Kevés az olyan film, amin egyszerre lehet sírni és nevetni, de Charlie Chaplin 1931-es remekműve, a Nagyvárosi fények közéjük tartozik. Az egyik percben még a röhögőgörcs miatt törölgetjük a könnyeinket, mert a bokszmeccsbe keveredő kis Csavargó annyira viccesen szerencsétlenkedik a ringben, a következő jelenetben viszont már szipogva nyúlunk a zsebkendőnk után, mert a szívünk szakad meg attól, ahogy plátói szerelmére, a kis virágáruslányra néz, akiért nemcsak testi épségét, de szabadságát is feláldozta.
Maga a történet persze nincs túlbonyolítva: a Chaplin által halhatatlanná tett Csavargó nem a cirkuszban vagy a hegyekben, hanem egy zajos nagyvárosban keresi a helyét, míg egy váratlan pillanatban utol nem éri a szerelem. Elhatározza, hogy bármibe kerül, segíteni fog vak virágáruslánynak visszaszerezni a szeme világát, ám a lány egy félreértés folytán milliomosnak hiszi őt. A Csavargó fenntartja az illúziót, miközben kétségbeesetten próbál pénzt szerezni a műtétre. Őrült gegek láncolatán át jutunk el az említett bokszmeccsig, amit nem sokkal később a filmtörténet legcsodálatosabb fináléja követ. Egy olyan kifordított happy end, ami egyszerre emeli fel és sújtja le a nézőt. A szerelmespár nagy találkozása itt ugyanis egyben lelepleződés is, az illúziók és vágyálmok lerántása a társadalmi valóság talajára. A fehér Rolls Royce-on begördülő szőke hercegről kiderül, hogy valójában nincstelen koldus.
Olyan mélységes emberség és fájdalom sugárzik ebből a pár perces jelenetből, ami csak a legnagyobb drámák sajátja, és mindezt szinte szavak nélkül, két ember tekintetén keresztül mondja el Chaplin. Ő maga is ezt a jelenetet tartotta életműve csúcspontjának:
Egyedül a Nagyvárosi fények utolsó jelenetében nem színészkedem. Majdhogynem védekezve, magamon kívüli állapotban nézek… Ez egy gyönyörű jelenet, gyönyörű, és azért, mert nincs túljátszva
– mondta utolsó éveiben.
És mindezt úgy sikerült eljátszani, hogy Chaplin és a virágáruslányt alakító Virginia Cherrill nem is igazán voltak jóban. A forgatás során állítólag nem volt meg köztük az összhang, 50 évvel később Cherill azt mondta egy interjúban: „Charlie sosem kedvelt engem, és én sosem kedveltem Charlie-t”.
Mindez azonban lábjegyzetbe való műhelytitok, a lényeg, hogy ebből az ellenszenvből semmi nem látszik a vásznon. Ahogy abból sem, hogy ez volt Chaplin egyik legnehezebb forgatása: csaknem három évig húzódott, még az átlagosnál is jobban túlköltekezett, ráadásul azt sem lehetett tudni, hogy vajon hogy fogad a közönség egy némafilmet a frissen elterjedt hangosfilmek szép új világában. Az aggodalmak alaptalannak bizonyultak, a Nagyvárosi fények hatalmas siker lett, a kritikusok és a közönség is imádta a filmet. A Los Angeles-i premieren Albert Einstein, a londoni bemutatón pedig Bernard Shaw volt Chaplin díszvendége. A nagy gazdasági világválság lenyomatát is magán viselő klasszikus különösen jó választás az olyan globális megrázkódtatások idején, mint a mostani, elvégre nemcsak szórakoztat, de vissza is vezet minket a csetlés-botlás mögött húzódó alapvető emberi értékekhez. A Csavargó ügyetlenkedése és szívszaggató mosolya tehát azóta sem vesztett semmit az aktualitásából. Erre legyen elég bizonyíték, hogy ugyanúgy röhögünk és sírunk rajta minden egyes alkalommal.
A teljes film fent van Videán, a legendás finálét pedig itt lehet külön megnézni:
