Őrült időszakon van túl, illetve ül még mindig nyakig a filmszakma. Ön tudott dolgozni a karantén alatt?
Lelassultak a dolgok, de Izlandon, ahol élek és a fő bázisom van, tovább tudtunk dolgozni néhány projekten, más projekteket pedig elé tudtunk készíteni. Ez annak is volt köszönhető, hogy az izlandi kulturális vezetők úgy döntöttek, hogy belepumpálnak az iparágba némi pénzt, hogy néhány projekt azonnal elindulhasson. Bejártam az irodámba, de egyedül voltam a kocsiban is, otthon is, és többé-kevésbé az irodában is.
Magányos időszak.
Igen, de nagyszerű időszak volt mégis, mert rengeteg munkát el tudtam így végezni, költségvetést terveztem, és be tudtam fejezni több olyan munkát is, amelyek soron következő filmekkel voltak összefüggésben. Eleinte a csend és az egyedüllét igazából megkönnyebbülés volt, és örültem neki, de ahogy a hetek múltak, kezdett az egész kissé nyomasztóvá válni, így nagyon örültem, amikor Budapestre jöhettem dolgozni.
Járt már itt?
Igen, látogatóként, barátokhoz jöttem, nagyjából tíz évvel ezelőtt, így a várost ismertem valamennyire, de ez az első magyarországi munkám.
Mi volt az, ami miatt Fabricius Gábor filmje felkeltette az érdeklődését?
Gáborral egy kurzuson találkoztam, Torinóban, Olaszországban tartottam egy set design masterclass kurzust, illetve futólag ismertem Rajk Lászlót is abból az időből, amikor Reykjavíkban dolgozott, és vele aztán együtt is tanítottunk ezen a bizonyos kurzuson. Nagyon érdekeltek a munkái, emellett láttam több magyar filmet is fiatalabb koromban, és mindig úgy gondoltam, hogy a magyarországi vizuális művészet nagyon érdekes. Budapest is egy rendkívül látványos város, hogy úgy mondjam, a díszletek itt vannak helyben, így nagy megtiszteltetés volt, hogy ide jöhettem dolgozni. Fabricius Gábor forgatókönyve volt az, ami meggyőzött: amin dolgozunk, az egy gyönyörű, költői történet egy olyan időszakból, ami cseppet sem volt szép, költői vagy könnyű, megérintett a történet, így boldogan vállaltam Gábor felkérését.
Az utóbbi időben hatalmas blockbustereken is dolgozott, amelyek sok effekttel, nagyon erős látványvilággal operálnak, itt viszont egy nagyon más, kissé klausztrofób látványvilággal fog dolgozni.
Az ilyen filmek, mint ez, vagy általában a magyar filmek, ez az a világ, ahonnan én valójában jövök. Amellett, hogy szerencsém volt nagyobb projekteken, nemzetközi blockbustereken dolgozni látványtervezőként vagy special effects supervisorként, de mégis csak ebből a világból származok, ismerős is ez a közeg, a fő különbség az emberek sokfélesége, az anyagok, a tájak változatosabbak, mint Izlandon. Nekem egyébként sem számít, hogy a film nagyobb vagy kisebb nagyságrendű, a munka ugyanaz, csak a lépték különbözik.
Fabricius Gábor filmjével kapcsolatban jelenleg a munkálatok mely fázisában vannak, mi történik most?
Most hozzuk meg a végső döntéseket azzal kapcsolatban, hogy hogyan néz majd ki a film, milyen helyszíneken fogunk forgatni, és hogy ezeket a helyszíneket hogyan fogjuk használni a filmhez. Most, hogy az időzítés már nagyjából elkészült, a helyszínek is megvannak nagyjából, sok döntést kell meghoznunk azzal kapcsolatban, hogy meddig mehetünk el költségekben, ez az az időszak, amikor a film látványvilága kialakul, és ez nem csak azon múlik, hogy mi mekkorában tervezünk, hanem azon is, hogy mire elég a pénz. Én még pár hétig maradok Budapesten, amíg a forgatás el nem kezdődik, aztán mennem kell tovább a következő munkámra.
A munkáinak egyik legfőbb jellemzője, hogy erősen támaszkodik a természeti környezetre a filmes látványterveiben, ennél a filmnél is így lesz ez?
Igen, ezzel mindig kell tervezni, és itt is fontos lesz. Vannak faktorok ebben a filmben is, amelyek hatással vannak a látványra, az, hogy mikor játszódik a film, az év mely szakában, és így tovább. Szerencsére itt nem kell annyira megküzdenünk az elemekkel, mint korábbi filmjeimben, vízzel, széllel, tengerrel, jéggel – itt nincs ilyen, és ez nagy megkönnyebbülés, hogy nem kell ezekkel foglalkoznunk. Itt sokkal inkább a város maga van fókuszban.
Apropó természet: a filmesek az utóbbi években szerelembe estek Izland földöntúli tájaival, imádják blockbusterben és kisebb filmeken egyaránt, ez az egyik legnépszerűbb filmes helyszín, ami a látványt illeti. Az ön alkotói látásmódjára hogyan hatott Izland és az ottani táj?
Minden izlandira mélyen hatással van a természet, a fény, az időjárás. Rám is. Ami a filmeseket Izlandra vonzza, az inkább a praktikum: egyik percben egy gleccseren lehet forgatni, tíz perccel később a tengerben. Mivel kicsi ország, nincsen mesze egymástól semmi, és sokféle különböző vizualitású táj található egymástól nem messze, és a főbb útvonalakhoz is közel van minden. Nagyon praktikus ez így, ami a filmeseknek komoly segítség.
Elég rég a szakmában van, és végignézhette, ahogy a mozifilmes technológia látványban, effektekben igazi forradalmon megy keresztül. Megtartott dolgokat a régi módszerei közül, vagy inkább kiélvezi a technológia adta lehetőségeket?
Volt szerencsém dolgozni mindkét világban, többféle eszközzel, a celluloidtól a digitális technológiákig, aztán amikor Christopher Nolannel dolgoztam, akkor beléphettem az igazán komoly nagyságrendű, nagyívű projektek világába. Neki például nagyon klasszikus a hozzáállása, celluloidra forgat, mert azt szereti, és viszonylag ritkán támaszkodik a CGI-ra. Igazi megtiszteltetés volt vele dolgoznom.
Milyen együtt dolgozni vele? A zseniknek tekintett alkotók gyakran összeférhetetlenek, nehéz emberek, és épp nemrégiben esett szó arról, mennyire szigorú rendező. Anne Hathaway szerint még székek sem lehetnek a forgatáson.
Nekem nagyon kellemes élmény volt, igazi úriember a legjobb fajtából, és jó emlékeim vannak a közös munkáról. Nagyon gyakorlatias ember, céltudatos, pontosan tudja, mit akar. Abban a szellemben dolgozik, hogy az információ az első számú szempont, hogy mindenki kellő mennyiségű információt kapjon és adjon, hogy mindenki tudja, mi a dolga, és a dolgok simán és könnyedén haladjanak előre. Ahogy én látom, ő egy nagyon kellemes zseni. Amikor több száz ember dolgozik egy nagyívű filmen, akkor a dolgoknak szervezetten, gördülékenyen kell működniük, és ha pont a székekről beszélünk, azok pont eléggé útban tudnak lenni a kamerák meg monitorok körül, főleg, hogy ő folyton rohangál a monitor és a színészek között. Amikor a Dunkirkön dolgoztunk például, és nagyjából nyolcszáz ember volt egy mólón, ahonnan csak csónakkal lehetett elmenni, egyetlen útvonalon, ott elég kényelmetlen lett volna székeket kerülgetni.
Tévésként kezdett el dolgozni, és hosszú, több mint tízéves karrier után döntött úgy, hogy beül az iskolapadba, és filmezést tanul. Miért volt ez fontos önnek? Hiszen már a szakmában dolgozott, tudott mindent.
A fő indok valójában az volt, hogy volt egy jó barátom, aki szeretett volna filmes iskolába járni, és szerette volna, ha én is vele tartok, és aztán együtt csinálunk majd filmeket. A gond csak az, hogy őt végül nem vették fel, engem meg igen. Jó időszak volt, sok embert ismertem meg, ráadásul olyan volt, mint egy nyaralás, mert egy nagyon intenzív, stresszes produkción dolgoztam épp, ahonnan felüdülés volt elmenni tanulni. Harmadrészt pedig az is vonzó volt, hogy az iskola is nagyon rugalmas volt, és kellő szabadságot biztosítottak nekem, hogy a tanulmányaim ideje alatt is folytathassam a munkát. Jó lehetőség volt, hogy egy másik dimenzióját is megismerjem a szakmának.
És mi volt az eredeti terv, még eggyel korábban, mielőtt tévésként kezdett dolgozni? Gondolom, nem azt válaszolta a „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre, hogy special effects supervisor.
Nem, valóban nem, egyszerűen csak megtörtént, sorsszerűen, ahogy ez az életben lenni szokott. Bizonyos értelemben hiszek a sorsban, legalábbis a sajátomban mindenképp. Soha nem volt az a kimondott célom, hogy filmes legyek, a vizuális művészetekbe viszont hamar bevonódtam, először a színház felől, színész voltam egy társulatnál, és valahogy belekeveredtem a díszlettervezésbe, onnantól kezdve meg egyszerűen csak egyik munka követte a másikat.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu
