A száztizedik születésnapomra összegyűlt a család, és szokás szerint ostoba politikusokról, elsüllyedt városokról és mesterséges szigetállamokról beszélgetünk. Udvariasan úgy teszünk, mintha jól éreznénk magunkat.
Márk fiam a feleségével, Edittel érkezett, három gyermekük, a negyvenes éveiben járó Odett a párjával, Mirandával és közös lányukkal, Nórával, Kriszta a japán vőlegényével, Hideóval, Robina pedig a kanadai Craiggel és három dédunokámmal. Az ő nevükre sajnos nem emlékszem, és nem is értem, miket beszélnek, csak nézem, ahogy kölyökkutyaként ide-oda rohangásznak a házban, élvezik az ódon parketta nyikorgását, és félős kíváncsisággal lapozgatják a régi könyveimet.
A pincéből felhozok egy újabb üveg bort, és visszafelé elcsípem a menyem megjegyzését a nappaliból:
– Mikor hal már meg végre?
Elfehéredő ujjakkal szorítom a borosüveg nyakát.
Márk ráförmed Editre, hogy fogja be a száját, de nem elég erélyes. Sosem volt az.
Tudom, hogy szeretnének egy nagyobb lakást, és ehhez szükségük lenne az örökségükre, de manapság a hozzám hasonló vén trottyok egyre később halnak, és ez frusztrálttá teszi a gyerekeket. Márk már közelít a nyolcvanhoz, és Editke is elmúlt hetven, még ha a világ összes pénzét is arra költi, hogy úgy nézzen ki, mintha negyven lenne.
Mikor hal már meg végre, formálom némán a szavakat, és közben kesernyés ízt érzek a számban.
Betotyogok a nappaliba, és mosolygok. Leteszem a bort, leülök a kedvenc székemre, és közben a dédunokáimat nézem, a névtelen gyerekeket a tupírozott hajukkal, ahogy most éppen mozdulatlanul ülnek a kanapén, mintha aludnának, de lezárt szemhéjuk alatt ide-oda ugrál a szemük. Valami idegrendszerükre kapcsolódó neurojátékkal szórakoznak, egyszer megmutatták nekem is, de nem igazán értettem, mit kell csinálni, és olyan gyorsan történt benne minden, hogy megfájdult tőle a fejem.
Mikor hal már meg végre.
Nem fogok balhét csinálni, pedig kellene. De nem. Nem érdemlik meg.
– Mennyi bort kér, papa? – kérdezi Editke kígyómosollyal.
– Csak egy kicsit – mosolygok vissza. – Még a végén megárt. Tudod, szeretném megélni a századfordulót, az pedig még öt, hosszú év.
Editke arca megrándul. Egy karót nyelt sznob, aki legszívesebben selyemkesztyűben fogná a kést és a villát, bár, ezt az egyet legalább el tudnám viselni, mert ebben kicsit Dórámra emlékeztet.
Mikor hal már meg…
Márkot nézem, és nem emlékszem, mikor őszült meg ennyire. Azt hittem, manapság már ez is visszafordítható.
Apám egész életében taxizott, de a dédunokáim már nem is értik, mi az a taxis, ha át akarnak menni a haverokhoz, csak beülnek egy önjáróba. Emlékszem, amikor apámnak megmutattam az első önvezető kocsim, dermedten ült az anyósülésen, miközben a vezérlés magától keresztülnavigált a városon.
Márkot éveken át minden nap kocsival vittem az iskolába, az ő gyerekei már otthonról, virtuális valóságban tanultak, a dédunokáimnak pedig gépek töltik a fejébe a tudást.
Emlékszem a napra, amikor Márk megszületett. Pánikban vezettem a kórházig, rettegve szorongattam Dórám kezét, és fel sem fogtam, mi történik körülöttem, amíg meg nem hallottam Márk sírását.
Az unokáim már évtizedekkel ezelőtt viszolyogva beszélgettek a terhességről, és azt hangoztatták, ők nem fogják tönkretenni a testüket. A dédunokáim pedig már mesterséges méhekből bújtak elő, és i-dajkák nevelték őket.
Csak amikor végre mind elmentek, akkor engedett fel a görcs a gyomromból.
Bárcsak élne még Dóra! Az ilyen napsütéses vasárnapokon órákat sétáltunk Hűvösvölgyben vagy a Margit-szigeten.
A testdoktor jelzi, hogy itt az ideje az esti szívgyógyszernek, a combtasak szúrásából érzem, hogy be is adja, ettől szokás szerint el fogok álmosodni, és éjszakára a nanoszondáknak be van ütemezve egy érfal-tisztítás.
Kalóriachipem megmondja, hogy ma már csak egy kevés tonhalsalátát vacsorázzak, a hűtő közben a neten elintézi a bevásárlást, a robotinas elpakol a család után, majd kiválasztja a pizsamámat, és beállítja a kedvenc retrósorozatomat, amit lefekvés előtt nézek, elalvás előtt pedig századeleji, nosztalgikus popzenét játszik egyre halkuló hangerővel, mert állítólag ehhez van most hangulatom. Biztos igaza van.
Nem jön a szememre álom, folyton az az egy mondat visszhangzik a fejemben.
Mikor hal már meg.
Hát, Editke, ha rajtam múlik, soha.
Tegnap a teljes vagyonommal és egy hitelszerződéssel besétáltam az Életklinikára, és befizettem arra a méregdrága élethosszabbító kezelésre, ami majd megfiatalítja, és sejtről sejtre újjáépíti elszáradt testemet.
El akartam mondani a családnak, de végül nem mertem.
Hatalmas adósságba vertem magam, fogalmam sincs, hogy fogom visszafizetni, de majd kitalálom. Úgy tervezem, újra dolgozni fogok, és új dolgokat tanulni. Újra érteni akarom a világot. Újra a részese akarok lenni.
Mert mi másra költeném a pénzem, ha nem magamra?
Heteken át fog tartani, de utána…
Utána minden más lesz.
Kiemelt kép: Getty Images
