Tévedek, vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetem elveszett ebben a harcban? Nem nagyon látszik olyan forgatókönyv, amelyben a kormány kiáll Vidnyánszky Attila mögül.
Nem tudom, hogy pusztán Vidnyánszky Attiláról van-e szó, vagy komolyabb érdekkörök is állnak az átszervezés mögött. Erre látszik utalni az alapítvány pár hete nyilvánosságra hozott nevéből váratlanul kitörölt szó: az „Egyetemért” – tehát mintha duzzadni látszana a készülő konglomerátum, amelyben újabb érdekcsoportok is részt óhajtanak venni. De akárki mögött is áll valójában a hatalom, az esély a tisztességes eljárásra nem nagy. Némi mozgásterünk azért talán van, mikor tárgyaló delegációnk a kuratóriummal, ha kineveződött, elkezdi megvitatni az új szervezeti és működési rendet. Akkor derül majd ki, hogy mekkora mozgástere van a szenátusnak, a rektornak.
Aki most nincs kinevezve, vagyis kérdés, hogy ki választja a rektort.
Ha véletlenül volna rektor, akadna ürügy leváltani. De a lényeg az, hogy gyakorlatilag minden vagy majdnem minden eldőlt, mielőtt velünk kommunikálni kezdtek volna. A különböző indokok hangoztatása – részben a segítőkészség, a fejlesztési szándék demonstrálása, másrészt a legkülönbözőbb természetű, egymásnak is ellentmondó bírálatok, szidalmak, sértegetések – mind pusztán utólagos szatírjátékai egy a nyilvánosságtól takarva lejátszódó drámai eseménysornak, arról lenne érdekes tudni valamit. Vizsgáljuk meg a szatírjáték egy jellegzetes epizódját: egy pár nappal ezelőtt lezajlott beszélgetést az ATV-n L. Simon Lászlóval.
„Sehol nem volt balhé, egyetlen más egyetemnél sem. Mégis, miért sérülne a Színház-és Filmművészeti autonómiája, ha az összes többié nem sérül?” A jó szándékú, de totál felkészületlen műsorvezető: „Nem tudom.” L. Simon diadalmas válasza: „A hallgatók se tudják, akik kimentek tüntetni! Az egyetemi vezetők se tudnak rá válaszolni; ők fogalmaznak meg politikai vádakat, ahelyett hogy végigvinnénk a folyamatot, amelynek eredményeképpen hitünk és reményeink szerint sokkal korszerűbb és magasabb oktatási színvonalat produkálni képes egyetem fog működni.”
Gáspár Máté intézetvezető a Szinház Online-on közzétett tanulmányában 32 pontban cáfolta a Teátrumi Társaság vádjait, amelyeket egyébként évek óta hangoztatnak: hol politikai, hol művészi, hol oktatási problémáik támadnak, amelyekhez egyáltalán nincs szükségük utánanézni, megtapasztalni, mi folyik valójában. L. Simon László állítása, miszerint az egyetem elfogultan vádaskodik, ellenben a kormányzat csak jót akar, nem állja ki a valóság próbáját; meggyőződésem, hogy ezt ő is pontosan tudja – ha naiv vagy hiányosan értesült, ismét csak Gáspár Máté szövegét javasolnám tanulmányozásra. Vagy rámutatnék, hogy legfajsúlyosabb nyílt színi bírálónk – kicsit tompítva eddigi hangvételén – nemrég úgy nyilatkozott, fontosnak tartja a párbeszédet és a konszenzus keresését. „Bízom abban, hogy az SZFE vezetése, a tanárok és hallgatók is (…) a tervezett modellváltásra szakmai kiteljesedésük lehetőségeként tekintenek.” Aki ezt nyilatkozta, kapott már egy művészeti egyetemet Kaposváron, ahol az addigi oktatógárda még lediplomáztatta aktuális növendékeit, aztán repültek, a szakmai kiteljesedés nagyobb dicsőségére. Azok az egyetemek, ahol „nincs balhé”, talán nem szembesültek ilyen, egyébként később munkajogilag semmisnek nyilvánított, de soha nem korrigált, eseményekkel.
Miért alakult így? Miért van az, hogy az SZFE beszorult a sarokba, és nem partnerként tárgyalnak vele?
Én úgy látom, hogy az egyes esetek koreográfiája között végül is csak a színjáték részletgazdagságában van különbség. Kishantos, CEU, Tudományos Akadémia és számos társa mind egy lankadatlan központosító tevékenység áldozatai. Régóta tudjuk, hogy azért sincs valódi párbeszéd ezekben az esetekben, mert soha nem a nyilvánosság előtt felsorolt vádak miatt történik, ami történik. Ezért vagyunk nevetségesek, mikor vitába szállunk, és el akarjuk magyarázni miért hazugság minden részletében legtöbb állításuk. Mint Örkény dr. K.H.G.-je, aki bízván abban, hogy az őt őrző német katonával lélekben összekapcsolja a kultúrkör közös szeretete, elkezd magyarázni Hölderlinről, de nem kerüli el sorsát, a lepuffantást. A mai színházi élet ellenségesnek tekintett figuráit kicsit sem ismerik, akik nekiállnak bírálni őket.
Ascher Tamást azért csak-csak.
Egyszer leszavaztam Csurkát egy kuratóriumban, ez biztos nagyon fontos adalék, és sok éve, rektorként beengedtem egy tüntető egyetemista csoportot késő este, dörömböltek a kapun, engedtem őket vitatkozni. Nem bombát készíteni vagy zászlót bontani: vitázni. Nagyon veszélyes ember lehetek, Máté Gáborral és Gothár Péterrel hármasban átvettük a hatalmat a színházi élet felett. Ezt sokszor el kell mondani, és a cáfolatokra soha nem reagálni, a valóságos helyzetet nem szabad tekinteni: mármint, hogy ki dönt évtizede mindenről, kinek a szava hallgattatik meg? Az állítások részben valami főosztály szobájában megszerkesztett, utasításba adott mondatok. De másrészt, sajnos, olyan közkeletű klisék is, amihez nem kell propagandaminisztériumi ihletés: Kálomistának be se kell tennie a lábát a Színműre, hogy pontosan tudja, ki és miben bűnös – vádjai kertvendéglők boros estéin társasági pletykákból leszűrt feljelentések. Egyébként bizonyos buta pletykák olyan elterjedtek, hogy védő szándékkal írott szövegek is élnek velük. Nemrég a Narancs Online-on olvasom, hogy minden viszály eredője: Vidnyánszky osztályt akart indítani a Színműn, de Ascher Tamás rektor ezt visszautasította. De hát nem, Vidnyánszky nem jelentkezett.
Meg, gondolom, nem is hívta.
Tulajdonképpen de. Emlékeim szerint háromszor is vezetett kurzust különböző osztályokban, Sőt – már a rektorságom elején – szerettünk volna felállítani egy olyan grémiumot, amelyen a vidéki színházigazgatók, pestiekkel kiegészülve, minden komolyabb vizsgaelőadást megnéznek, és a végén szavazunk, díjakat osztunk közösen. Ezzel szorgalmaztam volna, hogy bizalmi viszony, kontaktus jöjjön létre, a színházigazgatók lássák a friss tehetségeket.
Nem jöttek, ahogy Besenczi Árpádról kiderült, nem is nagyon járt az SZFE-n, igaz, nem is ott végzett, hanem a pécsi jogi karon.
Szerintem sosem járt, legalábbis én soha nem láttam. Vidnyánszky még debreceni igazgató volt, elfoglaltságaira hivatkozva nem élt ezzel az egész évadra vagy több évadra is szóló lehetőséggel – erre mondta nem régi nyilatkozatában Bagossy László, hogy Vidnyánszky nem akarta azt az utat, amit az egyetem tanárai végigjárnak; hogy közös munkában, kurzusok megtartása, felvételi vizsgákon való részvétel, vizsgaelőadások létrehozása közben alakul az odatartozás. Neki ez túl fáradtságos útnak tetszett, és nem állt módjában törvényt módosíttatni ezen a téren. Egyébként kvalitásai alapján abszolút méltó lenne egy osztály vezetésére, de a túl hamar kinyilvánított ellenségességén túl is, mérhetetlenül sok az elfoglaltsága. Ez nem ígéri az elmélyült, a hivatalosnál sokkal időigényesebb odafordulást, pedig nálunk az oktatás nem megy áldozatosan ráfordított idő nélkül. Saját kaposvári diákjai többször is részt vettek SZFE-s rendezőhallgatók vizsgaelőadásaiban, mert közöttük semmiféle ellentét nincs, szeretik és nézik egymás munkáit, de nem jött el megnézni őket.
Ifjabb Vidnyánszky Attila SZFE-s vizsgaelőadásait sem?
De, a ragyogóan tehetséges ifj. Vidnyánszky Attila munkáit megnézte, és remélem, büszke volt rájuk. Sajnos másokra nem volt kíváncsi.
Van ebben a konfliktusban egy zsigeri sértettség, sokan úgy gondolják, létrejöttek bizonyos elefántcsonttornyok, ahová bekerülnének, de nem nyílnak a kapuk. Egyszerűbb ezt a tornyot felrobbantani. Vajon így lenne-e, ha nyíltak volna? Szóval a politikai szerepvállalása lenne az ok?
Szerepvállalásom, mint említettem, igen csekély, oknak kevés, de ürügynek megteszi. A másik ok, amivel harcba lehet indítani féltékeny vagy sértett kollégákat, hogy a mi egyetemünk pillanatnyilag, minden üldöztetés ellenére is jobb és sikeresebb is, mint a riválisé.
Ez a mondat így talán sértő.
Sajnos. És minden el lesz követve, hogy mások csinálják tovább ezt a jól működő, de szegény intézményt – kérdés, mitől működik jól valami? És ez még mind csak a szokásos vetélkedések, féltékenykedések szerepeltetése a nyílt színpadon – nem tudni, milyen valódi érdekek, erőközpontok dolgozzák meg egymást a háttérben.
Novák Eszter azt nyilatkozta a Partizánnak, hogy az SZFE renoméja komolyan meg van tépázva, mert például minden abúzus valahogy kapcsolatba kerül az SZFE-vel.
Egyiküket volt osztályai máig gyászolják, másikukra is tisztelettel gondolnak tanítványai: mindkét tanár növendékei állítják, velük nem történt abúzus. Ezzel együtt nem tehettünk egyebet, máshol elkövetett visszaéléseiket elítéltük és meghoztuk a megfelelő intézkedéseket – nos, ez nagyszerű lehetőség volt, hogy ellenségeink ránk mozduljanak. A képzelgésekből, fantáziákból, államilag megrendelt mondatokból fabrikált vádakkal azóta is tele van az Origo, amely különösen feladatának érzi nap mint nap újra megírni ugyanazokat a valótlanságokat.
Lehet perelni.
A sajtópereket majd végül megnyerjük, de addigra már megtörtént, aminek megtörténnie cél volt. Én bízni nem bízom semmiben, de lenyűgözve nézem, hogy mennyi kreativitás és tehetség árad a hallgatóinkból. Ötletesen és szellemesen oldják meg a tiltakozásokat, melyek politikától függetlenek. Amikor összejön a legkiválóbbak közül negyven magyar színésznő, hogy elénekeljen egy dalt, hogy megvédje az egyetem becsületét, akkor ott ül a Nemzeti Színház, a Vígszínház, a Pesti Magyar színésznője is. Ez ünnepien szép. A napnál világosabb módon fejezték ki, hogy nem kérnek a sárdobálásból.
Hiányzik valaki a kiállók közül?
Ön tehet arról, hogy a színházi szakma kettészakadt?
Nem tudom, nem hiszem. Ha az SZFE-n beázik egy folyosó, biztos leírja valamelyik kormányközeli orgánum, hogy a Máté, Ascher, Gothár-féle szövetség tartja a kezében az egyetemet. Aki utánanéz a tényeknek, megtudhatja, mennyire nem volt ilyen sosem – meggyőződésem, hogy kommunikációs panel a mi szerepeltetésünk, valójában senkit nem érdekel sem Máté Gábor, sem az én munkásságom. Gothár dolgában még időre van szükség, míg ő maga vagy más hiteles egyenleget készít. A rólunk szőtt buta legenda minden mondata cáfolható, de kinek van ehhez energiája? Nekem biztos nincs annyi buzgalmam, mint a megbízóit szolgáló sajtómunkásoknak.
Túlzás, hogy a színházi szakma kettéosztottsága gyakorlatilag az Ascher–Vidnyánszky szembenállás?
Abszolút túlzás, ez is egyfajta klisé. Tiszteltem Vidnyánszky korai munkásságát, társulatépítő energiáját, szerettem operarendezéseit. Összességében elmondhatjuk, engem érdekel, máig, amit csinál, neki sajnos, méltóságán aluli.
Beszélgettek valaha a helyzetről?
Részletkérdésekről igen. Amikor ki akartuk harcolni, hogy a hosszabb ideje a pályán dolgozó emberek, akik valamiért nem jutottak be az SZFE-re érettségi után, de munkájuk végül igazolta a helyüket a színészi a pályán, pótlólag végzettséget szerezhessenek, felhívtam Balázs Pétert, majd Vidnyánszky Attilát, aki el is jött a megbeszélésre, egyetértettünk, segített létrehozni azt a szakot, ami ezt lehetővé tette. Haha, éppen erről írja az MTT nyílt levele: „Nem mellékes megemlíteni, hogy ezt a szabályozást (ti. hogy a kőszinházakban magas arányban kell felsőfokú végzettségűeket alkalmazni) több, jelenleg is az Egyetemen tanító oktató ellenezte.” Az lehet, de hogy a vezetőség, rektorként én magam is támogattam, sőt közös munkában hoztunk létre olyan képzést, mely lehetővé teszi alkalmazását, a nyílt levél elfelejti. Azt mellékes volt megemlíteni. Ilyenfajta igazságtartalmú sok egyéb állítás is.
Visszafordítható a helyzet?
A művészeti élet, a színházi is, tele van mindennapi sérelmekkel, méltánytalanságokkal, fájdalmakkal, rosszkor elmondott rossz mondatokkal, de ha elkezdi felhangosítani ezer hangszóró a megosztottságot mohón politikára váltó nyilatkozatokat, az kibírhatatlan, és butaságot generál. Kultúrharc száz éve, sőt kétszáz éve zajlik Magyarországon. Berzsenyi és Kölcsey két különböző ízlést, stílust, világnézetet képviselt: a Kölcsey kritikájára először indulatosan visszavágó Berzsenyi hét évre visszavonult a szőlőjébe, és kiképezte magát perfekt esztétának, akkor írta meg a méltó választ. Bár ez lenne a mérce.
Tehát két megállapításunk van: az SZFE elveszett, a kultúrharc normális.
Igen, de hát egyik állítással sem akarok egyetérteni. Annak lenne értelme, ha valódi beszélgetések jönnének létre a magyar színházi struktúra, gyakorlat, stíluseszmények problémáiról. Olyasmik, mint nemrégiben a Partizánon, Gulyás Márton többnapos vitadélutánjain. A verbális abúzusról is kell, hogy szó essen: hogy az a fajta családi hangvétel, amibe eddig belefért az ordítás, letolás, a veszekedés, hogy az ezentúl már nem megy. Erről is értelmes beszédre van szükség, nem politikai fegyvertényekre.
Hogy lehet békét kötni?
Ha érdekérvényesítési szándék nélkül lehetne beszélni, pusztán szakmai kérdésekről, az lehetne hasznos is akár. Múltkor meghívtuk Vidnyánszky Attilát a Katonába, a fiatal Tarnóczi Jakab által rendezett érdekes Bánk bán-előadása utáni beszélgetésre. Mert évekkel korábban Vidnyánszky is – többedszerre – egy új hangvételű, eredeti Bánkot rendezett. Nem vállalta. Talán azt gondolta, csapdába csalnánk, szemrehányásokkal árasztanánk el? Vele nagyon nehéz egyenrangú beszélgetést folytatni már.
Ha nem Upor László lesz a rektor, és megjelenik egy csomó olyan tanár az SZFE-n, akikkel nem ért egyet, mi lesz?
El tudok képzelni olyan helyzetet, ami tűrhetetlen. Látványos gesztus lenne lelépni, de mint minden gesztus, gyorsabban múlik, mint egy sóhaj. És a tanítványok iránt érzett felelősség sem kicsi. Ennél eredményesebbnek kellene lennünk – amíg látunk rá egy csöpp esélyt.
Még egy kérdés: bajban van a Katona?
Ami a Katonában történt, megrázta a társulatot, de erősítette a társulati összetartást.
Mégis elmegy három színész.
Akik mind továbbviszik a fontos szerepeiket. Nem arról van szó, hogy nem bírnak a közös színpadra lépni – épp ellenkezőleg. Boldogok, hogy valami még fűzi majd őket a társulathoz. A mi színházunk nagyon sikeres színház, erős szellemiséggel. A közös játék és felfedezés élménye hajt minket.
De hogyan lesz majd anyagilag? A Fővárosi Önkormányzat kezd olyan helyzetbe kerülni, hogy komoly kérdés a kultúra finanszírozása.
Játszottunk mi már olyan évadot, amikor egyáltalán nem volt pénz díszletre, sőt olyan is volt, hogy Zsámbéki el kellett rendelje a hétfői szünnapot, mert olcsóbb volt nem játszani. Szegényen is tudunk dolgozni – egy darabig.
Szomorú?
Nagyon szomorú vagyok sok éve. Miközben új, kiváló tehetségek hoznak létre új dolgokat az első energiából, rengeteg nagyszerű kezdeményezés meg összeomlott a katasztrofális viszonyok miatt. Fájdalmas vesztesége a magyar színháznak, hogy Schilling Árpád elment, hogy Bodó Viktor megszüntette a társulatát. Virágzó évek vannak mögöttünk, de kijelenthető, hogy most mindenhol baj van, ahol nem lehet az asztalfióknak dolgozni. Sokkal több minden porlad szét, mint ami megérdemelné.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
