Josef K. egy gondolatra ébredt.
„Bill Muskerberg ezt is megoldotta” – épp jókor, épp időben, ha tetszik, az utolsó pillanatban, még mielőtt tömegek süllyedtek volna végső apátiába. Bill Muskerberg felismerte, hogy bár hathatós segítséget jelentett az új operációs rendszer meg az új alkalmazások sokasága, mindez mégsem volt képes helyettesíteni a személyes találkozásokat. A távolból, online ünnepelt születésnapok, névnapok, évfordulók apránként morzsolták fel a reményt a tömegben, mert ahogy azt kimutatták, az érintés igénye genetikailag kódolt, és bár egyszer talán ezt a kódot is kiiktathatja a tudomány, ám tenni kell valamit addig is – ismerte fel Bill Muskerberg –, máskülönben tömegessé válhatnak a karanténlázadások, s mire végre eljutunk efféle genetikai kódok kiiktatásáig, az a tömeg, melynek hasznos volna, talán nem is létezik már.
Segíteni kellett tehát a Boomid25 fenyegetésében élő tömegen. És mint oly sokszor, Bill Muskerberg ezt is szent kötelességének érezte. Nem is kért mást, csakhogy minden ország egészségügyi adatait kezelhesse. Néhány úgynevezett „mentes” – értsd a Boomid25-tel nem fertőzött – persze tiltakozott, ugyanakkor a nagypolitika az első pillanattól támogatta. Nem csoda. Amint azt a maga kifinomult módján maga Bill Muskerberg fejtette ki a Világtanácsban:
A politikusok jelentős része is végső stádiumba jutott, így pontosan tudják, mekkora segítség a KONTAKT-3000, hisz a segítségével tömegek juthatnak személyes kapcsolatokhoz, ez csökkentené a frusztrációt, a szuicid hajlamok elharapódzását tömegméretekben, ráadásul gazdaságilag is ez az egyetlen megoldás, hisz egyszer véget ér a járvány, még ha újabb öt évet kell várni, akkor is, és ha a tömeg apátiába süllyed, képtelenség lesz a világgazdaság újraindítása. Nem az lesz a legnagyobb gond, hogy a népesség jelentős hányadát elvesztettük, hanem az, hogy a megmaradtak sem lesznek képesek az újrakezdésre, s így munkára és fogyasztásra sem.
Hamar belátta ezt mindenki, s még mielőtt döntés született volna a KONTAKT-3000 útnak indításáról, eszement várakozás izzott fel. Végső soron talán ez a tömegigény nyomta el a kritikus hangokat is. A Boomid25 fertőzés különböző stádiumában élő tömegek pedig joggal tették fel a kérdést: Ugyan mit tudhat erről egy „mentes”? Vagy egy „védett”? Olyanok, akik szabadon járnak-kelnek. Mentesek és védettek.
A világjárvány minden adatának letöltése a KONTAKT-3000-re a világháló történelmének legnagyobb adatbázisát eredményezte, így azután eltartott egy darabig, annál is inkább, mert nem minden ország készült fel naprakész adatszolgáltatásra. Ennek eredményeként a várakozás akkorára nőtt az élesítés idejére, hogy Bill Muskerberg kénytelen volt három lépcsőben, fokozatosan bevezetni a szolgáltatást. Az első héten az Államokban és Kanadában, aztán Európában, végül a világ többi részén.
Bill Muskerberg átlátta a dolgokat, s szinte egyedüliként ébredt rá annak jelentőségére, hogy a járvány évei alatt szinte mindent megtudtunk a Boomid25-ről; a világ egész lakosságára kiterjedő teljes tesztelésnek hála pontosan tudjuk, hogy melyik fázis fertőző, s melyik nem, s ennek alapján egymásra nézve veszélytelen embereket akár össze is hozhatunk. A KONTAKT-3000 épp arra volt képes, hogy az egészségügyi és persze az alapvető személyes adatok elemzésével pillanatok alatt kimutassa, ki az a legközelebbi személy, akivel egy KONTAKT-3000 felhasználó minden további nélkül találkozhat. Azt az apró bökkenőt is sikerült kiküszöbölni, hogy a törvényeket számos országban harmonizálni kellett a KONTAKT-3000-rel. A teljes szociális rendelkezéseket ki kellett egészíteni azzal, hogy bár továbbra is kijárási tilalom van érvényben, azok viszont, akik a KONTAKT-3000 adatbázisa szerint veszélytelenek egymásra, találkozhatnak.
Bill Muskerberg ennél is tovább ment, s ha más nem, ez fényesen bizonyítja, hogy nemcsak egy tech-zseni, hanem az emberi lélek ismerője is. A felhasználók ugyanis megadhatták, hogy kivel szeretnének találkozni leginkább. Ha valaki például az anyjával találkozna, és több opcionális KONTAKT-3000 partner is kínálkozik, választhat olyat, aki az anyjára leginkább hasonlít. Ideális esetben a KONTAKT-3000 akár olyan felhasználót is felkutathat, aki pedig a fiát látná viszont örömmel. Így szinte a tényleges találkozáshoz hasonló kontaktok jöhetnek létre.
Bill Muskerberg a KONTAKT-3000 sajtótájékoztatóján azt is elmondta: természetesen nem állnak meg itt. Nem is tehetnék, hisz jogos a kérdés, mi van azokkal, akik már elvesztettek valakit?
– És itt nem csak azokról van szó, akiket a Boomid25 vitt el – tette hozzá Bill Muskerberg. – A rettenetes veszteségek árnyékában nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik a járvány előtti évtizedekben vesztették el szeretteiket. Így tehát célunk kibővíteni az adatbázist annyira, hogy bármely időben meghalt szerettünkkel való találkozás is kiszolgálható igény legyen.
Josef K. lefőzte a kávét. Ahogy ő mondaná: „a kibaszott kávét”. Délelőtt 10:30-ra ígérték, hogy a KONTAKT-3000 az ő régiójában is letölthető lesz.
„Ez épp elég idő” – gondolta Josef K. – „Arra, hogy átgondoljam, kivel találkoznék s milyen alkalomból. Már ha találkoznék valakivel egyáltalán.”
Ám épp csak megitta a kávét, rájött, hogy gondolhat ő bármit, attól függ minden, kit ajánl majd a KONTAKT-3000.
„Ha nekem senkit sem ajánlana, az sem lepne meg” – gondolta cinikusan, bár némi joggal. Mégis úgy döntött, hogy kivételesen fürödni megy. Kivételesen borotválkozik is. Miután végzett, s hosszú hetek óta most először a tükörben is megnézte magát, megállapította: „Na. Ennyi haszna máris van.”
Bár alig két másodperccel később – immár cigarettával a szájában – feltette a kérdést: „Ugyan miért is volna ez haszon?” Josef K., az ekkora már orvosilag is leírt, jellegzetes mozgással araszolt ki a nappaliba, az úgynevezett „hosszúlappangók” hernyószerű mozgásával, felcsapta a laptopot, újabb kávét főzött, és várt.
Hiába ígérte Bill Muskerberg a KONTAKT-3000 zavartalan élesítését, a letöltés mégis akadozott. Tegyük hozzá, Josef K. maga sem tudta eldönteni, hogy az internet túlterheltsége vagy a laptop elavultsága miatt, esetleg valami zsarolóvírusnak köszönhetően. Mindenesetre a KONTAKT-3000 ölelkező kabalafigurái előtt egyre csak karikázott a gép, ráadásul egy ponton frissítésbe kezdett, kikapcsolt és újraindított.
Josef K. csak annyit mondott erre: „Szar az egész” – ezt is magában.
De miért is csodálkoznánk ezen? Josef K. épp azokat a tüneteket mutatta, amiről a mennyei Bill Muskerberg oly sokat beszélt. Ez a frusztráció lesz az, ami megakadályozza az emberiséget abban, hogy végül győzedelmeskedjen és helyreállítsa régi szép életét. Josef K. nem sokkal déli tizenkettő után már úgy volt vele:
– Találkozzon velem a franc! Rohadjon meg az egész!
Ezt kivételesen hangosan is kimondta. Mire a laptop váratlanul feléledt. Először is feldobott egy könyvhirdetést: Átváltozás! – Franz Kafka. Olvasta már? Könyvet minden karanténba! A következő pillanatban értesítés érkezett a KONTAKT-3000-től: Sikeres telepítés! Végre választhat! Három ember vár a válaszára!
Josef K. – bármily megdöbbentő – a szerencsések közé tartozott, s három ajánlatot is kapott. Elsőnek Roadna Vilmorint ajánlotta a rendszer, az exét, azt a lányt, aki épp a járvány kitörése előtt hagyta faképnél őt váratlanul. Josef. K. fanyarul mosolygott: „Beszarás” – gondolta.
– Azt már nem! – mondta ki hangosan.
A második opció egy idős úr volt, bizonyos „Joe bácsi”, aki hetvennyolc éves kora ellenére a „hosszúlappangók” kategóriájába esett, holott Josef K. úgy tudta, hogy a hatvan pluszosok szinte teljes egészében a „hordozók” és „végsőstádiumosok” körébe tartoznak. A bácsi oldala feltűnően egyszerű volt, csak annyi állt rajta: „A fiammal találkoznék” – ennyi. Ellentétben a harmadik opcióval, egy fiatal nővel, Helga Horse-szal, aki számos lehetőséget kínált, örömmel lett volna anya, nagymama, nagypapa, testvér, öcsike vagy kishúg, sőt szerető és ex, de ami a legérdekesebb: ló is.
Utóbbihoz annyit fűzött hozzá: „Megértem azokat, akik korábban lovagoltak, s most nem járhatnak lovagolni sem. Ez legalább annyira megrázó lehet, mint egy családtag elvesztése. Én tudom, és megértem. Ismerem és szeretem a lovakat, magam is lovagoltam, szóval azt hiszem, jó ló lennék.”
Josef K. Roadna Vilmorinnal kapcsolatban olyan undort érzett, hogy a személyes adatlapot se nyitotta meg. A bácsika viszont mély rokonszenvet ébresztett benne. Épp egyszerűsége okán; és a profilképről is egy végtelenül szelíd, szomorú és tisztes arc nézett vissza rá; valaki, aki jó ideje nem érti már, de még mindig szereti ezt a világot; amint a fiát, akit hiányol. Josef K. erős lelkifurdalást érzett amiatt, hogy a szíve mégis az agilis, lovas lány felé húzta, s mikor végül mellette döntött, azzal nyugtatta magát, találkozik majd a bácsival is, csak máskor.
Josef K. olyat érzett, amit régóta nem: izgatott lett. Visszament a tükörhöz, hogy ezúttal igazán, őszintén megnézze magát. „Nem is olyan rossz. Szódával elmegy.” Bejelölte a lányt, és beikszelte a „szerető” opciót, bár rövid ideig az „ex” opciója felett tartotta az egeret. Mikor elküldte a meghívót, nagyot sóhajtott, felállt, kihúzta magát, és így szólt:
– Azt hiszem, jó lóra tettem.
Kilépett a gangra, de még a távoli erkélyeken se látott senkit. „Nyilván a KONTAKT előtt ül most mindenki” – gondolta. Mire visszatért a nappaliba, megérkezett a válasz:
„Köszönöm, örülök, drága. Este 19:45-re van e-taxi, akkor érkezem.” Valamivel később még annyit írt: „Ne haragudj, ha nem leszek tökéletes, ez még nekem is új, de örülök a találkozásnak.”
Erre Josef K. annyit válaszolt: „Én köszönöm az elfogadást, ne aggódj, nálam tökéletlenebb nincs a környéken.” Valamivel később hozzátette: „Lehet, hogy sehol a világon.”
Erre egy mosolyt kapott, majd két perccel később még annyit: „Ez megnyugtató.”
Este valóban megérkezett Helga Horse, és teljes védőfelszerelésben megállt a gangon Josef K. ajtaja előtt. Kinyitotta hát az ajtót, félreállt, a lány pedig pillanatnyi szünet után nagy határozottsággal belépett.
Josef K. bezárta az ajtót, és várt. A lány, akár egy űrhajós, aki távoli bolygóra érkezik épp, lecsatolta a fejvédőt, a hóna alá vette, majd szétrázta a haját.
– Szia.
– Szia – mondta Josef K., s gőze sem volt arról, mi következzen ezután. A profil alapján arra számított, hogy a lány megold majd mindent, de egy percre úgy tűnt, éppoly félszeg és zavarodott, mint ő. Némi toporgás után azonban a lány ismét igazított vadul örvénylő haján, letörölte homlokáról a verítéket, és azt mondta:
– Bocs, kurva meleg ez a szar.
– Ja, bár én rég nem hordtam, de emlékszem rá.
– Akkor most megöleljük egymást? – kérdezte a lány. – Végtére is erre találták ki ezt az egészet, nem?
– De – válaszolta szellemesen Josef K., s már tárta is a karját, hogy ölelhessen vagy ölelhessék végre.
– Várj! – mondta a lány. – Nehogy már így, ebben a fosban!
– Ja. Igaz. Tök igaz – motyogta Josef K.
A lány lehúzta a cipzárt, nyaktól bokáig, eltávolította a csukló ragasztószalagjait, és mint egy lepke a bábból, kilépett a szkafanderből a szobába; mint aki imbolygó csónakból lép ki a partra; meg egy kicsit úgy is, mint aki a halál oldaláról szökken át az élet térfelére.
Josef K. elámult a lány mozgásán, és akaratlanul is azt gondolta: „Szép. Ez szép. Ő is szép, meg ahogy kilép, az is szép. Olyan emberi.”
– Hát akkor? – kérdezte a lány.
– Én készen állok. Felőlem mehet a dolog – mondta Josef K. és széttárta a karját megint, mire a lány forrón megölelte.
– Ez tényleg jó! – súgta Josef K. fülébe. – Nem hülye csávó ez a Muskerberg.
Josef K. csak álldogált az ölelésben, úgy meredt fel belőle, mint egy száraz kóró a friss vízzel teli vázából, s valamiként az jutott eszébe: talán nyeríthetne egyet. De elhessentette a gondolatot, s inkább hagyta, hogy Helga Horse a maga féktelen és indokolatlan módján ölelje.
Az első ölelés után leültek a nappaliban.
– Figyelj csak! Kiakadnál, ha nem nagyon tartanám a szerepet? – kérdezte Helga Horse. – Szimpi vagy meg minden, de olyan szokatlan ez még, valójában nem nagyon tudok eljátszani semmit. Mit gondolsz?
– Semmi gond – felelte Josef K.
– Biztos? Nem para?
– Amúgy is felesleges bármiféle szerep. Te is hosszúlappangó vagy, én is. Szóval joggal mondhatjuk, hogy van bennünk valami közös.
A lány megkönnyebbülten dőlt hátra.
– Milyen igazad van. Tényleg! Van bennünk valami közös. Hú basszus, milyen ritkán mondhatta ezt az ember azelőtt!
Kiemelt kép: Getty Images
