Azt gondolnám, hogy folyamatosan keresik most. Egy interjúban azt nyilatkozta, sokáig azt hitte magáról, hogy kulturális közkincs, ezért valamennyire beengedte a magánéletébe a sajtót. Most mennyire érzi a munkája részének, hogy interjúkat adjon?
A munkám része, csak az nem mindegy, hogy miről, kinek és hogyan beszélek. Nekem is szükségem van arra, hogy megjelenjek a színházaim, filmjeim vagy az általam képviselt ügyek, például a Suhanj! Alapítvány! kapcsán. Azt gondolom, hogy minden ismertséggel rendelkező embernek oda kéne állnia fontos ügyek mellé.
Tehát muszáj bizonyos beszélgetéseket elvállalnia azért, hogy aztán fontos ügyek mellett is kiállhasson?
Abszolút. Ma már – a televízió és a közösségi oldalak térhódításával – aki nem látszik, az olyan, mintha nem is lenne.
Tao-ügy, Eszenyi-botrány, Mintaapák, most az SZFE, ezek mind idén történtek. Eszenyi Enikő és az SZFE ügye rendesen megbolygatta a színházi szakmát, egyre többen szólalnak fel, olyanok is, akik eddig szinte soha nem politizáltak vagy nyilatkoztak közügyekben. Érez bármilyen változást a szakmájukban, elindult egyfajta párbeszéd vagy szorosabb lett az összefogás?
A párbeszéd nem indult még el, mert akkor nem lenne már blokád alatt az SZFE. Nincsen kommunikáció, és az összefogás ugyan részben megtörtént, mégis szkeptikus vagyok, hogy meddig tart. Az SZFE egy olyan hely, ami mindenkinek meghatározó, ezért is szólalnak fel egyre többen. Elég csak arra gondolni, hányan mentünk el Máté Gábor őrségállására az SZFE-hez, miután előző nap lemondott.
Széthúzó szakma a miénk, most mégis összetart minket az a támadás, ami a mestereinket érinti. Nekem a színészi identitásom alapköve ez az intézmény. Nem hagyom, hogy bárki is megkérdőjelezze.
Van olyan, aki meglepetést okozott azzal, hogy megszólalt, vagy éppen azzal, hogy csendben maradt?
Olyan igen, aki nem szólalt meg. Nemrég összekülönböztem egy kollégámmal azon, vajon elvárható-e a megszólalás. Én eléggé megszólalós vagyok, amiért kaptam is hideget-meleget. Tudom, hogy ez nem várható el mindenkitől, de amikor azt látom, hogy egy országosan elismert színész nem szólal meg az SZFE ügyében, az nekem fájdalmas.
Az elsők között volt, aki megszólalt az Eszenyi-ügyben, mégis azt mondta, nem elég korán, hanem már akkor meg kellett volna tenni, amikor még nem ügy volt az egész, amikor még Eszenyivel dolgozott. Fegyelmet tanítanak az egyetemen, mondta, talán ezért sem szólalt meg korábban, a próbafolyamat közben. Közben ma már megteheti, hogy nemet mondjon színháznak, kereskedelmi csatornának, vagy éppen beolvasson Vidnyánszkynak a Facebookon, mert nincs félelem önben, hogy bármilyen következmény vagy retorzió követi.
Retorzió az van és volt is. Pontosan tudom, hol nem fognak velem dolgozni, mert nem vagyok egy apolitikus ember, fontos számomra a közélet. Azt is pontosan tudom, hogy munkáktól esek el ennek következtében, viszont mérlegelni tudom, hogy nem is éri meg olyan emberrel dolgoznom, aki csak azért nem dolgozik velem, mert „libernyáknak” tart.
Ön szerint csak a fegyelemről szólt, hogy korábban nem szólaltak meg? Azt gondolnám, egy pályakezdőnek még több veszteni valója van, és jobban tart a hatalmi visszaéléstől.
Az, hogy akkor miért nem szólaltam meg, abban a fegyelmezettség is benne volt. Meg az, hogy egyáltalán, hogy jövök ahhoz, hogy bármit is mondjak, ez az egyik, illetve annak a félelme, hogyha elkezdek valakit megvédeni, akit bántanak, vagy akár magamat, akkor le leszek torkolva. Ez fegyelem és nyusziság is egyben, meg amikor az ember még nem értékeli magát a helyén, és azt gondolja, ha megszólal, akkor nem fognak vele dolgozni. Illetve azt is gondolod a pálya elején, hogy ez biztos ilyen, ki kell bírnod, és az a dolgod, hogy a színpadon meg mosolyogj. Azt gondolod, hogy ezek hozzátartoznak a szakmához, és attól leszel jó művész, ha ezeket kibírod. Ma már tudom, hogy ez nem így van.
Egymás között megbeszélték ezt a kollégákkal már korábban, vagy egymás elől is elzárkóztak?
Megbeszéltük, persze. Nekem pont abból lett elegem akkor a Vígszínházban, hogy nem akarok olyan ember lenni, aki a takarásban fúr. Nem akarok olyan lenni, aki az öltözőben őszintén vállalja a véleményét, aztán kimegy a színpadra, és ott már nem áll ki magáért. Azt éreztem, hogy ez olyan görcsöt és gyomorfekélyt okozna nekem, amit nem akarok, és kimentettem magam ebből a helyzetből. A mostani megszólalás azért volt, mert bűnösnek gondolom magunkat visszamenőleg, miután tanúi voltunk annak, hogy mik történtek ott. Azért, mert én kaptam egy jó szerepet, éltem azzal a lehetőséggel és sikerem volt, az nem jogosít fel arra, hogy ne védjek meg valakit, akit közben meg bántanak. A Túl a Maszat-hegyen próbafolyamatában első számú koronatanúja voltam ennek. Volt közben ebben az egészben egy Stockholm-szindróma jelleg, hogy az, aki átrendezte azt az előadást, ordítva és megalázva embereket, azért tette, hogy én mondjuk jobb legyek. Ez tényleg nagyon elviselhetetlen lelkileg, de akkor elhittem, értem van, hogy jó legyek, ennek következtében pedig elkezdem megkérdőjelezni azokat az embereket, akikkel addig két hónapig együtt próbáltam, és semmi bajom nem volt velük. Csak aztán eltelt tíz év és rájöttem, hogy mi is volt ez.
Eszenyi Enikő nemrég feltűnt az RTL Klub Álarcos énekes című műsorában.
Láttam. Szégyent és sajnálatot éreztem.
Ezek szerint ön szerint nincs rendben egy televíziós műsorban szerepelni egy ekkora botrány után?
Azt az RTL-től kell megkérdezni, hogy miért gondolták jó ötletnek ezt az egészet, miközben amikor a botrány kitört, akkor igazán transzparensen közvetítették, miközben voltak tévétársaságok, melyeknek az ingerküszöbét sem érte el, nem hogy objektíven tudósítottak volna róla. Azt éreztem a műsort látva, hogy nincs a dolgoknak következménye. Nem azt mondom, hogy Eszenyi Enikő innentől kezdve a négy fal közé legyen bezárva és örök életére bűnhődjön, mert hiszek abban, hogy mindenki tanul a hibáiból, és ennek így kellett történnie valamiért. Színészként is tudok azonosulni azzal, hogy milyen lehet elveszíteni az eddigi életét, de a visszatérésnek nem így kellene történnie. Egy tehetséges színházi emberről van szó, aki visszatérhetne egy monodrámában, filmben, könyvben, feldolgozva azt, ami történt, hogyan élte meg az egészet. Rengeteg módon lehetne alkotássá tenni ezt a vele történt őrületet, amire azt mondom, igen, ez egy méltó visszatérés. És térjen vissza, dolgozza fel, de hogy egy Mambo Italianóra ugrál tigrisjelmezben, ez a kenyeret és cirkuszt tipikus esete.
Sokan álltak ki volt diákként az SZFE jelenlegi hallgatói mellett, ugyanakkor többen is hangsúlyozták, bár a módszer rossz, ráfér az intézményre a reform. Ön szerint miben?
Leginkább az anyagi helyzetben, mert szörnyű állapotok vannak az SZFE-n, az eszközök, a technika, vagy a diplomamunkák, vizsgák elkészítése terén egyaránt. Ez a költségvetés miatt volt. Kis pénz, kis foci. Elég rég végeztem, ez már akkor is probléma volt. Valamilyen értelemben megújulásra, leginkább modernizációra szükség van, de hogy a szenátus jogköreit, az autonómiát elveszik, hogy mindenféle egyeztetés nélkül, úthengerrel darálják le az egész intézményt, nem elfogadható és nem megoldás.
Az egyetem jelenlegi HÖK-elnöke és helyettese azt érzi problémásnak, hogy nagyon szeparáltan tanulnak és alkotnak az egyes osztályok, a színházi és filmes részleg pedig teljesen elkülönül.
Ez így volt az én időmben is, a színházi és filmes társaság két külön egyetemként működött, nem nagyon „keveredtünk”. Bár azt látom, hogy ez a helyzet úgy összekovácsolta a különböző szakokat, hogy innentől fogva már lehet, hogy nem így lesz. Az is egy probléma, hogy sok konstruktív javaslattal álltak elő az egyetem részéről, ám ezeket ignorálták, emiatt pedig érthető az egyetemisták és az oktatók reakciója.
A már említett mindent elviselő fegyelemre tanítás ön szerint helyes volt az egyetemen?
A mi szakmánk olyan, mint a versenysport, és nem mindig lehet szép szavakkal elérni az eredményt. Mi a szenvedélyünkből, az idegrendszerünkből dolgozunk, ahogy a pedagógusaink és a rendezőink is, kívülről úgy tűnhet, sokkal több mindent engedünk meg magunknak. Ez speciális munkakör, és igen, felmerül a kérdés, hogy akkor hol van a határ. Az én hátamon például fát lehet vágni egy bizonyos szintig, még sosem sértődtem meg a színpadon. Velem bármelyik rendező, akit tisztelek, a cél érdekében káromkodhat, leordíthat a színpadon, nem fogok megsértődni, ameddig az nem személyeskedő. Erre kifejezetten büszke vagyok. Nem azzal foglalkozom, hogy csúnyán beszélnek, csak azzal, hogy mit akarnak mondani és hogy leszek jobb általa. Még segít is, ha a rendező szenvedélyes, és érzem rajta, hogy fontos neki a munka. Nem lehet úgy dolgozni, hogy mindig megválogatjuk a szavainkat bizonyos alkotói fázisokban, de ha próba után, a büfében sem én, sem a rendező nem tudja ezt a alá-fölérendelt érzetet elengedni, akkor ott indul az, ami megengedhetetlen, az abúzus és a hatalommal való visszaélés. A Vígszínházban ezzel volt a baj, míg a főiskolán sosem volt ilyen élményem egyetlen tanárommal és rendezőmmel sem.
Eszenyi Enikő és az SZFE ügye mellett a Mintaapák miatt is szerepelt a neve a hírekben, viszont önnél nem arról volt szó a kilépéskor, mint a férfi főszereplők esetében, ha jól tudom. A távozása mintha inkább szolidaritásból történt volna. Közben a TV2 profilja eleve nehezen egyeztethető össze az ön szemléletmódjával.
Fontos hangsúlyozni, hogy mi sokszor nem tudjuk előre, a pilot elkészítésénél, hogy melyik csatorna veszi majd meg a sorozatot, például a Korhatáros szerelemnél sem tudtam. Dolgozni szeretek, azért vállalok el egy szerepet, mert tetszik a történet, az alkotók, azt gondolom, hogy van vele dolgom, de a színészi feladat elvégzése és az ahhoz tartozó sajtókampányban való részvétel után mást nem csináltam. Évekkel ezelőtt zsűriztem és kipróbáltam a műsorvezetést, de akkor ezek szakmai kihívások voltak. Nem voltam és nem leszek egyetlen csatorna arca sem. A Mintaapákból való eljövetelemről azért nehéz beszélni, mert köt a szerződés, és nem is lenne elegáns. Bár a másik felet is köti a szerződés, de a sajtóban mégis megjelentek – állítólagos stábtagokra, külső hírforrásokra, bennfentesekre hivatkozva – engem és a kollégáimat negatív színben feltüntető információk. Hogy ennek mi volt a célja, azt csak sejtem, valószínűleg a szép számú nézősereget szerették volna ezzel ellenünk hangolni. Ez egy egyszerű sajtótechnika.
Egyrészt szolidarítottam a fiúkkal, de a saját szakmai szabadságomért is kiálltam. Nem lettem volna képes úgy dolgozni, mintha mi sem történt volna.
Ha hívnák a Korhatáros szerelem folytatásába, menne?
Nem fognak hívni. Néhány napja kaptam egy telefont, amiben egy korábban rám osztott és leegyeztetett szinkronszerepet visszamondtak, mert a megrendelő meglátta a nevemet a stáblistán és letiltott a munkáról.
Több mint hetvenezer követője van az Instagramon, ez nem kevés. Önnek mennyire természetes dolog a közösségi médiában jelen lenni? Kedvtelésből vagy a munkája, karrierje miatt van fent?
Most már természetes. Igyekszem minden nap foglalkozni vele, de vannak időszakok, amikor csendre vágyom és elvonulok kicsit. Sokáig volt bennem egy elitizmus, hogy én ilyet nem csinálok, aztán rájöttem, magam és az általam képviselt fontos ügyek alatt is vágom a fát ezzel.
Mi van a kommentekkel?
Most már törlök és tiltok, ha kell. Például annál a képnél, amikor az SZFE-barikádozóknak vittem ellátmányt, elszabadult a pokol, teljesen rámszabadult a szélsőjobbos trollok hadserege. A kedvenc kommentem, hogy „egy gennyes seb vagyok a nemzet testén”. Na, ezeket azonnal tiltom, miközben tudom, hogy úgyis visszajönnek majd egy másik névvel. A vitát engedem, de gyalázkodást nem.
Mennyi reklám van az Instagram-oldalán?
Hektikus. Át szoktam gondolni, mit vállalok, az utóbbi időben nagy együttműködések posztjai láthatók, kisebb dolgokat nem szoktam már reklámozni. Igyekszem, hogy ne csak reklám legyen az oldalaimon, de azt is érzékelem, hogy nem bánják az emberek. Sokszor voltam emiatt zavarban, mégis minek reklámozzak, színésznő vagyok, mit fognak a szakmában szólni hozzá. Igyekszem a lehető legönazonosabb lenni, az egyik képen az elektromos autózás mellett teszem le a voksom, a következőn pedig rajtam a Szabad feliratú TASZ-os póló. És az, hogy állhatok ott ilyen pólóban, nekem fontos. Az az elsődleges, hogy a felületeimen promótáljam a munkáimat. Hamarosan egyre több szó lesz például egy új projektről, aminek jelenleg az előkészítésén dolgozunk. Színházi darabokat fogunk élőben streamelni, ennek háziasszonyaként mutatom meg itthon és a világ összes táján élő magyarnak, hogy milyen sokszínű és gazdag a színházi paletta nálunk.
Van-e olyan, amit nem mondhat ki vagy tehet meg azért, mert meg akar felelni?
Megfelelési kényszerrel küzdök születésem óta, és dolgoznom kell ezen szerintem életem végéig. És hát nehéz szakmát választottam ehhez, mert részben arról is szól, hogy nevessenek, tapsoljanak, szeressenek, és visszaigazolják nekem, hogy jó-e amit csinálok.
Tesz azért tudatosan, hogy ez változzon?
18 éves koromban voltam először pszichológusnál, és ha kell, nyitottan fordulok az alternatív gyógymódok felé. Mindig is fontosnak tartottam tudni segítséget kérni. Az utóbbi időben elkezdtem rendszeresen futni, ami nagyon egyben tart testileg és lelkileg.
Sok interjút adott, van olyan kérdés, amit nem tettek fel még önnek, de nagyon szeretné, hogy megkérdezzék?
Nincs. Elmondom, amit el akarok mondani.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
