Nem volt olyan régen, mikor még tartott a modern filmes világ egyik leghírhedtebb kampánya, és a globalizált világ egy emberként követelt Oscar-díjat az évtizedek óta nagyon magas szinten teljesítő, de végül mindig alul maradó Leonardo Dicapriónak. Az imák végül 2015-ben találtak meghallgatásra, ekkor Dicaprio egyfajta életműdíjként végül megkapta a szobrot A visszatérőért, ami valljuk be, közel sem a legjobb alakítása volt a színésznek pályája során.
A 2006-os A tégláról van szó, ami egyébként is viszonylag kevés rivaldafényt kap, pedig Martin Scorsese egyik legjobb filmjéről beszélünk. A hagyományos gengszterfilmektől némileg eltérő sztori két beépülő ügynök történetét meséli el, akiknek az élete így, vagy úgy, de keresztezi egymásét, hála a szálakat mozgató rettegett maffiavezérnek, a Jack Nicholson által alakított Frank Costellónak. Dicaprio parádésan hozza a megtépázott idegzetű beépített zsarut, aki a bostoni maffia posványában gyűjt minél több információt a rendőrségnek, és közben próbál életben maradni, miközben Matt Damon a kapitányság strébereként szabotálja a rendőrség munkáját a maffia megbízásából.
A tégla ellövi ugyanazokat a paneleket, amit egy ilyen filmnek szinte kötelezően el kell. Van itt véres tűzharc, suttyó, de kedvelhető gengszterek, labilis maffiavezér, kiállhatatlan, mégis becsületes felettes, ezek mellett viszont megkapjuk azokat a dilemmákat is, amelyek igazán lebilincselővé teszik a filmet. A mérgező apa-fia kapcsolaton túl Freudnak is szakítottak időt a filmben, ahogy a már-már szájbarágós szimbolizmus is jelen van, miközben újra, meg újra feltesszük magunknak a kérdést, hogy ki is itt az igazi rossz fiú.
A film talán egyetlen igazi negatívuma, hogy rettentő lassan indul be (ellentétben az alapművet jelentő hongkongi akciófilmmel, a mindössze 97 perces Szigorúan piszkos ügyekkel). Erre persze szükség van, mert az alapjáraton rengeteg potenciállal bíró karaktereket így lehet csak igazán elmélyíteni, de tény, hogy közel háromnegyed óra telik el, mire a cselekmény rátér a lényegre – onnantól viszont nincs megállás. Azt nem tudni, hogy mivel instruálhatta a rendező Nicholsont, aki sajnos végigripacskodja szinte a teljes játékidőt. Ez a többiek alakítását látva különösen fájó, nem csoda, ha sokan tényleg úgy érzik, mintha a színészlegenda lemaradt volna másfél évtizeddel, és még mindig Jokert játszaná Tim Burton Batmenjében. A rendezőt dicséri, hogy ennek ellenére a film nemhogy nem esik szét, de olajozottan működik.
A tégla egy remek film, olyan, ami berántja a nézőt, aki a lefújás után még egy darabig garantáltan a látottak hatása alatt lesz. Aki látta már, nézze meg újra, aki pedig még nem, az adjon neki egy esélyt, és még csak véletlenül se ijessze el Jack Nicholson idétlen vigyorgása.
