Egy nő, aki nem anya, tehet-e olyat, ami fontosabb az anyai gondoskodásnál? Ki lehet mondani egyáltalán ilyet – hogy egy nő számára van bármi fontosabb az anyaságnál?
– teszi föl a tabudöntögető kérdést a negyven felé közeledő női narrátor Sheila Heti önéletrajzi regényében. Ezt a kérdést aztán rengeteg hasonló követi még, hiszen a magyarul is megjelent Változások könyve tulajdonképpen háromszáz oldalnyi vívódás a gyerekvállalásról, valamint az anyaságot körbeölelő privát érzelmekről és társadalmi elvárásokról. És a vívódás itt korántsem időpazarlás, sőt ellenkezőleg: létfontosságú tevékenység. Heti ugyanis épp azt próbálja megmutatni, hogy az életünk nagy horderejű döntéseiben igenis van helye a kérdéseknek és a hezitálásnak, így nem feltétlenül az az ideális, ha gondolkodás nélkül elfogadjuk a külvilág által kínált, magától értetődő válaszokat.
Szüljenek nekünk unokákat
A könyv a mérlegelésnek ezt a terét próbálja megnyitni, amiben szabadabban lehet lélegezni és döntéseket hozni, mint a közbeszéd előítéletektől sűrű légkörében. Ezért is szólhatott akkorát a regény az angol nyelvű sajtóban, hiszen egy tabutéma kellős közepébe tenyerelt bele. Az „anya” szó hallatán ugyan a legtöbben meghatódnak, de egy kicsit tovább haladva a kérdésben könnyű rátévedni az előítéletek és ideológiák aknamezejére. A tudatos gyerektelenség opciójáról kapásból nem illik nyilvánosan beszélni, vagy ha mégis, a szlogenek szintjén, gondosan rámutatva, milyen önző, felelőtlen és végső soron nemzetromboló magatartásról van szó. Sheila Heti ezzel mélységesen nem ért egyet, viszont mégsem harcias védőbeszédet vagy feminista ellenkiáltványt írt, hanem árnyaltan, érzelmi és intellektuális összetettségében járja körül a témát, egy pillanatra sem riadva vissza az ellentmondásoktól és kényes kérdésektől.
Nem véletlen, hogy a New York Magazine-tól kezdve a Vulture-ön át New York Timesig számos neves lap választotta 2018 legizgalmasabb könyvének, de a könyves közösségi oldalakon is láthatóan heves vitákat generált, alaposan megosztva az olvasókat. A gyerekvállalásról és az anyaságról ugyanis mindenkinek van véleménye, sok esetben kategorikus ítélete, ami mellett nem nagyon marad hely egy konkrét életút és személyiség megértésének.
Talán nem nagyon kell részletezni ezt egy olyan országban, ahol évek óta a népességfogyás megállítása a fő politikai üzenet, és ahol vezető államférfiak készségesen adnak tanácsot a nőknek arról, hogyan kell teleszülni a Kárpát-medencét. Illetve büszkén kijelentik, hogy az a női önmegvalósítás csúcsa nem is lehet más, mint ha lányaink „unokákat szülnek nekünk”.
Erre a monumentális, harsány színpadra, ahol saját gondolataink és érzéseink hamar belevesznek a minden hangszóróból gyászosan dübörgő Szózat intelmeibe.
Soha nem érzett vágyat az anyaságra
„Félek, hogy a gyermektelenség nem választásnak tűnik, hanem céltalan életnek, sodródásnak. A gyermektelenekről azt hihetik, nem előre haladnak, változnak vagy fejlődnek, hogy nincsenek történetekre épülő történeteik, nincs egyre mélyülő szereteten és fájdalmon alapuló életük. Talán úgy tűnhet, megrekedtek egy helyben – azon a helyen, amit a szülők már maguk mögött hagytak” – írja a meg nem nevezett narrátor, aki számára látszólag minden adott az anyává váláshoz: jó párkapcsolat, stabil megélhetés, biológiai alkalmasság, támogató barátok, és az időből sem futott ki, hiszen van még pár termékeny éve. Egyetlen elem hiányzik a képletből: a meggyőződés, hogy valóban akarja ezt.
A könyv szinte naplószerűnek hat, és Sheila Heti sokat merített saját életéből, de azért bőven vannak benne fikciós elemek is. „Az ember élete némi szerkesztést és átalakítást igényel, hogy regényként jól működjön” – mondta a 24.hu-nak. Ő például nem vívódott úgy a gyerekvállaláson, mint a főhős, hiszen mindig is tudta, hogy nem akar anya lenni. A harmincas évei elején kezdte el foglalkoztatni mégis a téma, amikor látta, hogy baráti körében sorra születnek a gyerekek.
„Soha nem éreztem vágyat, hogy kövessem őket ezen a téren, de hirtelen nagyon kíváncsi lettem az okokra. Itt ez a sok ember, aki egy pontig nem gondol a gyerekvállalásra, majd úgy tűnik, hogy szinte egyik napról a másikra mindenkinek ez lesz a legfőbb vágya. Nem tudtam, hogyan értelmezzem ezt: csak a társadalmi elvárás teszi, vagy eljön a természetes ideje, és onnantól mindenki ezt akarja? És vajon tényleg akarják-e? Miért nem vágyom én erre, ha láthatóan mindenki más igen? Ezek a kérdések foglalkoztattak akkoriban. Meg akartam érteni, miért vagyok én máshogy bedrótozva, mint a környezetem” – mondta a most 43 éves író, aki március elején a tervek szerint Budapesten adott volna elő, de a járvány miatt le kellett mondani az útját.
Végül torontói otthonában értük el, Skype-on keresztül. Hetinek azért is lehetett volna különösen érdekes a budapesti út, mert magyar zsidó szülei innen vándoroltak ki Kanadába annak idején. Kérdésemre, hogy ő is tud-e valamennyire magyarul, kissé szabadkozva ad nemleges választ. Mérnök apja és patológus anyja ugyan Torontóban is magyarul beszéltek egymás közt, de a gyerekeiket már csak angolul tanították. Szándékosan nem tartották a kapcsolatot a kinti magyar közösséggel, mivel úgy gondolták, sok közöttük az antiszemita.
A könnyek felszárítása
A holokauszt az ő családjukon is súlyos nyomot hagyott, Sheila Heti anyai nagymamája túlélte az auschwitzi haláltábort. Az átöröklött traumák a Változások könyvében is komoly szerepet kapnak, akárcsak a nemzedékről nemzedékre szálló depresszió. A narrátor be is vallja, hogy egyetlen célja van a könyv megírásával: hogy felszárítsa örökké boldogtalan anyja és saját könnyeit. A regény „akkor nevezhető sikeresnek, ha anyám elolvassa, és utána többé soha nem sír” – írja, de a családi küldetésen túl megjelenik egy hazafias kötelesség is. Mert a demográfiai alapú nyomasztás természetesen nem magyar sajátosság. A főhőstől megtudjuk, hogy a zsidó nőktől elvárás, hogy újra benépesítsék a földet a holokauszt veszteségei után. „Ha nem szülsz gyereket, a nácik győztek” – szól a radikális érvelés, amivel nehéz vitába szállni, mert ki akarna önző módon hozzájárulni a kihaláshoz.
Mégis, engem nem igazán érdekel, ha kihal az emberi faj. A világ újra benépesítése helyett nem lenne jobb kimondani? A történelmünkből megtanultuk, milyen a legszélsőségesebb kegyetlenség, szadizmus és gonoszság. És így tiltakozásként nem szülünk több embert – nincs több ember száz éven át! – bosszúból az ellenünk elkövetett bűnökért. Nem szülünk újabb agresszorokat és újabb áldozatokat, és ezzel jót cselekszünk a méhünk által
– fakad ki egy ponton a gyerekvállalás mint erkölcsi kötelesség gondolata ellen. Ezzel még egy markáns példát szolgáltatva, hogy nem riad vissza a provokatív gondolatok leírásától, ha a döntés szabad terének kivívása a cél.
Heti amúgy szerencsésnek véli magát, mert ő maga sosem tapasztalt közvetlen nyomasztást abban a kérdésben, hogy mikor szül már. Kanadában szerinte egyelőre elképzelhetetlen, hogy a kormánykommunikáció szintjére emeljék az efféle szlogeneket, de a nőkkel szembeni társadalmi elvárások persze így is mindenhol jelen vannak ilyen-olyan formában. Hiszen minden országnak megvan a maga módszere, hogy kifejezze vágyát a gyerekvállalásra. Ebben a felfogásban a nő nem önálló egyénként, inkább a nemzetstratégia megbecsült eszközként jelenik meg, akin keresztül az ország megvalósíthatja célját, a gyarapodást. A Változások könyve ezeket a külső, megcsontosodott rétegeket igyekszik lehántani az anyaság alapélményéről, hogy megvizsgálja, milyen dilemmák húzódnak alattuk.
Mindenki természetesnek veszi
Mindez tényleg kultúrákon és kontinenseken átívelő probléma, amit mutat, hogy a világ számos szegletében sokan rezonálnak rá. A regényt már több mint tizenöt nyelvre lefordították, köztük magyarra is, csak nálunk az eredeti, sokkal tömörebb és kifejezőbb Motherhood (Anyaság) címet sajnos megváltoztatták. Persze nincs mindenki oda érte, viszont szinte mindenkire mély hatást gyakorol: egyesek szívből utálják, mások sorsfordító olvasmánykényt hivatkoznak rá, és azért hálálkodnak, és segített szembenézni a saját élethelyzetükkel. És Heti szerint pontosan ez volt az elsődleges cél.
„A legjobb visszajelzés, amikor valaki azt mondja, hogy a könyv megírása segített neki szabadon végiggondolni a dilemmát, és mondjuk rájött, hogy nem kötelező gyereket vállalnia. Ha bárki önazonosabb életet tud élni miatta, és a döntéséhez nem tapad bűntudat és elmagányosodás, már megérte” – mondta Heti, akit mindig megdöbbentett, hogy sokan mennyire magától értetődőnek vesznek olyan horderejű kérdéseket, mint a gyerekvállalás. Reflexszerűen indulnak valamelyik irányba, mintha nem is lenne másik lehetőség. És bármerre fordult, egyszerűen nem talált olyan könyveket, amik erről az életszakaszról szóltak volna.
„Azon gondolkodtam, hogy vajon miért lettek anyák ezek a nők, akik ilyen nehéznek találják az anyaságot. De nem voltak könyvek, amik ezzel foglalkoztak volna, mindenki egyből az anyaság kihívásaira ugrott. Mintha az efféle irodalom is természetesnek venné, hogy »persze, szülsz egy gyereket, és persze, utána nem lesz könnyű«. De miért teljesen magától értetődő az első lépés?” – teszi fel a kérdést Heti, akinek fontos volt, hogy mindennek feltárja a filozófiai mélységeit. Mert nem pusztán egy gyakorlati megfontolásról lehet szó, hogy valaki egy kényelmesebb/önzőbb/felelőtlenebb életformát választani az áldozatokkal és lemondásokkal, de egyben nagy örömökkel járó beteljesülés helyett. Ahogy mondja: „Sosem látunk olyan női figurákat, akik a legmélyebb szinten gondolkodnának a gyerekvállalás kérdéséről. Ennek nincs tere a kultúrában. Ide akartam tehát belépni.”
Önmaga gyerekévé válik
Aki viszont a gyerekvállalás kérdésére adott egyértelmű választ hiányolja a fináléban, az félreérti a könyvet. A lényeg ugyanis szerinte nem az, hogy az igen vagy a nem mellett dönt-e az ember, hanem az, hogy mer-e egyáltalán gondolkodni rajta. Tökéletes, univerzális érvényű döntések úgysem léteznek, akármilyen határozottak vagyunk, a kétely mindig velünk marad. A történet igazi tétje tehát nem a gyerek, sokkal inkább az a mélyebb kérdés, hogy hozhatunk-e egyáltalán saját döntéseket az életben. Mert mindig lesznek külső akadályok és kiszámíthatatlan történések, amikre nincs ráhatásunk, így a döntés szabadsága eleve kissé illuzórikusnak tűnik. De ez nem jelenti azt, hogy próbálkozni se lenne érdemes azzal, hogy tudatos viszonyt alakítsunk ki a saját sorsunkkal.
A Változások könyve főhőse erre különös, extrém módszert talál. Amikor megreked a gondolkodásban, vagy utcai jósokhoz fordul válaszért, vagy a háromezer éves Ji King ihlette, ám abból csupán a pénzfeldobást megtartó saját módszeréhez. Íme egy ilyen részlet a könyvből:
Muszáj feltennem a kérdést: olyan vagyok-e, mint azok a sápatag, száraz írónők, akik sosem hagyják el a házukat, akiknek nincs gyerekük, akik világéletemben lenyűgöztek és iszonyattal töltöttek el?
igen
Tehetek bármit, hogy ne legyek ilyen?
nem
Valódi szégyen az, ha valaki ilyen?
igen
Az ilyen igazából azt jelenti, hogy önző?
igen
És azt is, hogy nincs olyan erős kapcsolatom az életerővel, mint a többi nőnek, annyira bezárkóztam a gondolataimba, a fejembe?
igen
Létezik férfi megfelelője is ennek a, mondjuk ki, meddőségnek?
nem
Létezik olyan romantikus nőalak, aki egyenértékű a romantikus férfi művésztípussal?
igen
A női művészek, akiknek gyerekük van?
igen
Ha gyerekem születik, én is olyan leszek, mint azok a nők?
nem
Fel kellene adnom az írást ahhoz, hogy olyan legyek?
igen
És egy férfinak szentelni az életemet?
igen
Milesnak?
nem
Az apámnak?
igen
Ha apámnak szentelem az életemet, és feladom az írást, az romantikus nőalakká tesz majd?
igen
Akkor költözzek hozzá most rögtön?
igen
De az boldogtalanná tenne engem, nem?
igen
Itt boldogabb lennék?
igen
Számít, hogy az ember romantikus alak, vagy sem?
nem
Elsőre önkényes hülyeségnek tűnik egy pénzérmét faggatni az egzisztenciális kérdéseinkről. Másodikra is. Ám a könyvet olvasva lassan elkezd húzása lenni a pénzfeldobásos részeknek, és rájövünk, hogy mindez nem is annyira a válaszokról, inkább magukról a kérdésekről szól. „Az érmefeldobás csak egy eszköz arra, hogy a gondolkodásunkat kiterjesszük olyan területekre, ahova amúgy nehéz lenne. Könnyebben nyújtózkodunk a gondolatainkkal” – mondja Heti, mikor arról kérdezem, hisz-e az efféle praktikákban.
Saját életében is használja a módszert, ahogy tenyérjósokkal is leáll beszélgetni olykor, de nem a döntéshozáshoz, inkább csak azért, hogy segítsen túllendülni mentális akadályokon. A válaszok ugyanis annyira váratlanok, hogy kénytelenek vagyunk kitárni az elménk kapuit, ha be akarjuk fogadni az üzenetüket. Így bármilyen eszetlennek is tűnik, ez is segíthet átlépni a saját előítéleteinken. Amit pedig az érmefeldobás nem old meg, azt majd megoldja az idő, ahogy a könyv főhőse számára is:
Hatalmas megkönnyebbülésként, egyfajta boldogságként élem meg, hogy a biológia kezd megfeledkezni rólam. Ha az embernek nincs gyereke, egy bizonyos életkorban önmaga gyereke lesz. Újrakezdi az életet, ezúttal önmagával. És mihez kezd majd ennyi idővel? De az idő nem olyasmi, amivel valamit kezdeni lehet – az idő kezd velünk valamit.
A Változások könyve a Libri kiadónál jelent meg.
Kiemelt képünkön a könyv szerzője, Sheila Heti látható. Forrás: Getty Images
