Fekszem a kabinomban, és érzem, hogy a jövőszellemem mindjárt megjelenik, ha pedig megjelenik, akkor azt kell tennem, amit ő tesz.
Már itt is van! Kontúrok nélküli, halvány jelenés, úgy vibrál, mint a kommunikációs adások napkitörés idején, de mégis, felismerhetően én vagyok. Háttal áll nekem, tartása görnyedt, fásultan visszapillant rám, aztán kisiet a szobából.
Másfél perccel jár a jelen előtt, másfél percen belül fel kell állnom, és követnem kell.
Ezt fogom tenni. Ezt kell tennem.
Nem akarok felkelni. Így fekve, mozdulatlanul jó. Miért keljek fel? Miért menjek innen bárhová? Hogy éljek még egy keveset?
Nincs már értelme.
Ezer fényévnyire a Földtől ez itt mindennek a vége.
Féreglyuk-hajtóművel utaztunk ilyen messzire, hogy megvizsgáljuk ezt a teljesen másfajta fizikai törvények szerint létező, hatalmas űrtérséget, ahol a fény sebessége sokszorosa az eddig ismertnek, emiatt fehérben ragyog minden, a vákuuműr hőmérséklete pedig nulla fok feletti.
Nem tudjuk, hogy ez a másfajta fizikájú tér mekkora részét teszi ki a galaxisnak. A legújabb elméletek szerint az univerzumban számtalan, egymástól különböző fizikai törvényszerűségeken alapuló térbuborék létezhet. Más elméletek szerint viszont hajdanán összeütköztünk egy másik univerzummal, és annak térideje, fizikai jellemzői türemkednek át a mi univerzumunkba.
Valójában semmit nem tudunk.
A tíz kilométer átmérőjű aszteroida belsejébe vájt Einstein kutatóhajón százötvenen utaztunk, hogy megfejtsük ezt az újfajta valóságot.
Mostanra, talán ha kéttucatnyian maradtunk életben, mert ez egy olyan fizikai valóság, ahol a jövő parancsolni akar a jelennek, mi pedig engedetlenek voltunk, és ezért megbűnhődtünk.
Tényleg mindjárt fel fogok állni?
Nem fogok. Ha nem mozdulok, a jövőszellemem hamarosan összeomlik, és összegyűri körülöttem a teret.
Talán túlélem, talán nem. Olyan mindegy már.
Legyen vége inkább.
Aztán Emily-re gondolok, mert mi van, ha hozzá indulok? Felhívom, de nem válaszol, pedig mindig válaszolni szokott, neki ugyanúgy szüksége van rám, mint nekem rá.
És ha bajba került?
Erőt veszek magamon, és feltápászkodom.
Látnom kell Emilyt.
Visszapillantok az üres ágyra, aztán kilépek a folyosóra. Pont, mint az időszellemem tette nemrég. Fogalmam sincs, merre ment, de úgyis arra fogok menni én is, mint ő.
A folyosó átmérője az eredeti keresztmetszete felére préselődött össze, a falak most is pulzálnak, a padló úgy hullámzik, mint a tenger. Egy megrepedt vízvezetékből víz csordogál, eláztatta a zöld padlószőnyeget.
Harminc méterrel magam előtt megpillantom az időszellemem. A spirálisan megcsavarodott kávéautomata előtt áll, és mellette a falból groteszk szoborként kitüremkedő emberi felsőtestet és aszott fejet bámulja. Tétován felém pillant, majd továbbhalad.
Megállok ugyanott én is, és önkéntelenül biccentek a falba olvadt holttestnek, aki egykor Mirov professzor volt, az Einstein tudományos igazgatója és a relatív fizika legnagyobb szakértője. Feje előrecsuklik, legalább nem látom az arcát, egyik karja orsóként megtekeredve lóg mellette, a másik a falban végződik, csakúgy, mint terebélyes teste deréktól lefelé. Mostanság már kevésbé érezni a rothadás szagát.
A legtöbbeket hozzá hasonlóan nyelte el egy térgyűrődés. Itt-ott egy kar vagy láb lóg ki a padlóból, de a legtöbbek nyomtalanul nőttek össze az Einsteinnel.
Önkéntelenül hátrapillantok, pont mint a szellemem nemrég. Engem nem követ senki.
Emily kabinjának ajtaja nyitva, a belseje napokkal korábban csavarodott meg a térben, amikor Emily depresszióba zuhanva zokogott, és nem figyelt a jövőszellemére. Szerencsére túlélte.
Odabent van most is, és éppen meredten nézi a sarokban kuporgó jövőszellemét, akire egy másik elmosódott, szemcsés jelenés pisztolyt szegez. Az én szellemem mozdulatlanul nézi őket.
Odasietek Emilyhez, és átölelem. Egész testében remeg, karikás szeme fakón csillog, alkarján lila zúzódások sorjáznak, gesztenyebarna haja pont olyan ápolatlan, mint az enyém.
A szellempisztoly felvillan, Emily jövőszelleme hátrahanyatlik, az igazi Emily úgy rándul össze a karomban, mintha áramütés érte volna.
Az ajtóban az orvosi részleg sebésze, Mrs. Klein áll, bal kezében pisztolyt szorongat.
Ő is végignézte, mit tesz a jövőszelleme.
Tudja, mit kell tennie.
– Muszáj… – motyogja. – Látták önök is! Muszáj!
– Nem! – Emily elé állok, és a testemmel védem.
A jelentér felfortyan, a padlóból lüktető anyagkúpok emelkedek ki, Mrs. Klein alatt hullámot vet a talaj.
– Látja? – Mrs. Klein sápadt arccal egyensúlyoz. – Álljon félre! Nem veszélyeztethetjük a küldetést!
– Milyen küldetést? – fakadok ki. – Vége van, Helen, érti? Vége!
A falak követelőzve vibrálnak.
– Mindnyájan meghalunk, ha nem teszem meg! – kiabálja Mrs. Klein. – Menjen onnan!
– Nem! – rázom a fejem. – Legyen vége itt és most!
– Ne csináld! – kéri síri hangon Emily. – Nincs értelme. Ha ezt akarja… Legyen vége.
– A többiek miatt teszem! – suttogja Mrs. Klein.
Lőni fog!
Előre vetem magam, és félrelököm. Hanyatt zuhan, és ebben a pillanatban a valóság úgy omlik össze körülöttük, mintha valaki egyenesen a téridőt gyűrte volna össze dühében.
A kabin csigaházként csavarodik meg, a fent és a lent megcserélődik.
A mennyezetre zuhanok.
Sisteregni kezd a levegő.
Emily felé nyúlok, de a karom könyöktől lefelé eltűnik egy opálosan fénylő tértörésben, és velem szemben emelkedik ki a padlóból. Emlékszem arra a katonára, akinek egy hete pont így maradt ott mindkét karja a falban, több méternyire tőle.
Visszarántom a karom, még épp időben, mert a törés elillan.
A falak összecsapnak felettem, és egyszerűen elnyelik Emilyt és Mrs. Kleint.
Mozdulni sem merek, de aztán elhalkul a sivítás, és úgy tűnik, vége van.
A kabin akár egy összegyűrt papírlap, mindössze egy szűk hasadék maradt belőle, amelyen keresztül tudom préselni magam. A falból egy fotel támlája, egy borosüveg nyaka és egy tornacipő orra lóg ki.
Emily és Mrs. Klein eggyé váltak a kabinnal.
Átpréselem magam az éles és érdes falfelületek között.
Megpillantok egy kézfejet. Mrs. Klein keze. Az összegyűrt falból mered ki, az ujjak még mozognak, aztán görcsös ívbe feszülnek, mintha el akarnának érni valamit. Végül elernyednek.
Megtalálom Emilyt is. Csak a válla lóg ki a falból és hosszú, néhány gesztenyebarna hajtincse.
Megragadom a vállát. Lehet, hogy még él!
De tudom, hogy már nem.
Nekidöntöm a fejem a falnak, és percekig nem mozdulok. Aztán nekifejelek a falnak. Újra és újra, nem mintha ettől jobb lenne. Végigsimítok Emily tincsein, és emlékszem a pillanatra, amikor a marsi kiképzésen először néztünk egymás csillogó szemébe.
Akkor még felfedezőknek és reménybeli hősöknek képzeltük magunkat.
Fekszem a kabinomban, és érzem, hogy a jövőszellemem mindjárt megjelenik.
Már itt is van, és újra elindul kifelé.
Menj csak, ahova akarsz!
Nem foglak követni.
A falak követelőzően vibrálni kezdenek, aztán dühösen kitüremkednek, majd amikor erre sem mozdulok, fémes sikolyt hallatva összefacsarodik körülöttem a szoba.
Hagyom, hogy elnyeljen.
Kiemelt kép: Getty Images
