Ha az ember fogalmai a minőségi mozgóképes tartalomról nem merülnek ki az aktuális blockbusterek kétségkívül hatásos trükkjeiben, akkor egészen sok frenetikus, bátor, vagány, egyéni hang felemelkedésének lehet szemtanúja az utóbbi évek mozis és tévés tartalmaiban. Ez önmagában is izgalmas trend, az pedig csak még tovább fokozza a dolog izgalmát, hogy ezen projektek hátterében egyre többször találunk nőket, éspedig színes bőrű nőket, akik a maguk egyéni, és eleddig jellemzően nem megénekelt látásmódjukkal rég esedékes frissítést hoztak a szakmába. Egész csoportképet lehetne már fotózni a filmszakma emelkedő csillagú fekete női alkotóiból, és ez – a rosszindulatú vélemények ellenére, amelyek minden bizonnyal e cikk környezetében is felbukkannak majd – nemcsak azért van így, mert eleget kell tenni a kvótáknak, hanem mert a protest-szemlélet és a többszörös elnyomottság miatti karc, düh és bizonyítási vágy egyszerűen jót tesz a tartalomnak. Egyeseket már nem kell bemutatni, mások neveit még most tanuljuk – a teljesség igénye nélkül összegyűjtöttük, kik azok, akiknek ezt a frissességet köszönhetjük.
Viola Davis
Az egyetlen dolog, ami a színes bőrű nőket elválasztja bárki mástól, az a lehetőség.
Kezdjük is egyből egy kakukktojással, abban az értelemben, hogy Viola Davis – akinek, ha britnek születik, már kinézne egy Dame cím (a Sir női megfelelője) – a szó klasszikus értelmében nem nevezhető fiatalnak, idén már ötvenöt éves lesz, viszont minden más tekintetben a fekete női filmesek felemelkedésének abszolút jelképe, az egyik hang, amire először kapta fel a fejét a többségi társadalom. Amikor 2015-ben első afroamerikaiként legjobb színésznői Emmyt nyert, akkor persze ez a munka már jó ideje tartott, mégis, talán az ő fent idézett Emmy-gálás beszéde volt az, ami szimbolikusan kijelölte azt az új korszakot, amiről jelen cikk szól, és amiben azóta már nyakig ülünk.
Viola Davis egyébként jól ismeri az afroamerikai lét legsötétebb bugyrait is, az éhezésből küzdötte fel magát Hollywood tetejére is, miután tekintélyes színpadi karrierjét már csúcsra járatta. Davis a családja nőtagjainak tudja be önbizalma kivirágzását – alkoholista, erőszakos apjától ilyenre ugyanis nem számíthatott – és végső soron azt is, hogy komolyan vette tanulmányait, a Juilliardon tanult színészetet, ahonnan, ha nem is buktatók nélküli, de egyenes út vezetett a Broadwayre, majd a filmszerepek felé. Színészi tehetsége ordítóan egyértelmű, az volt már az első alakításoknál is, az ma is, de ma Davis már nem elégszik meg a színészettel: férjével, Julius Tennonnal produkciós céget alapítottak, hogy a fekete közösség történetei teret kaphassanak, no meg, hogy megmutatkozhassanak azok a színésznők, akikben Davis saját magát látta. A Vanity Fair friss címlapinterjújában beszélt arról, hogy míg a kiemelkedően tehetséges fehér színésznők, mint Emma Stone vagy Reese Witherspoon, minden életkorukban megkapták a lehetőséget, hogy megmutassák, mit tudnak, addig a fiatal fekete színésznőknek ez az esély nem adott, és sokszor szinte láthatatlanok. Vagyis csak voltak, mert a JuVee Productions nem pazarolja az időt, és sorra hozza az emberi jogokra, a színes bőrűek és a nők láthatóságára fókuszáló projekteket.
Ava DuVernay
Még mindig nem a feltörekvő táborból, de feltétlenül meg kell említeni Ava DuVernay-t, ha a színes bőrű női filmesek és az ő egyéni hangjuk a téma. DuVernay néhány évvel fiatalabb Viola Davisnél, és még sokkal-sokkal keményebb aktivista hanggal operál, már csak azért is, mert ő néhány apróbb szereptől eltekintve nem színészként épített karriert, hanem több kamera mögötti munkakörben, melyek mindegyike alkalmas volt arra, hogy DuVernay artikulálja a világgal kapcsolatos gondolatait. Azok pedig, bizony, karcosak. Ava DuVernay karrierje kezdetén még sajtósként és PR-osként tevékenykedett a filmiparban, csak ez után kezdett alkotóként is aktívan dolgozni, akkor viszont teljes gőzzel: íróként, rendezőként és producerként egyaránt, és nem zárta magát műfaji kategóriákba sem.
DuVernay így aztán jegyez riport- és dokumentumfilmet, tévéfilmet és -sorozatot, rövidfilmeket, és mozifilmjei is belakják a műfaji skálát. A Selma című mozifilmje Martin Luther Kingről klasszikus filmdráma polgárjogi mozgalommal ötvözve – fun fact, hogy ugyanebben a témában listánk előző szereplője, Viola Davis is jegyez egy projektet, The March (kb. A menet) címmel –, de tekintélyes büdzséjű fantasy (Időcsavar) rendezésébe is belekóstolt. Ez utóbbi ugyanakkor nem sikerült túl jól, finoman jelezve, hogy DuVernay akkor a legjobb, ha azt csinálja, amihez a legjobban ért, és marad a színes bőrű amerikaiak történelmének krónikása. És bár DuVernay civilben is meglehetősen aktív, olyannyira, hogy gyakorlatilag közéleti szereplőként is tekinthetünk rá, filmesként épp azért figyelemre méltóak a munkái, mert nem csúszik át kampányfilmesbe vagy aktivistába. Mondjuk nem is szorul rá: a témák, amiket megtalál, nem igényelnek hatásvadászatot, épp elég hatásosak önmagukban is. A Central parki ötök című sorozata ennek ékes példája: ugyan a négyrészes minisorozat fikciós műként szerepel, valójában nem kellett túldramatizálni, vagy nagyon eltérni a valóságtól ahhoz, hogy a végeredmény döbbenetes legyen.
Shonda Rhimes
Szintén nem a feltörekvő nemzedék tagja, de Shonda Rhimes nem maradhat le egy ilyen listáról, hiszen mégiscsak ő az egyik legsikeresebb női filmes alkotó valaha, az egyik első nő, mi több, színes bőrű nő a kortársak közül, aki betört az elitbe, és tevékeny részt vállalt a tévés tartalmak forradalmában. Ráadásul Rhimes a nők és a kisebbségek láthatóságának már akkor élharcosa volt – köztük legsikeresebb gyerekével, A Grace klinikával –, amikor ez még messze nem volt akkora trend, mint manapság.
Rhimes író és producer, és mindkettőnek meglehetősen termékeny, ráadásul afféle boszorkánya a szakmának abban az értelemben, hogy amibe belekezd, az általában sikerül is, legfeljebb a nagyságrendekben van némi szórás a több tucatnyi szakmai díjtól a csendes közönségsikerig. Rhimes már legalább tizenöt éve érvényesíti a reprezentációban azt a szemléletet, hogy a tévés tartalmak világa a lehető legjobban hasonlítson a valódi világra a tekintetben, hogy milyen nemű, rasszú, vallású, hátterű embereket hogyan és milyen arányban látunk a képernyőn. Persze a sikerét nem ennek köszönheti, hanem annak a páratlan érzéknek, ahogy érzelmi hullámvasútra ülteti a nézőt, aki pedig ugyanolyan ujjongva fogadja az erotikával fűszerezett romantikát, mint a menetrend szerinti szívszaggatást.
Lena Waithe
Végre ráfordulunk a feltörekvőkre, azok közül is kezdjük, mondjuk, a láthatóságban többszörösen is érdekelt Lena Waithe bemutatásával. Hogy miért a többszörös érdekeltség: nos, az 1984-es születésű Waithe nő, fekete, és queer, így több fronton is tapasztalta a kisebbségi létezést, és a filmszakma közelében, főként színésznőként azt is bőrén érezhette, hogy sorstársai mennyire alulreprezentáltak akár filmvásznon, akár kisképernyőn. Ő azonban nem törődött bele a dologba, és szerencsésen meg is találta azokat a lehetőségeket, amivel Hollywood világképét formálhatta. Waithe jelenleg elsősorban íróként és producerként aktív, de megtartotta a színészi munkáit is, ő pedig már annak a generációnak a tagja, akiknek már sokkal inkább a tévéforradalomban fogant sorozatok jelentik az ambíciót, nem pedig a mozifilmek. Azért láttuk blockbusterben is, nem is akármilyenben, az óriási sikerrel futott Ready Player One-ban, de Waithe munkásságának elsöprő többsége kisképernyős projekt.
Karrierje kezdetén feltűnt A visszatérés című Lisa Kudrow-komédiában és a rommá díjazott Transparentben – hello, queer téma! –, aztán rákanyarodott az első nagy szerelemprojektre, a Master of None-ra, mely ma is a leggyakrabban emlegetett cím Waithe kapcsán. Naná, hiszen íróként is jegyzi a sorozatot – pontosabban annak csupán egyetlen epizódját, azt viszont olyan sikerrel, hogy konkrétan annak köszönheti, hogy ő lett az első színes bőrű nő, aki Emmyt kapott komédiasorozat forgatókönyvírójaként. A dologban vastagon benne volt az önéletrajzi ihletettség, a kérdéses epizódban ugyanis karaktere, Denise épp meghatározó felismeréseket tesz saját szexualitásával kapcsolatban, és felvállalja azt – amihez Waithe-nak kétségkívül volt saját élménye. Ahogy a legfrissebb írói-produceri-színészi tripla projektjéhez, a The Chihez is, mely Chicago, Waithe szülővárosának veszélyes és feszültségekkel teli világáról mesél. De ez a személyesség és közéleti aktivitás nem csak a The Chiben jelenik meg, ott van mindenben, amiben Waithe megmártózik, és kivétel nélkül minden projekt, amihez a nevét adja, inkluzív, progresszív és nagyon friss. Érdemes figyelni rá.
Issa Rae
Gratulálok ezeknek a férfiaknak!
– jegyezte meg epésen Issa Rae a legutóbbi Oscar-jelölt rendezők kihirdetésekor – ami csak érzésre volt egy évszázaddal ezelőtt, valójában csak néhány hónapja, januárban történt. Rae azért kapta meg a jelöltek bejelentésének lehetőségét, mert ő most Hollywood egyik ügyeletes vicces embere, ami eleve nagy teljesítmény, pláne, ha az ember nő, még inkább, ha nő és fekete. Innen nézve aligha volt meglepő bárki számára, hogy nem hagyta szó nélkül a jelölések egyoldalúságát. Akik ismerik a munkásságát, annak még kevésbé: Issa Rae gyakorlatilag ugyanaz pepitában, mint Waithe, abban az értelemben, hogy teljes munkásságával saját közössége láthatóságát, sokféleségét igyekszik megmutatni, szintén elsősorban tévében.
Rae nevével leginkább a Bizonytalan című HBO-sorozat fonódott össze, naná, hiszen ezzel kapcsolatban már két Golden Globe-ra jelölték színésznőként, emellett pedig producere és írója is a sorozatnak, melyben könnyed humorral és szeretettel mesél a fiatal afroamerikai nőkről, akikkel kapcsolatban leginkább azt akarja megértetni a közönséggel, hogy ezerféléké, ahogy mindenki más, és nem simíthatók be abba a néhány archetípusba, amellyel Hollywood évtizedek óta operál. A Bizonytalan humorában, hangulatban egyaránt nagyon erős, és azok a Golden Globe-jelölések sem véletlenek. Issa Rae generációja egyik legtehetségesebb komikus színésznője, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy filmese, hisz ő is multitálentum.
Michaela Coel
Friss kedvenc sorozatunk, a Tönkretehetlek (I May Destroy You) többfunkciós alkotó-zsenije, Michaela Coel kissé kilóg a lista többi szereplője közül, de ugyanannyira közéjük is passzol: az egyetlen különbség közöttük a származás, Coel ugyanis nem amerikai, hanem brit, s mint ilyen, kissé más szemszöggel mesél, de az a kisebbség és szubkultúra-fókuszú szemlélet, ami a lista előző szereplőinél, az nála is jellemző. Emellett az is közös bennük, hogy Coel is meglehetősen sokoldalú alkotó: kis londoni klubok slam poetry előadójaként szerzett magának internet-hírnevet, aztán meg nem csak internetest is, a Tönkretehetleknek pedig egyszerre főszereplője, írója, rendezője, producere is.
A főhős karakterében nem titkoltan saját magát fogalmazta újra, csak épp a sorozatban nem filmes, hanem író, és amellett, hogy a színes bőrű brit fiatalok világáról mesél, konkrét témát is talált mindehhez: a szexet, konkrétabban a szexuális szabadságot, még konkrétabban a beleegyezést. A közös és informált beleegyezést, amiről oly sok, de messze nem elég szó esik a metoo, és egyéb szexuális zaklatási ügyek kapcsán, amelyhez Coelnek is van saját élménye: önnön traumáját formálta fikciós sorozattá a Tönkretehetlek sztorijában. A sorozat pedig – miközben a személyesség és az intimitás egyértelmű, sokszor szinte zavarba ejtő – erőlködés és didaktikusság nélkül tud erről egészen sok mindent mondani. Szerintem az év egyik biztos befutója lesz a legjobb sorozatos listákon, de ha ott nem is, a személyes kedvenceim listáján mindenképp az élen landol.
És a lista nem ért véget vele: Letitia Wright, Cynthia Erivo, Lupita Nyong’o, Tessa Thompson – ezek a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó színésznők mind az élvonalban tevékenykednek, néhányuknak már komolyabb díj is lapul a tarsolyában, és mind kikacsintottak már a produceri pálya felé – így könnyen lehet, hogy a névsor velük folytatódik majd. És akkor a még fiatalabb korosztályról még szó sem esett, pedig ha másét nem, Marsai Martin nevét érdemes megjegyezni: a színésznő – most kapaszkodjon meg mindenki – 2004-ben született, azaz ma nem egészen tizenhat évvel büszkélkedhet. Ám még ennyi sem volt, amikor rábízták a Little című sorozat produceri szerepét, ezzel pedig tizennégy évesen ő volt a legfiatalabb ember, aki valaha hollywoodi produkció producere lett. Róla is hallunk még, és remélhetőleg listánk további szereplői is hozzák majd ezután is a friss áramlatokat a filmszakmába. Ráfér.
Kiemelt kép: Rich Polk/Getty Images for IMDb/AFP
