Sokan vizionálják hívei közül Orbánt nagy formátumú államférfinak, aki biztos kézzel vezeti országát egy új, boldog jövő felé. Írásom leginkább arról szól, hogy ezek a hívek mostanra elhiszik: megérkeztünk. Ez már az a boldog jövő
– így kezdi Lovasi András a hvg.hu-ra írt véleménycikkét, melyben a NER-ről, a rendszerváltás utáni viszonylagos szabadságot követő visszarendeződésről és a magyarokról is szó esik.
A zenész azt írja, hogy bár szeretné megélni a NER végét, a még visszalévő idejét valószínűleg a NER keretei között fogja tölteni.
Hogy e két időszak közötti durván két évtized megvolt, és pont a legtevékenyebb éveimet tölthettem viszonylagos szabadságban, annak örülök.
Egy ponton azt írja, Orbán Viktor is nehezen látta be, hogy ha tartósan akar a hatalomba berendezkedni, ki kell egyeznie Kádár népével, és ebből a kiegyezésből kell megcsinálnia a főcsapást.
És talán ez a legszörnyűbb, hogy hát mi lett veled “magyarember”?
– írja, majd azzal folytatja, milyenek most a magyarok.
Mi lett a műveltségeddel, az olvasottságoddal, a kiskocsmák sakkasztalaival, az, hogy bármelyik kisváros bármelyik italmérésében vagy vízpartján vagy erdei ösvényén hrabali gyöngybuborékban élő, keserűen derűs, okos emberekkel lehetett találkozni? Hol van a cinikus humorod, amivel kommentáltad fröccs mellett a Népszabadság vezércikkét? Hol van a betyárvirtus, a 80-as évek ügyeskedése, amely mentalitásból persze sok baj lett később, de akkor maga volt a folyamatos humorforrás, a „ki hogyan járt túl a hiánygazdaság eszén”. Mit csinált ez a bő 30 év belőletek? Olyan embereket, akiknek, ha „bemondta a tévé” akkor az igaz. Olyan embereket, akik nem akarnak versenyt, sem az információ, sem a gazdaság tekintetében. Nem akarnak harcolni az igazukért, mert az nem lehetett soha. Nem tudtok se verseket, se királyok idejét, se azt, mi minden van még ebben országban-világban a kerítéseteken túl. Olyan emberek lettetek, akik meg vannak sértődve. Ez lett a magyarember alaplétállapota.
Hogy mi a lehetséges folytatás, arról Lovasi azt mondja, az információs tér minél szűkebbre szabása, a közösségi oldalak elfoglalása, egyrészt törvényi úton, másrészt a „trollhadseregük kibővítésével és felfegyverzésével”.
A központi tartalmak alulról, atomizálva, magánoldalokon jönnek majd fizetett tartalomként, állandó szennyként, feltartóztathatatlanul.
A másik pedig a művészeti-kulturális tér nagyjából már meg is történt elfoglalása, majd neutralizálása lesz, melynek következménye a belterjesség,
egy önnönmagát igazoló, önmagába forduló, önmaga tükörképét nézegető, saját létezését ünneplő, távolról kultúrának látszó giccstenger, amely, mivel minden nemzetközi kontextusban minimum érdektelen, de inkább nevetséges, öntudatosan bezárkózó is kell, hogy legyen.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
