Ugyan nyilvánvaló, hogy minden egyes voksolás előtt megállapítják páran a világ összes országában, hogy soha ilyen fontos választás előtt nem állt még az ország, de ha szegény Amerika tudta volna, hogy mi szakad rá nem egészen egy évvel a 2000 novemberében esedékes elnökválasztás után, akkor alighanem még egyértelműbb lett volna a tét. De Amerikának akkor még fogalma sem lehetett arról, hogy a 911 hamarosan nem csak a segélyhívót jelenti majd, és hogy milyen hamar áll majd újra háborúban: a 2000-es választásokhoz ugyanis az ország olyan felhőtlen diadalmenetben masírozott, amilyet még nem nagyon látott a világ.
Példátlan gazdasági mutatók, jólét, kulturális hegemónia – nyilván, feszültségek és gondok akadtak azért, de úgy nagy általánosságban elég jól állt az ország szénája, Bill Clinton pedig bizakodva igyekezett továbbadni a stafétát alelnökének, Al Gore-nak. Nem sikerült neki, de nem sokon múlt, egészen konkrétan 537 szavazaton, ami még nálunk is kevésnek tűnne, az Egyesült Államok több mint kétszázmilliónyi választópolgárához viszonyítva pedig pláne nevetségesen, elenyészően alacsony különbség. Hogy ez miként történhetett meg, arról mesél az HBO 537 szavazat című doksija.
A film hagy levegőt az eseményeknek, és kellően messziről indul: majd egy év van még a választásokig, amikor mesélni kezd, csak hogy felfesse azt a politikai és társadalmi színteret, amelyen ez a csata eldől majd. Az pedig nem más, mint a választások kimenetelében hagyományosan kulcsszerepet betöltő Florida állam, azon belül is Miami és környéke. A napfényövezet egyik legklasszabb helye, ez pedig többek között annak a kulturális gazdagságnak köszönhető, amit az itt élő, jelentős létszámú kubai kisebbség hozott a városba. A 2000-es választások eredménye pedig némi leegyszerűsítéssel gyakorlatilag rajtuk, a kubai-amerikaiak értékrendjének ügyesebb politikai becsatornázásán múlt – no meg azon, hogy a republikánusok dolgoztak ügyesebb – gátlástalanabb – kampányszakemberekkel.
A film alaposan körbe járja mindkét okot, de a kubai közösség szerepe különösképp érdekes, amelyet egy rémes, ideológiai harccá silányított családi-emberi tragédia formált: a választások előtt hosszú hónapokkal egy félholt kisfiút vetett partra a víz Miami partjainál. Elián Gonzáleznek hívták, mindössze ötéves volt, édesanyja belehalt a törekvésbe, hogy a kisfiút Kubából eljuttassa Amerikába. Szegény Elián nem csupán félárva lett, de szimbólum is, no meg gyakorlatilag a választások sorsának eldöntője, legalábbis a film okfejtése szerint, ugyanis nagybátyja és rokonai Amerikában szerették volna tartani, apja viszont, aki Kubában maradt, azt akarta, hogy vigyék vissza hozzá a gyereket.
A gyerekfelügyeleti kötélhúzásba pedig becsatlakozott a körzet ambiciózus, közönségkedvenc polgármestere, Alex Penelas, majd gyakorlatilag egész Miami, sőt, az egész ország. Az egyik oldal – köztük Miami kubai lakossága – az amerikai álom szimbólumát látták a kisfiúban, és a maradásáért kampányoltak, a másik oldal pedig a nemzetközi törvények betartását, és a Fidel Castro Kubájával fenntartott békés közügyeket helyezte előtérbe. Itt állt Al Gore a „rossz” oldalra, legalábbis ami a választások eredményét illeti: ő ugyanis a kisfiú visszaküldését támogatta, amit egy rémes, erőszakos, minden jelenlévőben mély nyomokat hagyó éjszakán véghez is vittek. És Elián hazafelé tartó repülőgépével együtt szállt el Al Gore esélye is: az ügy nyomán megrepedezett a demokraták egysége, így a republikánusok, akik eleve jobban akartak a nyerni, megtámogatva egy rakás véresszájú profi politikacsinálóval, megkezdhették a kubai közösség csalódottságának Bush-párti szavazatokra váltását.
Ez a republikánus politikai háttérstáb lett a történet másik főszereplője, ők biztosították be ugyanis, hogy a párt, élén George W. Bush elnökjelölttel, learassa a floridai szavazatokat. Az már 2000 előtt is igaz volt, és azóta is az, hogy a gátlástalanságig vérprofi politikai kampányolás amerikai tudomány, amit sajnos túl jól importált azóta nem egy nemzet, köztük a mienk is. Ez egy szakma, melynek Amerikában tényleg van jó néhány olyan mestere, akiket, ha összeeresztenek, és kellő pénzzel megmotiválnak, akkor az adott választókörzet egy háromlábú kecskegidát is megszavazna elnöknek. Ám még ők sem tudtak teljesen biztos megoldást, a választás ugyanis minden eddiginél szorosabban alakult, ezzel pedig olyan nevetséges, botrányos politikai „szarvihar” tört ki, amilyet addig biztosan nem, de azóta se nagyon látott Amerika.
Beismert vereség, majd annak visszavonása, és várakozás, melyről akkor még aligha hitte volna bárki, hogy több mint egy hónapig tart majd, és napról napra botrányosabb képet ölt, melyben tehetetlen, bénázó, megvesztegetett vagy ezeket kombináló egyének és szervezetek hoztak egymás után elhibázott döntéseket, majd táncoltak vissza. A történet egy pontján néhány négyzetmilliméternyi papírdarabkák megléte, hiánya vagy formája döntött el sorsokat, megtámogatva néhány tucat gyakorlott, nem ritkán fizetett republikánus aktivistával, akik csaknem lincselésbe fordították azt, aminek normális esetben a világ legunalmasabb eseményének kellett volna lennie: a szavazatok újraszámlálását.
A történteknek ezt a vetületét egyébként a doksit jegyző HBO már 2008-ban az Újraszámlálás (Recount) című filmben megénekelte, igaz, akkor nem dokumentum-, hanem játékfilmes formában, Kevin Spacey-vel a főszerepben. Itt ugyanezt élesben, archív felvételeken látjuk, ráadásul az akkori ötletgazdák és kulcsemberek kommentárjával, ez pedig, kiegészítve azzal a remek társadalmi tanulmánnyal, amit Billy Corden rendező a kubai közösség világával kapcsolatban felmutat, nagyon hatásos kombinációt eredményez.
Az utóbbi években fellendült dokumentumfilmes reneszánsz nyomán egyre gyakrabban érezni azt egy-egy doku esetében – főleg az egyetlen filmként készülteknél, a sorozatformátumba ugyanis sok extra részlet és árnyalat belefér –, hogy igazából semmi olyat nem mondott el az adott doksi, amit a film előtt ne tudott volna bárki, aki az adott történetet legalább nagy vonalakban ismerte. Ez nem feltétlenül gond, kimagasló doksik is beleesnek ebbe a kategóriába, sokszor már attól is fontos és hatásos lesz ugyanis egy-egy ilyen film, hogy a néző fókuszáltan, egy ülésben kapja meg az események láncolatát, az összefüggéseket, a teljes képet.
Aminek egyébként nem szabad lebecsülni az erejét, egy-egy ilyen filmmel bonyolult, és nehezen átadható történelmi események mutathatók be egy-egy kínlódós törióra helyett. Az 537 szavazat is ilyen doksi: 2000-ben, amikor a filmben történtek lezajlottak, már igencsak jól fejlett tömegtájékoztatásunk volt, így azt a tragikomikus politikai tornádót, ami az elnökválasztáskor Floridában pusztított, elég részletesen ismerték az amerikaiak, de akár az érdeklődőbb magyarok is, így a szó szoros értelmében újdonságot nem igazán tár fel a film, inkább csak összefoglal.
Az 537 szavazatnak ezzel együtt mégis van egy olyan előnye, ami óriási erőt ad a látottaknak, ez pedig a történelmi rálátás lehetősége, nem is annyira a 2000-es választások konkrét eseményeire, inkább azok következményeire, melyek gyakorlatilag máig hatnak Amerikában és az egész világon. Ugyan csupán néhány percet kapunk ebből, mégis ez a film csúcspontja, ekkor mutatkozik meg ugyanis az, hogy a valós időben zsibbasztóan piszlicsárénak tűnő politikai csaták és eredményük hogyan hatnak hosszú távon. Mert azt ugyan nyilván nem tudhatjuk, hogy milyen lenne ma a világ, ha 2000-ben Al Gore lesz az amerikai elnök, de annak összefüggéseit igenis meg lehet nézni, hogy a Bush-kormányzás hatásai hol mutathatók ki mind a mai napig. Mert húsz év, ha a történelmi trendeket nézzük, talán nem nagy idő, de a gondolkodó átlagembernek épp elegendő ahhoz, hogy visszavezesse a saját jelenét bizonyos múltbeli eseményekre.
Az 537 szavazat az HBO GO-n nézhető, 100 percben, magyar felirattal is.
Kiemelt kép: ALAN DIAZ / AP / AFP Pulitzer-díjas felvétele.
