk is olyan szeretettel beszélnek róla és annyira magukénak vallják, hogy ezt csak megközelíteni lehet. Volt olyan filmem, amiben már egy kicsit érezhettem, de nem ennyire, mert ez a csúcs, a Bakterház” – mondta.
Legalább a bőrét lenyúzhatnám
Hasonlóan végigkísérte Haumann Péter életét is a Patás szerepe.
„Úgy néz ki, hogy a Három nővér egyik szilveszteri átirata, a Hókuszpók szinkronja és az Indul a bakterház lókupece az én emlékművem. De ez annyira nem rossz érzés, mint az lenne, ha semelyik szerepemre nem emlékeznének. (…) Bár, mondjuk, az egy kicsit zavar, ha utánam nyerítenek az utcán, hogy Sanyi, Sanyikáááám…” – nyilatkozta 2007-ben a Veszprémi Naplónak, öt éve pedig arról mesélt a Hajdú-Bihari Naplónak, hogy több verekedést is leszerelt már a film talán legkultikusabb jelenetének felidézésével.
„Forgattuk a Kossuthkiflit, s egy nagyon szép helyszínt találtunk Sopronban. Egy patak mellett, a túlsó oldalon romák laktak, s a stáb tagjai többször is átkiabáltak nekik, hogy legyenek csendben, mert zajlik a munka. Ők meg visszakiabáltak, hogy menjetek a fenébe, mi meg itt lakunk! Ez így ment, s kezdtünk kicsúszni az időből, mire három, többajtós szekrény termetű technikus azt mondta, hogy ők most odamennek, és lerendezik a dolgot. Erre mondtam nekik, hogy gyerekek, ezt nem szabad csinálni, majd én elintézem, van erre egy ötletem. Elfelejtettem, hogy tizenkilencedik századi jelmezben vagyok (kürtőkalap, nagy sál, redingot), odamentem, s rákezdtem a „Sanyikámra”. Csönd lett. Visszajöttem, aztán a rendező Rudolf Peti még utánam szaladt, hogy elmondja, mit reagáltak erre a romák: „Tudod te, ki volt ez? Az a Charles Dickens.”
Javulnék én, anyám, de nem megy az könnyen faluhelyen
Még néhány érdekesség a Bakterház forgatásáról:
Amikor Molnár Piroska a film elején evés közben meglegyinti Bendegúzt, az ütés jóval nagyobbra sikerült, mint azt korábban begyakorolták. „Majdnem leharaptam a tányért” – idézte fel Olvasztó, a rendezőnek azonban annyira tetszett így, hogy benne hagyta a filmben.
Noha Bendegúzhoz hasonlóan Olvasztó is vagány gyerek volt, egyáltalán nem volt ínyére az a rész, amikor meg kellett fürdenie egy mocsárszerű vízben Vecsésnél. A fél falu a helyszínen nézte a jelenetet, a rendező ráadásul azt kérte tőle, hogy vegye le a nadrágját. Ő azonban olyan szégyenlős volt, hogy kijelentette, akkor inkább otthagyja a forgatást, és elindult haza.
A szereplők közül a kutyával akadtak a legnagyobb nehézségek. „Szegény idomár már több sebből vérzett, de még mindig nem akarta a bakterzászlót felvenni a saját kutyája” – mesélte Koltai.
A mennykő égetne meg levelestül-ágastul
Míg a filmen immár negyedik évtizede kacagunk, a stáblista több tagjának is tragikusan alakult a sorsa.
Olvasztó Imre 46 évesen felakasztotta magát, négy gyereket hagyott hátra. A piócás embert alakító Szilágyi Istvánt a saját fia verte agyon egy kalapáccsal idén tavasszal. Nem él már Mihályfy Sándor és Schwajda György sem, egyikük sem érte meg a hetvenet.
Horváth Teri életének 80. évében hunyt el 2009-ben, a pályája azonban a hetvenes évek második felétől inkább csak fájdalmat okozott számára. Pedig korábban évtizedekig az élvonalban volt, számos szerepet eljátszott, munkáját Kossuth-díjjal is elismerték. A Thália Színházból való távozása azonban megtörte a karrierjét, a Banya szerepét hosszú évek utáni visszatérésként értékelték a korabeli újságok, ám ezt a sikert már nem igazán követték újabbak.
„Megbántottak, megaláztak, megcsúfoltak, amit én nem vagyok hajlandó eltűrni” – nyilatkozta 1984-ben Szilágyi Jánosnak, azt állítva, hogy a kollégái piszkálták ki a színházból, az utolsó csepp pedig az volt a pohárban, amikor elvették az öltözőjét. Ekkor „az előcsarnokban letéptem a képem a falról, hogy ezzel is jelezzem, nem vagyok itt. És eljöttem. Hét évig felém sem néztek” – mondta keserűen a színésznő, aki általában is elégedetlen volt a neki jutott feladatokkal.
Velem mindig fejkendős néniket játszattak, holott tőlem az épp oly idegen, mint öntől. Hisz abban a korban én még nem éltem, csak az anyám. Engem beleraktak ebbe a szerepdobozba, és senkinek, és senkinek esze ágába sem jutott, hogy kivegyen belőle.
Hozzátette még, biztos benne, hogy ez a helyzet nem fog megváltozni, de szívesen kiradírozná a sötét éveket. „Annak idejét úgy gondoltam, ha a filmet vagy a színházat elveszik tőlem, belehalnék. Bele is haltam egy kicsit, de feltámadnék, ha adnának rá lehetőséget.” Horváth Teri ezt követően az Égető Eszter, a Frici, a vállalkozó szellem és a Rizikó című tévésorozatokkal vigasztalódhatott, színpadra azonban 1981-ben lépett utoljára, és mint 71 éves korában fogalmazott, „ha a színházra gondolok, összeszorul a szívem, szinte fizikai fájdalmat érzek”.
Tervezték a második részt
2001 májusában több lap beszámolt róla, hogy már készül az Indul a bakterház folytatása, Gyorsul a bakterház lesz a címe, a rendező ismét Mihályfy Sándor, visszatér Koltai, Haumann és Pécsi Ildikó is, csak Horváth Terit cserélik le Máthé Erzsire, illetve új gyerekszereplőt is keresnek. Megszólalt a forgatókönyv írására felkért Nógrádi Gábor, valamint a gyártó Daylight produkciós iroda vezetője, Földi Katalin, aki azt mondta, a RTL Klub érdeklődik a film iránt, amit a tervek szerint 2003-ban mutatnának majd be. Bár a forgatókönyv alapjaként említett Gyorsul a bakterház című könyv valóban megjelent, a filmből – talán szerencsére – semmi nem lett. Helyette Koltai Róbert 2007-re elkészítette Megy a gőzös című, mérsékelt sikerű vígjátékát, mely ugyancsak eléggé hajaz a Bakterházra, hiszen ez is egy harmincas évekbeli komédia, Koltai pedig újfent baktert alakít.
Az Indul a bakterház népszerűségét azonban ennél sokkal jobb hazai filmek is alig-alig tudták megközelíteni az elmúlt negyven évben. Talán azért is, mert a magát jól kipanaszkodó kis tehénpásztor története valamit nagyon telibe talál a magyar néplélek lényegéből.
