Van abban valami bölcs önirónia, hogy a Netflix saját gyártású szuperhősfilmjében nincsenek igazi szuperhősök, csak emberek, akik egy tablettát lenyelve öt percre szupererőhöz jutnak. Abban a gyártási kategóriában, ahova a netflixes produkciók nagy többsége – tehát nem Az ír vagy a Roma presztízsfilmje – tartozik, nincsen pénz Supermanre, csak „futottak még” supermanekre. Az ő természetfeletti képességeik éppen olyan gyorsan illannak el, mint egy-egy netflixes film népszerűsége, ami a világon mindenhol egyszerre felkerül az internetre, egy hétvége alatt rengetegen megnézik, majd megy a katalógus aljára. Tényleg ennyit érnének a filmek a netflixes modellben, és ennyit érne meg a Project Power – A por ereje is?
A második kérdésre szerencsére könnyű válaszolni. A Project Power látványvilágát és minőségét tekintve is simán megállná a helyét a mozikban. Tavalyig ennél sokkal gyengébb szuperhősfilmekkel vattázták ki a multiplexek kínálatát, különösen, ha azok valamelyik híres sorozat sokadik részeként készültek el. Ha a Project Powerben ismeretlen hősök helyett mondjuk Fenegyerek nyomozna vagy az X-Men tagjai, akkor több pénzt kellett volna költeni a trükkökre, de a film ezekből a szériákban sem lógott volna ki. Sőt, jobb lett volna a fogadtatása, mert Henry Joost és Ariel Schulman rendezésének vannak a készen kapott szuperhősfilmes sémákon túlmutató megoldásai is, amelyek valamelyest elütnek a Marvel-középszertől.
Az alaphelyzetet, az instant szuperképességeket garantáló csodaszer ötletét persze már számos képregénysorozatban elsütötték. Joostékat talán a Fenegyerek kétezres évekbeli, Brian Michael Bendis és Alex Maleev jegyezte epizódjai ihlették meg, amelyekben a mutáns növekedési hormon nevű szer szabadította el a káoszt Manhattan utcáin. Abban a történetben és a Project Powerben egyaránt fontos az utcai szemszög, az al- és félvilági figurák bemutatása. De a film cselekményének helyszíne New Orleans, itt kap rá boldog-boldogtalan a szuperhőskapszulára.
A kockázatot az jelenti, hogy mielőtt beveszi a szert, senki nem tudhatja, milyen erőt nyer. Legrosszabb esetben eleven tűzgömbbé változol és felrobbansz, vagy valami hasonló peches képességet fogsz ki.
A főhősök életét gyökerestől felforgatja az erőtabletta. A nehéz sorsú, tinédzser Robin dílernek áll, egy Frank nevű rendőr pedig maga is szerhasználó lesz, hogy felvehesse a harcot az új típusú bűnözőkkel. A harmadik fontos karakter egy Őrnagyként emlegetett férfi, akinek a szer kísérleti eredetéhez lehet köze. Ők hárman kergetik egymást a szebb napokat látott városban, és próbálják kideríteni, ki dobta piacra a gyilkos hatású tablettát.
Franket Joseph Gordon-Levitt, az Őrnagyot Jamie Foxx alakítja, két nagy sztár, akik nem tartoznak a közvetlen élvonalhoz, ezért néha kénytelenek elvállalni kisebb, kevésbé vonzónak tűnő produkciókat is. Ezekben általában nem kell feszegetniük színészi képességeik határait. Gordon-Levittől valószínűleg azt kérték, játssza el újra A sötét lovag – Felemelkedés renegát rendőrét, csak most egy másik szereplőt hívnak Robinnak. Jamie Foxx-nak pedig leginkább keménykednie kell, felváltva szigorúan vagy szomorúan néznie a partnerre, hogy a vak is lássa, számára a dílerek összeverése személyes ügy.
Nem ezek a jóarcú sztárok a Project Power valódi főhősei, hanem Robin, akit egy mifelénk teljesen ismeretlen színésznő, Dominique Fishback játszik karizmatikusan. (Az sem kis teljesítmény, hogy elhisszük neki, 17 éves, nem pedig 30, mint a valóságban, mert az amerikai tinifilmek nagy többségében ez a mutatvány nem jön össze). Robin karakterén keresztül a Project Power egészen másról is elkezd szólni, mint a szuperhősös csinn-bumm cirkusz: a különféle természeti csapások és gazdasági válságok miatt kilátástalan helyzetbe került New Orleans-i afroamerikaiakról. Persze Joost és Schulman filmje nem szociodráma, a fókusz a természetfeletti képességeken és az akción marad, Robin otthoni és iskolai közege mégsem puszta háttér és illusztráció.
A központi, szuperhősfilmes cselekményszál egyénítésére viszont nem törekedett az eddig kis költségvetésű horrorok és thrillerek terepén mozgó, több Paranormal Activity-részt is készítő rendezőpáros. Az erőkapszula háttértörténete dögunalmas, Jamie Foxx szerepe a rejtélyben viszonylag könnyen kikövetkeztethető, a legfőbb kábítószerkufár, Rodrigo Santoro pedig grandiózusan elbukik, miközben komoly arccal próbálja végigmondani a videótékák alsó polcaira száműzendő gonosztevők sablonszövegeit. A különleges képességek viszonylag ötletesek és a költségvetési korlátok ellenére is jól néznek ki. A remek alapötletből ennél mégis többet ki lehetett volna hozni, ha az alkotók nem érzik szükségét, hogy leleplezzék a hatalmasok összeesküvését, helyette megmaradnak az utcaszintnél, a tablettányi szupererő kisemberekre tett hatásának bemutatásánál.
A Project Power legizgalmasabb vonása tehát a fekete identitásküzdelmek beemelése a szuperhősfilmes kerettörténetbe. Ebből a szempontból a Fekete Párduchoz kerül közel, még ha egészen más jellegű filmekről is van szó. A Netflix viszont ezekben az identitásdrámákban erős, jó példa erre a saját gyártású Ha tudnád és az általuk forgalmazott A búcsú ázsiai-amerikaiakról szóló filmpárosa. Saját szuperhősfilmjük így kétarcú vállalkozás. A műfaj alapelemeit a közepesnél egy fokkal jobb színvonalon, sematikusan pipálja ki, de megmutat valamit abból az Amerikából, amit szuperhősfilmben szinte soha nem látunk.
Project Power – A por ereje (Project Power), 2020, 113 perc. 24.hu értékelés: 6,5/10
Kiemelt kép: Netflix
