Augusztus 20., este 7 óra, nagyágyúk gyülekeznek az Erkel Színházban. Sok mindenkit meg lehet ismerni, mert a több száz fős közönségből alig valaki visel maszkot. Jelen van Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár, Oszkó Péter, a Bajnai-kormány pénzügyminisztere, Schmidt Mária történész-kormánybiztos, Gerendai Károly Sziget-alapító, a színészek közül Feke Pál és Dörner György, a futball világából Juhász Roland, Lipcsei Péter és Torghelle Sándor. Mindannyian azért jöttek, hogy megnézzék a Puskás, a musical előbemutatóját.
A darab Puskás Ferenc (felnőttkori megformálója Veréb Tamás) életét mutatja be gyerekkorától – attól kezdve, hogy bár még nem érte el az ehhez szükséges 12 éves kort, leigazolják a Kispestbe Kovács Mikós álnéven, Bozsik Józseffel együtt – a Real Madridba szerződésééig, illetve az Eintracht Frankfurt elleni 7:3-as BEK-döntőig, amelyen négy gólt szerzett. Arról nem esik szó, hogy a Puskás egy évvel korábban az akkori edzővel, Luis Carnigliával való nézeteltérése miatt nem játszott a fináléban, amit bár megnyertek a madridiak, a trénert mégis menesztették. Pedig ez is érdekes szála a Puskás-történetnek.
És ez csak egy példa. Egy másik, amikor a disszidálni próbáló, de lebukó Szűcs Sándor érdekében, hogy ne ítéljék halálra, Bozsikkal (az előadásban Fehér Tibor) és a darabban meg sem jelenő Szusza Ferenccel együtt felkereste Farkas Mihályt, az 1956 előtti kommunista vezetés befolyásos tagját, honvédelmi minisztert. Sajnos elkéstek. A darabban ez úgy jelenik meg, hogy Szűcs megpróbált elmenekülni az országból, ezért kivégezték, de Farkas meglátogatása már a lázadó Czibor Zoltán (megszemélyesítője Ember Márk) érdekében történik, akit miután összekap a hatalom egy fontos – és fiktív – szereplőjével, Vörös (!) elvtárssal, szintén a kivégzés veszélye fenyeget. Az előadásban Puskáséknak fifikásan sikerül meggyőzniük Farkast, így csapattársuk – aki a darab alapján egyértelműen besúgó, és bár a történelemtudomány kicsit óvatosabb, valószínűsíthetően tényleg beszervezték – kiszabadul.
Szóval Puskás életének bizonyos érdekes momentumai vagy kimaradtak, vagy máshogy történnek meg az előadásban, mint a valóságban. Miközben a történetben az 1954-es vb-döntő kudarca, illetve annak visszhangja vezet el egyenesen az 1956-os forradalomhoz.
A vívódásából annyi látszik, hogy első bécsi találkozásukkor azt mondja a feleségének, hogy menjenek haza, leül, majd egy perc múlva feláll azzal, hogy maradnak. Habár Puskás és az Aranycsapat hatása a népre többször megjelenik, főleg hatalmas táncos jelenetekben, az, hogy a játékosra, játékosokra milyen hatással volt a társadalom, nem derül ki.
Kicsoda Puskás?
Felesége, Hunyadvári Erzsébet (Kovács Gyopár alakítja) azt mondja azt a darab vége felé, hogy Öcsinek van a világon a legjobb bal lába és a legnagyobb szíve. Ezt a darab tanulságának is lehetne tekinteni, de a szívről sok minden nem derül ki se Czibor kimenekítésekor, se akkor, amikor Puskás Bécsben Klárának adja a család összes pénzét, amikor teljesen le vannak gatyásodva. Arról nem is szólva, hogy ha ezt a képet akarják erősíteni a darabbal, akkor lehetne valós történet legalább az egyik.
Merthogy Klára (Gubik Petra) – a gonoszt megtestesítő Vörös elvtárs mellett – a másik fiktív karakter, aki tiniként beleszeret Puskásba, és még akkor is ott marad a közelében, amikor a legendának már családja van, annyira szereti. Többrétegű, személyes drámákkal teli személyiséget írt neki az író-rendező Szente Vajk, akár külön darabot is érdemelhetne, ehelyett a második felvonásban kap kiemelt szerepet, miközben a Puskás-történet nagyjából egy helyben áll. Gubikra tehát sokat mertek rábízni, nem véletlenül, mert a darab talán legjobb szereplője.
De a többiekkel sincsen baj, ez az erőssége az előadásnak, a szereplőgárda. Remekül énekel Ember Márk, a végére Veréb Tamás is. Gubik mellett Farkas Mihály szerepében Nagy Sándornak sikerült színészi játékban is emlékezetesebbet alkotnia. Rajtuk kívül erre másoknak nem is nagyon volt lehetőségük: Fehér Tibor Bozsikja felejthető, a többi Aranycsapat-tagnak meg mintha nem is jutott volna színészi, énekesi játék. Pedig csak öten voltak közülük táncosok, kiemelendő a Hidegkuti Nándort alakító Solner Dániel rendkívüli akrobatikusságával, viszont Cseh Dávid Pétert nem tudom hová tenni, nem sok minden indokolja a szerepeltetését, ahogy Harsányi Leventéét sem, aki Szepesi Györgyöt formálja meg, néhány kérdést tesz fel és közvetít, de ezt archív hangfelvételekkel ezerszer jobban meg lehetett volna oldani.
Az említetteken kívül Szabó P. Szilveszter kapott komolyabb szerepet, az elejétől ott van Puskás és Bozsik mellett: a háború után brigádvezetőként, majd Farkas Mihály mellett és azután is a kommunista állam könyörtelen gonoszságát testesíti meg. A második felvonásban ő is nagyobb szerephez jut, de sok mindent nem tesz hozzá a darabhoz a karaktere.
A színészi játékon túl az előadás többi alkotórészével elég kettős érzéseim vannak. A zene elmegy, van benne minden, napjaink discopop slágerétől – nem csodálkoznék, ha a rádiókban is játszanák –, Disney-mesés romantikus betéteken át zavarba ejtő latinos dallamokig, amik természetesen akkor szólnak, amikor Madridba kerül Puskás. Egyik dal sem igazán emlékezetes, a discopop sláger pedig még a darab elején hangzik el, az olimpiai döntő idején. Ez amúgy is elég fura jelenet, mert Farkas Mihály a szövetségi kapitánnyal, Sebes Gusztávval (Cseke Péter) beszéli meg, kik lesznek a válogatott tagjai, és ezt úgy képzelték el az alkotók, mintha egy X-Men vagy Bosszúálló-csapatot hirdetnének ki. Ilyen mondatok hangzanak el például:
annyira komoly, hogy nem véletlen, hogy még beceneve sincsen.
Aztán jön a discopop, amire egy értelmezhetetlen, a ’90-es évek fiúbandáit idéző koreográfiát táncolnak el a csapattagok.
Egyébként ahhoz képest, hogy egy futballista életéről szól a darab, a labda nem igazán jelenik meg, csak párszor a levegőben lógva, vagy egymáshoz dobálva, egyszer az egyik játékos két jelenet között a sötétben dekázgat, végül Puskás Madridba igazolásakor felkerül a színpadra egy teqball-asztal és négy addig nem látott teqballos meg még két labdazsonglőr.
A legkevésbé mégis a díszlet sikerült (Rákay Tamás munkája): két oldalról két nagy fal, amelyek néha lakássá, néha öltözővé változnak, a baloldaliról közvetítik a meccset, interjúztatnak, a jobboldalin viszont szinte semmi nem történik. Hátul középen egy beton nézőteret formázó emelvény látható, ami néha kinyílik, hogy betolják rajta például a Farkas-irodát, mindezek felett pedig egy kivetítő, hogy elhelyezze a történeteket, de a produkció méretéhez képest az egész meglepően szegényes, miközben a hasonló darabok erőssége általában a látvány. Ezt most csoportos táncjelenetekkel próbálták meg feledtetni.
Hogy a Puskás-musicallel az volt-e a cél, hogy politikai késztetésből piedesztálra emeljék a címszereplőt, nem tudom – de azért sejtem abból, hogy a producer a korábbi fideszes helyettes államtitkár, MTVA-kommunikációs igazgató Szabó László, a darab szakértője pedig a fideszes médiaalapítvány Nemzeti Sportjának főszerkesztője, a Puskás-életrajzíró és hagyatékának Felcsútra szállítója, Szöllősi György. A történet azonban ehhez nem elég erős, a legtöbbször talán az a nem túl eredeti gondolat hangzik el, hogy Puskás nevét még száz év múlva is ismerni fogják, és hogy ha Magyarországról van szó, az emberek a világ bármely pontján őt hozzák fel. De ez az emberi nagyságáról semmit sem mond el, csak arról, hogy a világ valaha volt egyik legjobb focistájáról van szó, amit amúgy is tudunk.
A darabra azt lehet mondani, hogy korrekt: nem ajánlanám annak, aki színházba akar menni, vagy akár kíváncsi egy musicalre, de ha valaki pont erre kíváncsi, azt egyáltalán nem beszélném le róla. Jobb lenne, ha a kicsit üresjáratos második felvonás rövidebb lenne, de főleg az elsőben egy jó ritmusú előadást láthatunk, a musicalek kedvelői pedig szerintem nem csalódnak benne, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a hosszú álló taps a végén.
Kiemelt kép: MTI/Kovács Tamás
