A magyarországi fotótörténet elképzelhetetlen lenne a Forte nélkül, hiszen az amerikai Kodak és a magyar kormány 1912-ben született megállapodása nyomán a következő évben a váci püspökségi csemetekert helyén építeni kezdett, de az első világháború miatt csak 1922-ben átadott gyár fotópapírjai és filmjei a világ számos országában felbukkantak. A második világháború első napjaiban, az angol vezetők távozása után a gyár hadiüzemmé vált, ez azonban nem fogta vissza a termelést: az angol piac által nem elért országokba, illetve Délkelet-Európában egészen 1944 végéig szállítottak, a december 5-i bombatámadás azonban legyalulta a legfőbb váci célpontnak tekintett gyárat.
A tizenhat találat után az két és fél évig nem állt talpra, 1947-ben pedig a Magyar Általános Hitelbank kezébe került, ami alig két héttel a tulajdonosváltás után újranyitotta az üzemet. Az állami kézbe került cég a hatvanas évekre korszerűtlenné vált, így hétéves munkával, új épületek egész sorának építésével, valamint sokszor saját fejlesztésű gépekkel modernizálták.
Ez nyilvánvalóan jókora minőségnövekedést hozott, aminek az export is hasznát látta:
A KGST felbomlásával járó rendszerváltás és a digitális technológiák elterjedése, illetve a külföldi, felszámolás alatt álló vetélytársak raktárkészleteiknek igen olcsó piacra juttatása 2007-ben aztán beütötte az utolsó szögeket a Forte koporsójába, február 14-én pedig becsomagolták az utolsó fotópapírokat is, majd a dolgozók elhagyták az üzemet, ami azóta is üresen áll.
A területet ma is őrzik, így néhány ügyes városi felfedező csapaton – így a 2016-ban fenn fotózó Városi Gorillákon – kívül mások nem igazán jutottak be a lassan pusztuló területre.
A Forte logója, illetve a FOTÓPAPÍR felirat hosszú évtizedek alatt Vác egyik, mindenki számára ismert jelképévé vált, így a pusztulása nyilvánvalóan sokakat zavart: így volt ezzel a Kálvin tér közelében – a fél évszázadot élt Fővárosi Fotóipari Vállalatra emlékezve – Főfotó néven kiállítóteret és fotólabort is rejtő kávézót nyitott fotós páros, Krasznai Korcz János és Zsigmond Gábor is, akik a gyárat tulajdonló magyar államtól kértek engedélyt a feliratok lebontására, és megmentésére.
Egy évvel ezelőtt ezt meg is kapták, így az elektromos árammal nyilván már nem ellátott torony tetején, jókora szélben neki is láttak a feladatnak, ami az akkus eszközökkel egyáltalán nem volt könnyű feladat, főleg, hogy a munkákat követően a teherautóig is el kellett juttatniuk a betűket, illetve a milliók számára jól ismert logót. A fotókat elnézve nem volt túl könnyű dolguk:
A két fotós egyetlen pillanatig sem gondolkodott a neoncsöveket már nyomokban sem viselő betűk felújításán, hanem nemes egyszerűséggel kihelyezték azt az utcai teraszra, ami május vége óta vonzza a Kálvin tér és a nemsokára talán újranyitó Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár közt sétálókat:
A logó pedig a belső térben, a használt analóg fényképezőgépekkel és filmekkel teli pult felett kapott helyet, biztos helyet adva egy darab történelemnek:
Bárcsak több ilyen hasonló eset lenne ahelyett, hogy a különböző méretű lakberendezési tárgyakat árusító kincsesbányák egyikében, hatjegyű árcímkével tűnnek fel, majd veszik nyomuk évtizedekre egy dizájntárgyakkal berendezett lakás mélyén.
