Előző filmje, a Szerdai gyerek egy épphogy felnőtté váló lányról, az új, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre pedig egy negyvenes nőről mesél, mindkettő „női” történet. Van ebben valami küldetés-jelleg, hogy nőkről akar mesélni, vagy inkább csak ők érdeklik, őket érti-érzi?
Küldetésszerűség biztos, hogy nincs benne – szeretném magamról azt gondolni, hogy egy férfi karakter lelkében is ugyanúgy el tudok mélyülni, mint egy nőében. Nem volt tudatos döntés a női főhős választása mögött. Nyilván teljesen más történetet eredményezett volna, ha a szerepeket megfordítva egy férfi lett volna az, aki eljön egy nőhöz, telve szerelemmel, és aztán a nő az, aki nem ismeri meg őt. Ez a jelenet volt az alapötlet, és egyértelműen egy női hős szempontjából jelent meg előttem. De nincs bennem semmi ilyesfajta elkötelezettség, abszolút el tudom képzelni, hogy férfi szemszögből is készítsek filmet.
Beszéljünk még egy kicsit arról, honnan jött ez az alapötlet, és mi volt az, ami ebben a történetben igazán érdekelni kezdte?
Az, hogy honnan jön egy ötlet, rejtelmes dolog, van benne egy megmagyarázhatatlan faktor. Miután ez az említett meg nem ismerési jelenet megjelent valahonnan, jó darabig őrizgettem magamban. Ahogy apránként elkezdtem köré rakni a történet további elemeit, rájöttem, hogy ennek a filmnek arról kellene szólnia, hogy milyen nagy szerepet játszik a saját képzeletünk akkor, amikor szerelmesek leszünk. Egy nagyon extrém helyzeten keresztül beszél a filmünk erről, de az alapélmény, azt gondolom, sokunk számára ismert: hogy mi mindent vetítünk bele egy szerelem elején a másik emberbe, ami nem feltétlenül őróla szól, hanem inkább rólunk magunkról. Mikor a tényleges együttlét elkezdődik, az elképzelt embert a valódival szinkronba hozni komoly feladat.
Ezzel hirtelen magyarázatot kapott a film különös címe is… A szerelem mellett fontos vonulata a filmnek a lélektan. Miért érezte ezt fontosnak?
A pszichológus-jelenetek egyfajta narrációként működnek. De rávilágítanak arra is, hogy ez a történet egy nehezen kommunikáló emberről szól, aki előbb keres fel egy szakembert, mintsem hogy egy barátjával beszéljen a legbelsőbb dolgairól, hogy beismerje, mennyire megégette magát. És nyilván arra is való a pszichológus-szál, hogy felvesse a lehetőséget, hogy főhősünk, Márta esetében esetleg személyiségzavarról is lehet szó. A néző, miközben nézi a filmet, kombinál, maga is keresi a diagnózist – de arra nagyon figyeltünk, hogy a végén ne álljon össze egy konkrét kórkép. A szerelmet és az őrületet nem egy vékony vonal választja el egymástól, hanem egy széles határsáv, ahol az emberek olykor olyan dolgokat is megengednek maguknak, amelyeket az élet más területein nem. A mi filmünk ebben a homályos határsávban játszódik.
Szűkszavú a film is, nem csak a főszereplő. Milyen kihívást adott ez a jellege a filmnek?
Márta sokat van egyedül a filmben. De a magány nem mindig szomorú dolog, a mi hősünknél például inkább egy szokatlanul gazdag belső világot eredményez. A főszerepet játszó Stork Natasával kifejezetten igyekeztük elkerülni az önsajnálat útjait Márta ábrázolásánál. A film egy belső utazás története, ahol kifejezetten apellálunk az aktív nézői részvételre. Szándékosan hagytunk teret a nézőnek, ahol maga dönthet arról, hogyan értelmezi az egyes helyzeteket, mit vetít bele a történetbe a saját élményanyaga, tapasztalatai alapján.
A főszereplőket hogyan találta meg?
Először a női főszereplőt kerestük. Stork Natasát régóta ismerem, egy évfolyamra jártunk az egyetemen, és bár sosem dolgoztunk korábban együtt, messziről azért figyeltem, mindig izgalmasnak találtam a színészetét, meg egyáltalán, a jelenséget, ami ő. Különös, hogy valaki, akit ennyire szeret a kamera, hogyhogy nem kapott eddig nagyobb feladatot filmen – mindenesetre nagyon örülök, hogy nálunk játszik először főszerepet. Natasában megvan az erőnek és a törékenységnek az a keveréke, illetve az az intenzív belső világ, amit kerestem, mikor a főhősünk karakteréről gondolkodtam. De abban a pillanatban, amikor eldöntöttem, hogy ő kapja meg a szerepet, még nagyon messze voltunk Dr. Vizy Mártától. Jó sokat próbáltunk a forgatás előtt – egyrészt a film konkrét jeleneteit Natasával és a partnereivel, másrészt külön vele is zajlott egy csendes, molyolós próbafolyamat, amin csak ő, én és Maly Róbert operatőr vett részt. Itt a karakter apró összetevőit kerestük együtt egy kis kamerával: hogyan jár, hogy néz bele a tükörbe, hogy nyit be az ajtón, milyen tónusban beszél. Végül a forgatás előtt két nappal, az utolsó ruhapróbán éreztem azt, mikor Natasára néztem, hogy megérkezett, itt áll Vizy Márta. A forgatáson már csak a finomhangolással kellett foglalkoznunk.
Tehát, ha jól értem, Natasa alakjához keresték meg aztán a férfi főszereplőt, aki Bodó Viktor lett. Nem kis meglepetésre, hiszen ő húsz éve nem volt filmen látható, színházi rendezőként tevékenykedett az utóbbi években.
Igen, nekik már Natasa kiválasztása után volt együtt egy próbafelvételük, ahol nagyon szép dolgok születtek. Viktort nem is néztük meg más partnerrel. Ő valóban nagyon régen nem játszott, de mikor Csernátony Dóra, a film egyik producere felvetette a nevét, rögtön előjött bennem egy pár erős emlék, amit Viktor színészi jelenlétével kapcsolatban őriztem még régről. Az, hogy mára ő elsősorban színházrendező, egyáltalán nem zavart, inkább jól jött abból a szempontból, hogy Drexler János szerepére egy összetett, fajsúlyos személyiséget kerestünk. A forgatáson pedig egyáltalán nem keletkezett konfliktus abból, hogy ő is rendező, nem volt semmiféle kakaskodás köztünk. Viktor ezt elintézte magában, mikor úgy döntött, hogy belebocsátkozik ebbe a kalandba. Mint színész – természetesen mint önálló elképzelésekkel, gondolatokkal rendelkező színész – érkezett meg a forgatásra, és nagyon odaadóan vett részt a munkában.
Sem Stork Natasa, sem Bodó Viktor nem az a tipikusan túlexponált, szénné szerepeltetett filmszínész. Ez szempont volt, hogy olyan arcokat lássunk a főszerepekben, amelyeket nem látunk gyakran?
Nem volt ez előre eldöntve, sőt, kifejezetten mondtam magamnak a casting kezdetén, hogy ha éppen egy híres színész vagy színésznő lesz az, aki a legközelebb áll a forgatókönyvben szereplő karakterekhez, akkor engedjem el azt, hogy valakit feltétlenül fel kell fedeznem. De egyébként szívesen megyek bizonytalanabb területekre szereposztási szempontból. Valahogy könnyebbséget, szabadságot jelent számomra, hogy nincsen ott a vásznon a színész korábbi filmszerepeinek árnyéka – de ez olyan dolog, amire egyáltalán nem vagyok büszke. Ez nem egy jó szereposztási elv. Van, hogy tényleg éppen egy ismert színész a legjobb a főszerepre.
És szerepelnek azért ismert színészek is a filmben.
Persze, de ott is észrevehető, hogy, mondjuk, Nagy Zsolt egy nagyon kiszolgáltatott embert játszik a filmben, ami pedig neki nem a legevidensebb karaktere. Valószínűleg tudat alatt itt is az árnyékoktól menekültem. De a színészek is szeretni szokták, ha valakinek a skatulyán kívüli gondolata támad róluk.
A színészválasztás mellett a főszereplőnő megjelenítése nem volt az a tipikus, ahogy nőket szoktak ábrázolni a vásznon, nem volt tökéletes porcelánbabává simítva, glamúrosítva, túlszexualizálva.
Azt hiszem, valami kortalanságot kerestünk, kerültük az aktuális divatot. Ez a nő olyan, mintha egy buborékban haladna át a történeten. A jelmezein nagyon sokat gondolkodtunk Szlávik Juli jelmeztervezővel és Sztevanovity Sandra látványtervezővel: fontos volt, hogy olyan ruhák legyenek, amiket egy ilyen orvosnő valóban viselhet – Natasa talán még hordta is őket –, de közben valamiképpen mégis jelezzék a kívülállását is: azt, hogy ő messziről érkezik. Kicsit idegen, nem BKK-konform az öltözködése. Ugyanakkor nem akartuk túldizájnolni. Végig ugyanazt a világos kabátot viseli a filmben, és nincsen nagy ruhatára, nem visel minden jelenetben más ruhát. Mint egy valódi ember, időnként felveszi ugyanazt a pulóvert.
Ez a főhős fiatal nőként gyakorlatilag egy hierarchikus öregúrklubban próbál boldogulni. A férfivilágban nőként dolgozó filmrendező finom állásfoglalás ez, vagy valami más?
Olyan értelemben semmiképp nem az, hogy én jól kihegyeztem a ceruzámat, hogy akkor most beleírok egy feminista gesztust a forgatókönyvbe. Az volt fontos, hogy egyértelmű legyen, hogy itt a nő részéről egy komoly áldozathozatal történik, hogy érezzük azt, hogy ő nem csak úgy odasodródott ehhez a férfihoz, hanem ez a szerelem neki az egyszeri, nagy története, amiért hajlandó komoly kockázatot vállalni. Ehhez kapcsolódik az a dramaturgiai döntés, hogy a főszereplőnek szuper karrierje van, amiről lemond. Fontos, hogy nem a hivatásáról mond le – az aztán nagyon nem lett volna feminista gesztus – hanem a nagy amerikai karrierről: itthon sokkal nehezebb körülmények között kényszerül dolgozni. És ezekhez a nehéz körülményekhez, amellett, hogy mekkora a várólista egy magyar kórházban, vagy van-e vécépapír az orvosi vécében, az is hozzátartozik, hogy itthon egy idegsebészeti osztály vezető orvosai bizony csaknem mind férfiak.
A film eseményein túl az is elég emancipált üzenet, hogy ezt a filmet a saját produkciós cégén belül hozta tető alá, amit női alapítótárssal, a film producerével, Csernátony Dórával hozott létre. Külföldön ez erős trend, születnek a női rendezőkkel, producerekkel, írókkal dolgozó produkciós cégek, amelyek elsősorban női történetekkel foglalkoznak, de itthon ez még kevésbé érezteti hatását. Önöknek mi volt a célkitűzésük ezzel a céggel, a saját filmjeiknek akartak műhelyt biztosítani, vagy gondolkodnak külső munkákban is?
Most, hogy a cégnek lett egy saját filmje, amellett, hogy elkezdünk dolgozni az én következő filmemen, abszolút nyitottak vagyunk más alkotók projektjeire is. Van is már egy-két reménybeli filmterv a házunk táján. De azt eldöntöttük Dórával, hogy csak olyan szerelemprojekteket vállalunk, amiben mindketten hiszünk. Fontos, hogy ne kelljen olyan döntéseket hozni, amelyek csak azért születnek, hogy a cég pörögjön. A Felkészülésnél ez fantasztikusan működött: nem született egyetlen olyan döntés sem, ami ne ennek a konkrét filmnek az érdekeit szolgálta volna. Nagyon felszabadító volt, hogy ha nem fért bele valami, még egy forgatási nap, vagy egy drága helyszín, biztos lehettem abban, hogy ez nem azért van, mert a produkció nem ment el a falig. És így egészen más alkotói oldalról is azt mondani, hogy oké, akkor nincs más hátra, ezt ki kell húznom, vagy át kell írnom kicsit a forgatókönyvet. Dóra a dramaturgja is volt a filmnek – egy kreatív producer egyébként jó esetben definíció szerint is az. Nagyon sokat segített abban, hogy a gondolataim a lehető legpontosabban artikulálva kerüljenek a vászonra. De ebből a nagy női csapatmunkából azért ne felejtsük ki a film harmadik producerét, Miskolczi Pétert se. Neki sok évtizedes filmgyártási tapasztalata van – nélküle semmire nem mentünk volna. Sokat tanultunk Pétertől, és nemcsak a gyakorlati produkciós dolgokat. Péter úgy bízott mindenkiben, akit a munkatársunknak választottunk, legyen az kreatív poszton vagy a film gyakorlati megvalósításában érintett kolléga, mint egyenrangú, felnőtt partnerben – nem felülről, nem a produceri erő felől közelített. Ettől a bizalomtól mindenkiben megnőtt a felelősségérzet, mindenki egy fejjel magasabbnak érezte magát.
Velencében debütált a film, milyen élmény volt alkotóként a fesztiválszereplés?
A filmkészítésről azt gondolná az ember, hogy nagyon pörgős, emberi kapcsolatokkal zsúfolt munka – de ez valójában csak az előkészítésre és a forgatásra igaz. Egy film készítésének tetemes része (az írás, és az egész utómunka) kis szobákban zajlik: intim munka, tele vívódással. A folyamat szerves része, fontos lezárása, mikor a film készítői találkoznak a fesztiválok filmértő közönségének gondolataival. Az alkotók és a fesztiválok számára is rendkívül nagy kihívást jelent ez a furcsa év. Velence példamutató szabályozással tette le a voksát amellett, hogy igenis élő filmünnepet fog tartani – a világ filmes közössége ki volt már erre éhezve. Euforikus élmény volt, hogy személyesen tudtuk ott bemutatni a Felkészülést, hogy létre tudtak jönni érdemi, inspiráló beszélgetések a film körül. A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy az egyik cannes-i szekció vezetője odajött hozzánk a vetítés után, és elmondta, hogy már látta a filmet egy linken, de szerette volna nagy vásznon is megnézni. Azt mondta: ha nem marad el idén a cannes-i fesztivál, nagy harc lett volna Velencével a filmünkért.
Ha már Velence: önök is, illetve Mundruczó Kornél csapata is kiállt a fesztiválon az SZFE ügye mellett. A miértek talán egyértelműek, de az érdekelne, hogy ott kinn ez mennyire lett téma, egyáltalán, mennyire értették?
Szerintem ennek inkább itthon volt jelentősége. Örültünk, hogy olyan helyzetben vagyunk, ahol többet jelentünk saját magunknál – nyilván itt a sarkon, Budapest belvárosában is megcsinálhattuk volna ezt a képet, de az, hogy a fotó a velencei filmfesztiválon készült el, önmagában is cáfolata annak, ami, ugye, elhangzott, hogy nem igazán vannak teljesítmények az SZFE-ről kikerült rendezők részéről. Natasával mindketten ezen az egyetemen végeztünk – nem volt kérdés, hogy a most ott tanuló hallgatók mellé állunk, akik az iskola autonómiája elleni erőszaktétel ellen egy példátlanul nagyszerű akcióval léptek fel.
A világpremier előtt még Horvát Lili és Stork Natasa is küldött egy nagyon fontos üzenetet:
Közzétette: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre – Horvát Lili új filmje – 2020. szeptember 6., vasárnap
Ha már Színművészeti. Ön is ott végzett, de Párizsban is tanult filmezést. A két különböző képzés hogyan hatott a munkájára?
Párizsban nem gyakorlati képzésben voltam: egy audiovizuális művészettel foglalkozó elméleti szakon tanultam a Sorbonne Nouvelle-en. Inkább abból a szempontból volt meghatározó számomra a későbbiek szempontjából Párizs, hogy ott egészen más szinten része a filmművészet a kultúrának, mint nálunk. Mikor én ott éltem, lényegében a komplett filmtörténet műsoron volt az apró párizsi művészmozikban. Így alkalmam volt vásznon látni a klasszikusokat – rengeteget ültem moziban. De mikor felvettek az SZFE-re, nem volt kérdés, hogy hazajövök. Ebben az iskolában szenvedélyesen érdekelt mindenkit a munka – tanárokat, diákokat egyaránt. Enyedi Ildikó és Gothár Péter osztályába kerültem, nem kérdés, hogy tőlük tanultam a legtöbbet. De most, hogy annyit lehet olvasni az egyetemet ért támadásokról, eszembe jutott például a másodév végi vetítésünk. Székely Gábor, aki nem tartozott a vezető tanáraink közé, csak egy kurzust tartott nekünk, hozzászólt a vizsgafilmemhez – az, amit ott mondott, nagyjából a következő két évre irányt mutatott nekem. Örülök, hogy ezektől a művészektől tanulhattam a mesterséget.
