Van tinektek fogalmatok, mit csináltok? – kérdezte a miniszterelnök. – Egy merényletet a jogrend ellen! Politikai gyilkosságot készültök elkövetni, következésképpen hazaárulók lesztek – adta meg a választ saját kérdésére.
– Ki nem szarja le, hogy milyen gyilkosság? – kérdezett vissza az egyik honvéd. – Tudod te, hány embert kinyírtam a mai napig? Szegény ördögöket, mint én. Változatosság kedvéért mért ne nyiffantsak ki egy politikust?
Visszategezte a miniszterelnököt, aki ráadásul egy gróf volt. Annyira mindegy volt már.
Ez a honvéd két év nyolc hónapot szolgált a fronton. Számtalanszor elsütötte a puskáját. Három esetben az ellenség olyan közel volt, hogy látta, amint az általa útjára bocsátott lövedék leteríti az ellenséget. Egy muszka, két olasz. Azokon kívül persze számtalan másikat megölhetett még, akik távolabb voltak, amikor rájuk lőtt. Meg amikor sötétben tüzelt vagy ködben. Hányszor pörkölt bele a ködbe meg a torkolattüzektől villogó éjszakába, és hányan ordítottak olyankor odaát, hogy jaj, anyám, persze a maguk nyomorult nyelvén. Két esetben pedig szuronnyal csinálta ki a szembenállót, rohamban. Olyankor nincs mese, vagy te, vagy én. Nemritkán is-is, de az már csak utólag derül ki.
Álmatlan éjszaka után rosszkedvűen kelt föl, a háznépe sem tudta felvidítani, igaz, ő sem szívesen társalgott velük. Megkérdezte, mi lesz az ebéd, megmondták, hogy húsleves, utána bécsiszelet. A vacsora iránt már nem is tudakozódott, nem érdekelte. Legföljebb majd nem eszik a húslevesből: nyugodtan nézett a katonák szemébe.
– Értem, honvédek… Azt is értem, hogy nem maguk akartak fegyvert fogni a felebarátaikra: mi adtuk parancsba maguknak, hogy tegyék meg. Csak azért csinálták. Kimentek a frontra, és tették a dolgukat. Énekelve mentek ki, és nem egy maguk közül sírva és a fogait csikorgatva jött vissza, mint harctéri sérült és rokkant, és nagyon sokan sehogy sem jöttek vissza, mert bizony ottmaradtak örökre. Tudom.
– Lónak a faszát tudja maga – mondta egy másik honvéd. A miniszterelnök ágyékára célzott. A miniszterelnök házikabátot viselt. Alatta hálóinget, kilátszott kétarasznyi a csupasz lábszárából. Viszont miután a miniszterelnök magázásra váltott, őt se tegezték a látogatói.
– Tudom, hogy nem tudok eleget – mondta a miniszterelnök. – Tartozom maguknak, valamint az összes magyar honvédnek azzal, hogy meghallgatom magukat. Nagyon jól tették, hogy eljöttek, és meglátogattak. Kérem, üljenek le az asztalhoz, és beszélgessenek velem.
Az asztalon még ott voltak a reggeli maradékai. Zsemlék, vaj, méz. Tej, kávé. Fél fogára sem elég öt honvédnek, könnyen átlátható.
– Csöngetek, hozzanak még valami ennivalót.
– Nem früstökölni jöttünk, hanem elszámolni.
– Leszámolni!
– Attól a cselédlány még bejöhet. Szemrevaló?
– Szemrevaló hát, milyen legyen egy grófi házban a cselédlány?!
– Akkor csak csöngesse be!
– Tetszik a kabátja. Kell nekem. Vegye le, mielőtt kilyukasztjuk.
– Kérem – mondta a miniszterelnök, és kibújt a kabátból. – Ez a legkevesebb, belátom. Természetesen lelőhetnek, de ha nincs ellene kifogásuk, addig is leülök.
Hálóingben az asztalhoz telepedett.
– Mindnyájukat meghallgatom. Ráérek. Sehová se kell mennem, és senkit se várok.
– Szent Péter várja magát.
– Szent Péter ráér. Ítéletnapig van ideje. Ma nekem is van időm, úgyhogy, ha maguk sem sietnek, én akár estig hallgatom magukat, vagy holnap reggelig. Rengeteg mesélnivalójuk lehet. Csak azt kérem, mielőtt golyót eresztenek belém, hallgassák meg, én hogyan keveredtem ebbe a nagy pilátusi krédóba. Mert, képzeljék, én sem úgy képzeltem, hogy hat évtizednyi béke és fejlődés után háborúba vezetem a nemzetet és pusztulásba.
– Hanem…?
Az egyik honvéd leült. Neki pisztolya volt, amit az asztalra helyezett, csövével a miniszterelnök felé.
– Na mégis, hogy képzelte?
Elvett egy zsemlét a kosárból. Szaglászta, nyomkodta.
– Ha meghallgattam magukat, és lesz még türelmük, elmondom. De kezdjék maguk.
Csöngetett. A honvédek felkészültek rá, hogy fegyveresek nyitnak be, a szoba minden ajtaja felé lövésre kész fegyvereket irányoztak. Csak egy inas dugta be az orrát.
– Kérem, hozzon a vendégeimnek tejeskávét és zsemlét, ha van még. Vagy kenyeret, ami csak akad.
Hallgattak, amíg az inas visszajött a tálcával. Mikor kiment, az egyik csöndesen utána ment, fülelni, hogy nem kezd-e kiabálni, segítséget hívni.
A miniszterelnök helyet mutatott a honvédeknek az asztal körül, de nem kínálgatta őket. Rájuk hagyta, vesznek-e az ételből-italból, és mennyit.
– Tudom, nem sok finom falat jutott maguknak az elmúlt hónapokban…
– Francokat tudja.
– Mi hiányzott legjobban?
– Mi? Hát minden.
– Nekem az ágyam, és az ágyamban a feleségem. Húszéves volt, annyi, mint én. Egy éve házasodtunk, amikor elvittek. Nem telt bele még egy év, megírta az édesanyám, hogy a feleségemhez jár valaki. Míg én a lövészárokban ázok és fázok, ő szeretővel hetyeg az ágyamban. Ott kinn az egyik gyereknek a faszát találta el a srapnel, komolyan mondom, még ő járt legjobban. Hogy megyek vissza? Lőjem le azt a kurvát? A másik férfit nem lőhetem le, utánam az is be lett sorozva, állítólag odalett. Hogy megyek vissza?
– Nekem mind a két szülőm meghalt, amíg elvoltam. Nem bírták a munkát meg az aggodalmat.
– Két öcsém veszett oda. Nem is éltek még szinte, és végük! Olyan jó természetű, dolgos gyerekek voltak! Szép életet érdemeltek volna, és mi lett belőlük? Hulla valami krumpliföldön…
– Annyiszor láttam, ahogy egy legényből egyik percről a másikra hulla lesz, hogy nem tudok emberre nézni úgy, hogy ne lássam benne a hulláját. Az arcán a kifolyt szemét, a hasán a kiömlő belét, a lába helyén az elszakított húst és csontot.
– Hogy aludjunk ezek után? Mondja meg!
– Mondja meg, ha tudja!
A miniszterelnök nem válaszolt. Behallatszott, ahogy egy villamos kereke csikordul a sínen. Pedig háromsaroknyira volt a pálya.
De nem keményen: ha farkasszemet néz, megint bevadulnak. Csak szelíden. Pásztázva egyik szempárból a másikba.
Várni, kibukik-e belőlük még valami.
Hallgattak. Igencsak hamar abbahagyták. De hát értette a miniszterelnök. Ha valaki lemegy a piacra, és másfél óra múlva hazamegy, arról minimum újabb másfél órát képes mesélni. Kezdve az odaútról, hogy ki köszönt és ki nem köszönt közben, folytatva a kofákkal, hogy épp milyen az árujuk és mennyiért adják, goromba kedvükben vannak-e vagy sem. A hentes meg az áruja önmagában félórányi téma. Hogy friss-e a borjúhús vagy sem, hogy az-e, aminek mondja, vagy át akarja-e verni a kuncsaftot, már amelyik hagyja. Csak azt elmesélni nem olyan egyszerű, hogy mi viselte meg őket olyan nagyon. Egyelőre ennyi volt, ennyi szakadt fel belőlük.
Akár bele is kezdhet, gondolta.
– Nincs négy esztendeje, hogy miniszterelnök lettem. Maguk arra talán nem is emlékeznek, ki voltam azelőtt. Politikus, egy a sok közül, egy gróf.
Ez új volt neki magának is. Még senkinek se próbálta összefoglalni az életét. Ideje volt, hogy megtegye, saját okulására elsősorban.
– Történt, hogy Boszniában, a Szarajevó nevű városban lelőtték a Monarchia trónörökösét meg szegény feleségét. A merényletet a Fekete Kéz nevű szervezet organizálta, egyenesen Szerbiából.
– Képzelje, tudjuk.
– Akkor azt is tudják, hogy Szerbia mögött ott állt Oroszország, annak pedig szövetségese volt Franciaország és Anglia. A Monarchia mellett meg Németország állt, emlékezhetnek.
Mindegyik honvéd leült az asztalhoz, figyeltek. A miniszterelnök tányérokkal szemléltette a földrész országainak elhelyezkedését. A kenyereskosár volt Oroszország, láthatták, milyen hatalmas a csészealjnyi Monarchia mellett. Lentről sótartó, kicsi Szerbia csiklandozta Ausztria-Magyarországot.
– Tudtuk, hogy mekkora az erőnk: mindent összeadva, a német kitartást meg a magyar virtust felszorozva épphogy csak le tudtuk volna győzni az ellenségeinket. De még valamit tudtunk: hogy azok fegyverkeznek. Az angolnak óriási flottája volt, de egyre újabb hadihajókat bocsátott vízre. A francia újfajta fegyvereket állított hadrendbe, minden korábbinál pusztítóbb lövedékeket gyártott. Az orosz vasutakat épített, a határainkat célozva, hogy százezreket mozgósíthasson olyan gyorsasággal, amire addig nem volt képes. És sokkal, de sokkal nagyobb tartalékokkal rendelkeztek, mint mi. Évről évre romlottak az arányok. Készültek a számítások. Mind azt mutatták, minél később tör ki a háború, annál gyengébbek leszünk az ellenségeinkkel összevetve. És mindehhez hogy viszonyult Magyarország? Úgy, hogy mi voltunk a legsebezhetőbbek. A legeslegsebezhetőbbek az egész kontinensen. Mert a tót, az oláh, a horvát, a szerb túlnőtt rajtunk. Mozgolódtak, mint ahogy mi mozgolódtunk negyvennyolc előtt. Tőlünk lesték el, egy szavunk se lehet: szabadságot akartak. Nemzeti szabadságot. Az oroszok meg biztatták őket. Számlálatlan küldték nekik a pénzt. Az elődöm mindenki másnál jobban látta ezt, és azt mondta, készülni kell! Katonákat sorozni, fegyvert adni a kezükbe. Olyan sok fegyvert gyártani, amennyit egyáltalán lehetséges. Hallgattak rá, kérem szépen? Nem hallgattak rá. Éveken át rázta, rázta a szerencsétlen nemzetet, de nem bírta fölrázni. Csúnyán nézett rá a nemzet, mint, kérem szépen, az asszony az urára, amikor az gyakni akar: mit akarsz má’ megin’, álmos vagyok, hagyjá’ pihenni, na. Aztán, amikor lelőtték a trónörököst, ment a tanakodás osztrák-magyar és német részről, mi legyen a válasz. Emlékeznek? Nyár volt, betakarítás előtt. Alig volt katonánk hadrendben. Ha minden behívható férfit behívunk, ki takarítja be a termést? És a lovak, a vonatok, gondolják meg…! De hát annál nagyobb sérelem nem érhet egy birodalmat, mint hogy a trónörökösét meggyilkolják. Ausztria császára, Németország császára és a vezérkari főnökeik mind azt mondták, háború. A magyar miniszterelnök viszont azt mondta: ácsi! Nein! Nincs háború, mert ilyen körülmények között nem tudunk háborúzni. Tessék, mondják meg neki a generálisok, a legjobb tudásuk szerint hány hadosztály kell Szerbia legyőzéséhez, és mondják meg, hány az erdélyi határra, ahol hótziher támadni fog a román is meg az orosz is, és mondják meg, ehhez képest mennyink van; hozzátéve, hogy ha nincs elég, azért ő és csakis ő a felelős, minthogy nem tudta nemzetét meggyőzni a fegyverkezés szükségességéről. A következtetéseket levonva kész lemondani.
A honvédek figyelmesen néztek rá.
– Erről, gondolom, nem hallottak. Mért is hallottak volna? Szerbia ímmel-ámmal küldött egy enyhe bocsánatkérést, amit jóindulattal gyorsan elfogadtunk, mielőtt meggondolják magukat. A termés be lett takarítva, és az elődöm tárgyalni hívott minden befolyásos politikust, az ellenzéket is, a szocdemeket is, hogy kísérletet tegyen a meggyőzésükre. Addig kérlelte őket, amíg mind igent mondtak nagy kegyesen. Hajlandók tárgyalni a nemzeti egység szent nevében. Szenzáció! Aminél csak az volt nagyobb szenzáció, hogy a tanácskozás előtt egy nappal az elődömet lelőtték. Ez volt a budapesti merénylet. Ezt már tudják, és azt is, hogy a nyomozás cáfolhatatlan bizonyságai szerint ezt a merénylőt is Belgrád küldte. A Fekete Kéz a Parlamentig ért! Maguk azok után mit mondtak volna?
– Minket akkor nem kérdezett senki – felelte az egyik honvéd. – De tudja, mit? Ha mégis megkérdeznek, azt mondom, tessék csak lelőni minden évben egy trónörököst vagy miniszterelnököt, és békén hagyni a sok szegényembert a kicsi földjén.
Ez tetszett a többi honvédnek, nevettek.
– Egy évig aranyba-bársonyba dúskál, aztán egy perc, és vége, ha jó lövést kap, meg se érzi, vége. Ágyútalpon viszik a temetőbe, díszsírhely, papapa-pam, oszt’ jöhet a következő.
– Jó – mondta a miniszterelnök –, elfogadom. De ha ennyire akarja a háborút a szerb meg az orosz, és rajtuk kívül a tót és a horvát és még ki mindenki, maguk szerint meddig érik be egy-egy kilövéssel? Ha tudatában vannak, hogy mi gyöngébbek vagyunk náluknál, és készületlenebbek vagyunk, nem mondanak-e le arról, hogy mi jelentsük be a hadiállapotot, nem deklarálják-e előbb vagy utóbb saját maguk?
– Miniszterelnök úr azt mondja, mindenképp kitört volna a háború…?
– Mai eszemmel sem mondhatok mást. Sőt, még biztosabb vagyok benne, mint akkor. Az egész kontinens fegyverkezett. Mindenütt masíroztak, zászlókat emeltek.
– A búcsúban megesik, hogy egymásnak esnek az emberek, és előre lehet tudni, hogy úgy lesz, de ottan se kötelező mindenkinek. Van, aki kimarad belőle. Nem hiszem, hogy ne lehetett volna kimaradni.
– Egy módja lett volna. Egyetlenegy. Ha szólunk a szerbeknek, hogy odaadjuk Boszniát. Vegyék át, tessék. Évtizedekig fejlesztettük, de köszönjük, nem kell, az övék lehet. És hogyha kérik Horvátországot, jó szívvel átengedjük azt is. Hasonlóképpen Galíciában az oroszokkal és Erdélyben a románokkal. Ha mindenkinek mindent odaadunk. Akkor, és csakis akkor. De bevallom, ha dönthetnék efelől, nem biztos, hogy erre az útra lépnék. És nem tudhatjuk, mi van, ha lemondunk a Felvidékről egész a Duna vonaláig… Nem mondja-e akkor azt a tót nemzet, hogy az ő jussuk a Balaton is? Maguk, mondják, maguk mit szóltak volna hozzá, ha ilyet hallanak?
A honvédek hümmögtek. Egyikük a borostáját vakarta.
– Jó, hogy meghallgattak. Köszönöm. Nehéz volt, de jólesett ezeket elmondanom.
A honvédek felálltak. A miniszterelnök szintén felállt. Kezet nyújtott a legközelebb állónak, azután sorban mindegyiknek. Kikísérte őket az ajtóig.
Ez megvolt, és még előtte a nap nagy része. Először is tisztálkodni, borotválkozni kell. Nyújtózkodott.
A házikabátja ott maradt a széken, nem vitte magával a honvéd, amelyik el akarta tulajdonítani.
Főzessen egy kávét…?
A miniszterelnök csengetett.
*
Kevéssel később az ajtónyitás hangjára föl se figyelt. Azt hitte, az inas.
Amikor közel értek, látta az egyenruhákat. Visszajöttek a honvédjei…? Valamit itt felejtettek a derék fiúk? Netán a házikabátja végett?
Mögöttük toporgott az inas.
– Jó napot, honvédek – kezdte a miniszterelnök, és feléjük lépett. Talán túlságosan lendületesre sikerült az a mozdulat, mert aki szemben állt vele, meghúzta a ravaszt, és arra a többi is mind lődözni kezdett.
A hálóingen megjelentek a piros foltok. A miniszterelnök nagy igyekezettel próbált talpon maradni. Szólni nem volt képes, mert golyók érték a tüdejét is. Tántorgott. Az asztal felé indult, hogy nekitámaszkodjon. Mielőtt elérte volna, összeesett.
A dolgukat elvégezték, kimentek.
Alig csapódott be utánuk a kertkapu, jött a következő csoport. Nézték az utcatáblát, házszámot. Keresték minden bajok okozóját, a miniszterelnököt. Nem tudták, hogy ők már hiába jöttek.
Nézzünk bizakodva a múltba! – alternatív Trianon
Zoltán Gábor: Mielőtt golyót eresztenek belém
Cser Kiadó, 2020
