Őrt állt a színművészetinél.
Őrt.
Miért?
Számomra evidens képviselni az ügyüket, az ügyünket. Bátor srácok. Bátrabbak, mint én.
A minap megjelent interjúkötetében meséli, hogy ijedős gyerek volt.
Az.
Tizenkét évesen brahiból Dianás cukorkát csórt a boltból, s mikor kérdezte a pénztárosnő, hogy „Zolika, mi van a zsebedben?”, rémületében bepisilt.
Bepisiltem én akkor is, amikor rendőrök kergettek meg, az a sztori is benne van a könyvben. De azóta lepergett pár évtized, hatvanhárom múltam, és talán már nem vagyok annyira ijedős, mint kölökként.
Abonyi munkáscsaládból jön, pesti szakmunkásképzőt végzett, és főiskola nélkül, géplakatosból lett színész. Sajnálja, hogy nem értelmiségi famíliából, fővárosi elitgimnáziumból startolhatott?
Úgy alighanem hamarabb elengedtem volna a rengeteg szorongásomat, félelmemet. De hát én ezekkel az el nem engedésekkel lettem az, ami.
A hendikep, a szorongás még több melóra, még tökéletesebb produktumra sarkall, nem?
Fogjuk fel így. De annak se könnyű ám, aki föntről kezdi, hiszen teremteni ő is csak rengeteg munkával tud.
Tizennégy évesen, elsős szakmunkásképzősként kezdett színházba járni, átlagban heti két előadást nézett meg. Mi vette rá erre az őrült tempóra?
Nem kellett rávenni, mert azonnal berántott a dolog. Imádtam, elmerültem abban az alternatív univerzumban, elvarázsolt, mint a kisgyereket az édesanyja, amikor lefekvéskor olvassa neki, hogy a legkisebb királyfi legyőzte a hétfejű sárkányt, és indul a tizennégy fejű, aztán meg a huszonegy fejű ellen.
Miért nem jelentkezett át gimnáziumba?
Becsületből. Ugyan két hét után rájöttem, hogy nem nekem való a szakmunkásképző, de nem akartam szégyent vallani a szüleim előtt, akik azzal engedtek Pestre, hogy csináljam végig tisztességesen a három tanévet.
Hitte, hogy valaha feljut a színpadra?
A Vígben, A 22-es csapdája utáni tapsnál bejött a főszereplő Kern András, és amikor kinyújtotta oldalra a két karját, az jutott eszembe, hogy de jó érzés lehet odalépni mellé, megfogni a kezét és együtt hajolni meg a közönség felé. De arra még ekkor sem gondoltam, hogy hamarosan én, a szakmunkásképzős fiú köszönhetem meg az ovációt.
Jobbára kisembert alakít, káromkodós, kiabálós, piás, izgága szalonrasszistát, akinek azért akkora a szíve, hogy, Moldova mestert idézve, „a sarki hentes házat építene belőle”. Miben azonos Jancsó sírásója, Kapa, a kontrollos metróellenőr, a Munkaügyek Tóth Jánosa, a Mucsi villanyt szerel „faszomöccse” szakija és a civil Mucsi Zoltán?
Kétségtelenül melegszívű vagyok. Szelíd, alkalmazkodó, együttműködő.
Idekint jóllakik, visszazavarom szundikálni a rács mögé, hogy kellő időben ismét megmutathassa magát.
A reklámfilmjeiben különösen lubickol ez az alak: a boros, a galériás és a többi ironikus, cinikus párpercese átgázol a műfaj határain, mind önálló alkotásként pörög a neten.
Mert viccesek. Humor nélkül nincs élet. Megoldást ugyan nem ad, de legalább könnyít rajtad. Az irónia a legjobb humor, akár te magad vagy a tárgya, akár a külvilág, csak arra kell vigyázni, hogy kizárólag indokolt esetben csapjon át cinizmusba. Hárman-négyen készítjük ezeket a kisfilmeket, és csak azt a munkát vállaljuk el, amihez képesek vagyunk olyan vicces figurát felépíteni, mint az idegbeteg borissza, vagy a festményt vásárló tahó lumpenproletár.
Lumpenproletár! Tudja, hányszor használja a könyvben ezt a szót?
Na!
Hétszer. Karikáztam.
Miért?
Mert prolizni nem szép dolog, géplakatosként különösen nem.
Sosem prolizom, csak lumpenprolizom. Az tök más.
Mikor csípődött be ez a kifejezés?
Volt egy matematikatanárom, Szondi tanár úr, fantasztikus emberke. Amikor az osztálynak nem volt kedve matekozni, és ez gyakran előfordult, akkor felvetettünk valami problémát az életből, amit ő bölcsen, szellemesen elmagyarázott nekünk. A szó legnemesebb értelmében nevelt bennünket. Ezzel együtt az ő óráin is megesett, hogy nem bírtam magammal, amit rendre azzal tett helyre, hogy a lumpenproletárok viselkednek így. Megértettem, és ezek a lelumpenproletározódások egy életre beleégtek az agyamba, változtattak rajtam egy kicsit. Hálás vagyok Szondi tanár úrnak.
Valamikor Vidnyánszky Attilának is hálás volt. Most meg, ahogy a beszélgetésünk elején is szóba került, ön őrt állt a színművészetinél, ekképpen demonstrálva a hallgatók mellett és a Vidnyánszky meg az új kuratórium ellen.
Inkább Attila lehetett hálás nekem, nekünk, hiszen, amikor még Kárpátalján, Beregszászon volt színházigazgató, és kiállt mellette a komplett magyarországi „libernyák” színházi világ, mi is meglátogattuk őt és a társulatát a Mulatság című Mrożek-darabbal. Csuda jót beszélgettünk. Folytathatnánk. Nem akarok én az ellensége lenni pusztán azért, mert másképpen látok dolgokat, mint ő.
Hívja fel.
Tán fel se venné. Egyébként is ő van hatalmon, az első gesztust neki kéne megtenni.
Tuti, hogy ő is kínlódik.
Feltételezem. Nagyon nincs abban a helyzetben, hogy boldogan a markába kacarásszon.
Miben van igaza Vidnyánszky Attilának?
Semmiben. Ugyanis igazság diktátummal nem érkezhet. Hiába az akár javító szándék, az nem tárgyalás, hogy „eddig így volt, eztán meg úgy lesz”. Vidnyánszky úgy robbant be az elképzeléseivel, hogy a régiek közül senkit meg nem kérdezett, a kuratóriumba senkit be nem vett az SZFE-ről. Ócska ürügy, hogy szakmailag gyönge a képzés, a valóság az, hogy szimpla kultúrharc zajlik. Ráadásul gyávák, mert ahelyett, hogy ezt nyíltan felvállalva kirúgnák az úgymond liberális tanári kart, és felvennének egy „nemzeti” garnitúrát, inkább ködösítenek.
Mi a különbség a „nemzeti” és a „liberális” színjátszás között?
Már a kifejezéseket se értem. Hogyan kerül politikai minősítés egy művészeti ág elé? A liberalizmus egyet jelent a szabadsággal, és mivel játszani csak szabadon lehet, illiberálisan játszani nem tudok. És jobboldaliként sem tudok játszani, és baloldaliként sem tudok játszani. A kapott szerepnek minden oldalról keresem az igazságát, és ha megtalálom, akkor jól játszom, s ha a társaim is megtalálják, akkor ők is jól játszanak, és jó színházat csinálunk, ha pedig nem találjuk meg, akkor rosszat.
Attila, mármint Vidnyánszky, nemzeti színjátszásról és egyesítésről beszél, de valójában megosztja a szakmát: aki beáll a rendszerébe, az jó ember, jó színházi ember, aki más véleményen van, az nem jó ember, nem jó színházi ember, hanem Soros által átmosott agyú idióta.
A színészvilágban mikor, hol és miért kezdődött ez a nép-nemzeti, utóbb fideszes-nem fideszes megosztottság?
2008-ban, a Magyar Teátrumi Társasággal, amit nem a szakmánk közös dolgainak átbeszélésére hoztak létre, hanem fideszes ellenszínházi társulásként. Ami pont olyan abszurd, mint az úgynevezett nemzeti színjátszás. Ennyi erővel lehetne egy Magyar Fradisták Színházi Társasága, meg egy Magyar Újpest Szurkolók Színházi Társasága. És sort keríthetnénk a Magyar Kereszténydemokrata Színházi Társulás, majd a Magyar Kisgazda Színházi Társulás életre hívására.
Vidnyánszkyék ajánlatot tettek a tiltakozóknak: emelik a tanári béreket, óradíjakat és a hallgatói ösztöndíjakat, valamint amnesztiát hirdetnek, cserébe azt kérik, záruljon le a sztrájk, a résztvevők fogadják el Vidnyánszkyt és a kuratóriumot.
Amnesztia? Mire föl büntetnének? Az milyen tárgyalási alap, hogy ha gazsulálsz, kapsz egy kis pénzt, ha nem, akkor meg jön a bünti?! Amúgy rég indokolt lenne a fizetés- és ösztöndíjemelés, de nem ezzel a „jól megveszünk benneteket kilóra” felütéssel. Nem a képzés modernizálása ellen van kifogásom, mindenen lehet javítani, de nem így.
Schilling Árpád szerint már Vidnyánszky előtt is „felfokozott tekintélytisztelet és mesterkultusz”, merev alá-fölérendeltségi viszony jellemezte az SZFE-t, ami „sokáig a megújulás kerékkötője volt”.
Én sose éreztem káros mesterkultuszt ebben a szakmában. Sokkal inkább azt, hogy istenem, micsoda áldás, hogy olyanokkal dolgozhatok, mint például Jancsó Miklós, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás és Máté Gábor. Fantasztikus színházcsinálók, akik jó néhány generációnyi további fantasztikus színházcsinálót neveltek föl, köztük Bodó Viktort, Tarnóczi Jakabot és magát Schilling Árpádot.
A magyarországi színházi világot azóta érik politikai támadások, hogy 2017-ben napvilágra került a Víg igazgatójának, Marton Lászlónak több zaklatási ügye. A bilit épp Schilling Árpád felesége, Sárosdi Lilla borította, majd apránként kiderült, hogy évtizedeken át számos színházi vezető tartotta terrorban társulatát, lásd például a katonás Gothár Péter sztoriját. Úgy néz ki, több helyen lényegében normának számított, hogy a művészet nevében, úgymond az alkotás érdekében eljáró rendezőnek elemi joga megalázni, atomjaira szedni és újraépíteni a színészt, joga tapizni, kanapéra, „szereposztó díványra” terelni a fiatalokat. A szabályokat mindenki tudomásul vette, maguk a letapizottak is, és csak aztán csodálkozott rá a világ az őrületre, hogy Amerikában kirobbant a Me Too-botrány.
Senkit sem akarok mentegetni, de nem csupán színházakban fordult elő hatalommal való visszaélés, hanem a társadalomban mindenütt.
A Katonában történt, ami történt, mélyen elítélem, na de egyetlen ember túlkapásai miatt végtelenül igazságtalan és gonosz tett „zaklató színháznak” bélyegezni az egész intézményt. Ilyen erővel, ha egy magyar megöl valakit, ki kell írni az összes határátlépő állomáson, hogy „vigyázat, ez itt egy gyilkos ország”.
A Me Too-tól egy csapásra megszűnt a terror, a tapi?
Sose úgy volt, hogy, teszem azt, hétfőn még rabszolgatartó társadalomban élünk, kedden pedig virágba borul a demokrácia. Idő kell mindenhez. Sokat emlegetett példa, hogy a villamoson évekig ki kellett írni, hogy „padlóra köpni tilos”, aztán telt az idő, és már nem kellett kiírni, mert a többség nem köpött a padlóra, s aki ma mégis kiköp, azt általános megvetés övezi. A hatalommal való visszaélés is ezen az úton halad: aki régen tapizott, hihette, hogy a tapi tök rendben van, aki ma tapizna, tudja, hogy a tapi bűnös dolog. A bántalmazás, mint minden tabu téma, csak úgy kezelhető, ha napvilágra kerül. Sokan nem is gondolják, hogy áldozatok, vagy épp bántalmazók. Meghatározó, hogy miben szocializálódunk, de ezen csak úgy változtathatunk, ha beszélünk róla.
Ön volt áldozat?
A szakmában tudtuk, kik a vadállatabb rendezők, kik lépik túl akárcsak hangnemben az elfogadhatót. Sok történetet hallva kinyílt a bicska a zsebemben, de eszembe nem jutott tiltakozni. Engem személy szerint súlyos terror sose ért. Mellesleg én rendezői atrocitás nélkül is képes vagyok megrogyni. Elég, ha a próbák során nem találom a kulcsot a figurához, s ilyenkor, ha csak picit is emelt hangon szólnak rám, rém tehetségtelennek érzem magad. Emlékszem, a Tartuffe-fel rettenetesen küszködtem, nem egyszer úgy kullogtam haza, hogy másnap nem kéne bemenni a színházba, holott senki nem bántott, sőt, Fodor Tamás rendező minden erejével igyekezett kirángatni a gödörből.
A könyvben meséli, hogy a legeslegelső szerepében, a La Mancha lovagja „huszonhetedik tevehajcsáraként” egy próbán Kerényi Imre rendező kegyetlenül leteremtette. Mire ön sírva elindult kifelé, azzal, hogy ennyi volt a színészi pálya.
Végtelenül igazságtalanul viselkedett velem Kerényi. A főszereplőkkel volt baja, mégis engem üvöltött le.
Mázli, hogy ön után szólt, hogy „hová megy, mit szórakozik, azonnal álljon vissza a helyére”.
Én meg visszamentem. Jól tettem.
Mi segít olyankor, ha nagyon nem találja a kulcsot egy szerephez?
A közelgő bemutató. És az sem árt, ha időben, vagyis még a premier előtt megsimogat a Teremtő.
Szokta önt simogatni?
Nem panaszkodhatok.
Nekem a könyvből derült ki, hogy ön istenes ember.
Sose titkoltam. Egészen nyolcadikig jártam templomba, ministráltam is.
A legfontosabb szerepben, apaként túl nagyot tán nem hibáztam, ami abból is látszik, hogy az ötvenedik születésnapomra kaptam a családtagjaimtól egy könyvecskét, mind írtak bele, Gergő, a legidősebb azt, hogy: „A legjobb apám és a legjobb barátom vagy.” Összességében elégedett vagyok a sorsommal, a tépelődéseim, az átmeneti kétségbeeséseim nem olyan mélyek, mint tíz, húsz, negyven éve, sokan szeretnek, és sokaknak okoztam legalább pár perc derűt. Ja, és vannak szakmai elismeréseim.
A Jászai Mari-díj ér többet, vagy Őze Lajos kalapja, amit premierajándékként kapott a kollégáitól?
Nyilván a kalap.
Szó esik a könyvben az egyik, ha nem a legnagyobb magyar filmről, Az ötödik pecsétről, és benne Őze Lajosról.
Őze példakép. A Nehéz című előadásban úgy találtam rá egy mozdulatra, hogy felidéztem őt, ahogy Az Ötödik pecsétben, a pofon után ólmos járással kikóvályog a nyilaspincéből. Ahogy a Szondi tanár úr általi lelumpenproletározódástól, úgy ettől a filmtől is más lettem picit. Tényleg vannak ilyen áldott pillanatok: látsz, olvasol egy darabot, egy filmet, egy könyvet, belefutsz egy helyzetbe, egy emberbe, Jancsó Miklósba, Grunwalsky Ferencbe, Szomjas Györgybe, ami, aki irányba állít, igazít rajtad, borogatást helyez a lelkedre, megmutatja, hogyan kell viselkedni, hogyan tudsz ember maradni. És valahol ez a lényeg: törekedni, hogy egyre jobb ember légy, helyesebben, hogy igaz ember légy. Az eszmélés pillanatától tudjuk, hogy eljön a perc, amikor befejeződik ez az élet, és úgy kéne végigjárni előtte az utunkat, hogy a legvégén, bár szomorúan, kicsorduló könnyel… de elmosolyodva, büszkén nézzen tükörbe az ember.
Most is kicsordult a könnye.
Ki… Kérdezzen.
A fociról is szerettem volna még beszéltetni. De túl magasan vagyunk ahhoz, hogy nekiálljunk bőrlabdát pattogtatni.
Nem tudunk olyan magasan lenni, hogy a bőrlabda ne pattoghasson. Hajrá.
Fradista.
Megveszekedetten, elvetemülten. Sráckoromban abban reménykedtem, hogy felnőve az Üllői úton játszhatom majd, de egy edzés után szertefoszlott az álom.
Méghozzá a várva várt legelső edzés után. És még csak meg sem kellett sérülni hozzá.
A lelkem sérült meg. Amint felkerültem Pestre, a szakmunkásképzőbe, lementem egy edzésre, simán beállhattam, futottunk, fociztunk, egy idő múlva az edző is megérkezett, nagyjából megfelelhettem, mert azzal köszönt el, hogy holnap találkozunk. De én azt éreztem, hogy vékony vagyok hozzájuk, többet nem mentem.
Kár.
Lehet.
Nemcsak fradista, hanem Real Madrid-szurkoló is.
Szintén elvetemülten.
Érthetetlen.
Miért?
A Fradi a magunkfajta proletárok csapata. A Real Madrid pedig a spanyol királyé, az uralkodóé, az a klub a gazdagság, a pompa jelképe. Hogy a csudába lehet valaki egyszerre fradista és reálos?
Én nem falazok ennyi ideológiát a foci mögé. Fradista is úgy vagyok, hogy bár számomra Nyilasi Tibiék a királyok, azért életem legfontosabb öt meccse között helyet kap az 1973-as BEK-ből az Újpest-Juventus és az Újpest-Benfica, mindkettőn kint voltam a Megyeri úton. És bár rettentő nehezen emésztettem meg, de elismertem, hogy abban a pár évben a Zámbó-, Dunai-, Tóth Andris-, Fazekas-, Törőcsik-féle Dózsa jobb volt nálunk. Miközben ámulattal néztem, mire képesek, az járt a fejemben, miért nem az Üllői úton játszanak ezek a zsenik.
A reálosságom története csupán annyi, hogy az egyik fiam rajong Cristiano Ronaldóért, így amikor 2009-ben Madridba került CR, a fiam és én is automatikusan reálosok lettünk. Számos országban van kedvenc csapatom, a spanyoloknál Ronaldo előtt Getafe-szurkoló voltam, az angoloknál az Arsenal a klubom, ott most nehéz időszakot élünk. A németeknél a Dortmund az állandó favorit, plusz mindig az, ahol játszik magyar fiú, újabban vadul hajrázunk a Lipcsének, a Herthának, utóbbinak különösen akkor szorítottunk, amikor Dárdai Palika volt az edző. És játékosnak is szurkolok, örök kedvencem Zidane, valamint a Milan egykori holland triásza: van Basten, Rijkaard és Gullit.
November negyedikén az isteni CR vezetésével jön a Fradihoz a Juve. Kinek lesz szurkolva Mucsiéknál?
Csak a Fradi! De a szememet azért néha Ronaldón felejtem majd. Az 1995-ös BEK-menetelés után nem hittem volna, hogy még megélem, hogy főtáblás Bajnokok Ligája-mérkőzéseket játszik a csapatom. A minapi sorsolás után rögtön néztem a naptáromat: ha sikerül jegyet szereznem, az első hazaira időben kiérek, a másodikról késem, előadásról jövök, a harmadikra még nincs meg a beosztás, de ott a helyem. Amint csekkoltam a dátumokat, felhívtam Thuróczy Szabi és Gados Béla barátomat, szintén gyógyíthatatlanul fradisták, és kifejtettem nekik, nem biztos, hogy csoportelső leszünk, mert ugyan a Juvét és a Barcelonát oda-vissza lerendezzük, de a Dinamo Kijevtől kicsit még én is félek.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
