Minden jel arra utal, hogy két Adam Sandler létezik, és időnként észrevétlenül helyet cserélnek, valahogy úgy, mint egy szélhámos ikerpárról szóló idióta vígjátékban. Az egyik Sandler az, akinek menetrendszerűen érkező gagyi komédiáira évtizedek óta tömegek váltanak jegyet, a kritikusok viszont előszeretettel használják pofozózsáknak.
Ezt a felállást törheti meg a Csiszolatlan gyémánt, ami egyszerre tűnik egyöntetű kritikai és közönségsikernek, amire eddig nem nagyon volt példa Sandler pályafutása során. Pedig a nálunk a Netflixen nézhető film mindennek mondható, csak épp a szó klasszikus értelmében szórakoztatónak, könnyednek nem. Sőt, mintha az alkotók alapvető célja lett volna, hogy meggyötörjék a nézőt. Eleve egy végbéltükrözésen keresztül nyerünk bebocsátást Howard, a neurotikus New York-i gyémántkereskedő mindennapjaiba, ami zaklatottabbnak tűnik, mint az EU pacalellenes áskálódásáról frissen értesülő Németh Szilárd.
Howardnak ugyanis nemcsak a családi élete van szétesőben, de szerencsejáték-függőként súlyos tartozásokat is felhalmozott, amire emlékeztetik is az állandóan a nyakában lihegő verőemberek. Amikor valahogy mégis sikerül komolyabb összeghez jutnia, akkor sem nyugszik, és beugrik a bukijához, hogy a törlesztés előtt még megforgassa a pénzt egy jó kis sportfogadáson. Mindeközben élete nagy üzletére készül, hiszen egy puccos aukción tervez eladni egy Etiópiából szerzett csiszolatlan drágakövet, ami teljesen megigézte Kevin Garnettet, a fontos meccsek előtt álló NBA-sztárt. Sejthető, hogy az efféle ámokfutásból nem sok jó sülhet ki, de nincs időnk ilyesmin morfondírozni. A Csiszolatlan gyémánt eszelős tempója ugyanis elkap és magával sodor, onnantól pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy levegőhöz jussunk. A film olyan, mintha egy teljes életnyi stresszdózist két és negyed órába sűrítettek volna, ám közben nem téveszti szem elől a nagyobb távlatokat sem: egy tragikomikus bukástörténetben feszegeti a végtelen univerzum és a szánalmas egyéni sorskérdések összefüggéseit.
A zseniálisan kusza forgatókönyv és a magabiztos rendezés mellett ehhez kellettek a színészek is, különösen Sandler alakítása az ügyeskedők és piti szélhámosok védőszentjévé magasztosuló Howardként, aki hiába rettenetesen irritáló, valahogy mégis szurkolunk neki. Aki kicsit is babonás, ebben is megláthat némi sorsszerűséget. A filmet rendező Safdie testvérek ugyanis eleve Sandlerre írták a főszerepet, és már tíz éve hajszolták őt a projekttel. A sztár azonban többször is visszadobta, végül felesége unszolására vállalta el, de az is biztos sokat nyomott a latban, hogy megnézte előző filmjüket, a Good Time című thrillert, amiben ugyanezt a bravúrt hajtják végre, csak épp egy másik, skatulyából kitörni vágyó színésszel, Robert Pattinsonnal a főszerepben.
Milliót érő ordenáré poénok
A kirobbanó sikert látva adja magát a kérdés: ha Sandler ekkora istenadta tehetség – úgy is mondhatnánk, csiszolatlan gyémánt –, akkor miért nem inkább drámákra építi pályafutását, minek égeti magát a gagyi vígjátékokban évről évre? Hiszen korábban is volt már hasonlóan erős alakítása, de mindig visszatért az infantilis humorhoz. A válasz kiábrándítóan egyszerű: alapvetően azért, mert a lesajnált fingós poénok összehasonlíthatatlanul jövedelmezőbbek a számára, mint a kritikailag ajnározott filmek. Másrészt így együtt dolgozhat a barátaival, sőt, akár a nyaralási terveit is közös nevezőre hozhatja a forgatásokkal.
Sandlert nem nagyon engedték díjak közelébe, ám ennek ellenére is megkerülhetetlen tényező Hollywoodban. Hogy miért, azt kiválóan jelzi egyetlen adat: eddigi filmjei több mint 3 milliárd dollár, azaz csaknem 1000 milliárd forintnyi bevételt termeltek. Az olyan nagy presztízsűnek aligha nevezhető filmek, mint a Nászok Ásza, vagy a Jack és Jill 150 millió dollár körül teljesítettek, a 2010-es Nagyfiúk pedig átlépte a 250 milliós álomhatárt, nem csoda, hogy folytatása is készült, ami még húszmillióval többet hozott a konyhára. Ezekben ráadásul nemcsak főszereplő, de a kreatív kontroll is az övé, hiszen az ezredforduló táján megalapította saját produkciós cégét, a Happy Madisont, amelynek nevét két 90-es évekbeli sikerfilmjéből, a Billy Madison – A dilidiák, és a Happy, a flúgos golfos címéből keverte ki. Sandler azóta a saját ura, aki producerként is őrködik vígjátékai „minősége” felett.
És bár időnként érzékelhető némi megtorpanás, a legkevésbé sem mondhatjuk, hogy eljárt volna felette az idő. Sandlerék diadalmenete ugyanis folytatódik a streaming korában is: a Happy Madison 2014 óta már a Netflixre gyártja filmjeit, és ott is dominálja a piacot. Bár a pontos számokat nem mindig könnyű megállapítani, a hivatalos adatok szerint a Sandler-féle Gagyi gyilkosság volt 2019 legnézettebb filmje a Netflixen. Ahogy az sem, hogy a cég bármikor büszkén kiáll egyik legnagyobb igazolása mellett, akire ugyanúgy szüksége van, mint a presztízst és díjakat hozó Alfonso Cuarónra vagy épp Martin Scorsesére. A nemzetközi piacokon agresszíven építkező Netflix tehát a legkevésbé sem kényszerkompromisszum, vagy visszalépés volt Sandler számára, sokkal inkább ugródeszka: még tovább növelte ismertségét a világ egyéb részein.
Ő az egyik legjövedelmezőbb, legmegbízhatóbb sztár a Netflixen világszerte. Iszonyatosan népszerű, és Latin-Amerikába még csak most kezd igazán berobbanni. Globális szupersztárként tekintünk rá
– mondta Ted Sarandos, a Netlfix programigazgatója Sandlerről, akivel személyes barátságot is ápolnak.
Minden idők legrosszabb filmje
Mindennek fényében érthető, hogy Sandlert nem vágja földhöz, amikor rosszat írnak róla. Ehhez persze volt ideje hozzászokni, hiszen a kritikusok több generációja gyakorolhatta filmjein a vitriolos gúnyolódás és a verbális megsemmisítés szakmai fogásait.
A Pixel Adam Sandler jobban sikerült filmjei közül való, de ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy íme, itt egy Ebola-törzs, ami némileg kevésbé fájdalmas lefolyású a többinél. Jó szívvel azért ezt sem ajánlanánk senkinek
– írta a Los Angeles Times újságírója a 2015-ös Pixelről, de a cikkekben alacsonyan szállnak az olyan jelzők is, mint az „ostoba”, a „gusztustalan”, az „olcsó”, a „lusta” vagy a „hulladék”. Sandleré az a kétes értékű bravúr is, hogy Nevetséges hatos című westernparódiája 0, azaz nulla százalékon áll a kritikákat összegző Rotten Tomatoes-on, és még az általában jóval engedékenyebb közönségszavazáson is csak 33 százalékig jutott. És ez korántsem egyszeri teljesítmény nála, hiszen még további hét filmje van, amelyek nem tudtak túljutni a bűvös tíz százalékos határvonalon – ezért is ült a poén, mikor pár évvel ezelőtti standupos estjének a 100 % Fresh címet adta. A Jack és Jillt, amelyben Sandler játssza mindkét címszerepet, például annyira gyűlölték a kritikusok, hogy még a South Park is megemlékezett a kollektív traumáról.
Sokan minden idők legrosszabb filmjének nevezték, amire ad némi jogalapot, hogy Persze ez mit sem változtatott azon, hogy a Jack és Jill is hatalmas nyereséggel zárt, besöpörve 150 millió dollárt. Ezek a filmek ráadásul sokszor nemcsak rosszak, de a kritikusok szerint kártékonyak is: ugyanis a debil poénok néha olyan rasszista sztereotípiákra épülnek, amelyeket Hollywood elvileg már évtizedekkel ezelőtt maga mögött hagyott. Sandlert viszont mindez nem zavarja különösebben
Tudom, miket irkálnak rólam. Ma már ott tartok, hogy akár magam is meg tudnék írni egy kritikát helyettük. De ne felejtsük el, hogy nem azért kezdtem filmet csinálni, hogy a kritikusok kedvében járjak. Hanem azért, hogy megnevettessem az embereket, és hogy közben jól szórakozzak a barátaimmal
– mondta egy 2013-as interjúban, és ő tényleg arról híres, hogy családias hangulat uralkodik a forgatásokon, és gyakran összeköti a kikapcsolódást a munkával. Ő maga terjeszti azt az anekdotát, miszerint az 50 első randi helyszínét azért tetette át Hawaii-ra, mert ott szeretett volna nyaralni a családjával és a barátaival, akik gyakran visszatérő kollégái is egyben. Ezt a tárgyalási technikát azóta is gyakran alkalmazza, indokolatlanul távoli, egzotikus helyekre íratva a vígjátékok cselekményét.
De Sandlernek a filmekben is a közvetlenség, bájos éretlenség és barátságosság adja a vonzerejét: sokszor alakít nagyra nőtt kisfiút, aki idétlensége és kontrollálhatatlan dühkitörései ellenére is szerethető marad. Vagy talán épp azért tudnak vele milliók azonosulni, mert nem akarja jobbnak és menőbbnek mutatni magát nálunk, mint a sztárok általában. Sandler tömegsikere épp ebből a hétköznapiságból fakad.
Egy közülünk
Ez az infantilis, felelőtlen karakter annyira összefonódott Sandler brandjével, hogy még a komolyabb filmjeiben is átöröklődött. Ha megnézzük, igazából nagyon hasonlóan viselkedik a Kótyagos szerelemben, a The Meyerowitz Stories-ban és a Csiszolatlan gyémántban, mint a Happy, a flúgos golfosban vagy a Billy Madisonban, csak míg az előbbiek esetében a köré rakott cselekmény és a finom megoldások láthatóvá teszik a tehetségét, utóbbiakban ezt eltakarják a gagyi poénok. És Sandler hiába mondja, mennyire elégedett a saját komikusi pozíciójával, már két évtizede kacsintgat ezek felé a drámaibb szerepek felé.
A magára húzott skatulyából elsőként a 2002-es Kótyagos szerelem főhőseként lépett ki, amit az egyik legeredetibb amerikai független filmes szerző, Paul Thomas Anderson direkt Sandler számára írt. Az egészen különös hangvételű, szürrealista beütésű romkom ma már kultuszfilmnek számít, de a bemutatásakor még a 25 milliós költségvetését sem volt képes visszahozni. Nem csoda, hogy Sandler ezek után visszautasította Michael Mann ajánlatát, hogy eljátssza Tom Cruise partnerét a Collateral – a halál zálogában. Az akciófilm végül az év egyik nagy kasszasikere lett, a túszul ejtett taxist alakító Jamie Foxx-nak meghozva első Oscar-jelölését.
Sandler később sem volt pénzügyileg szerencsés a drámai hangütéssel: a házassági problémákat és a kisebbségi lét nehézségeit feszegető Spangol – Magamat sem értem, és a komikusi lét árnyoldalaira is reflektáló Ki nevet a végén is nagyot bukott a pénztáraknál (pedig utóbbit a sikergyáros Judd Apatow írta és rendezte). Aztán jött Noah Baumbach 2017-es dramedyje, a New York-i zsidó család felfakadó konfliktusait bemutató The Meyerowitz Stories, amelyben Sandler a válása után hazaköltöző állástalan és frusztrált apát alakítja, aki próbálja kamasz lányával kikalapálni a viharos kapcsolatát.
Ezt a filmet már a Netflix forgalmazta, így nem lehet pontosan tudni, mennyien nézték, ám a szakmai sikere elsöprő volt: eleve Cannes-ban mutatták be, ahol négy perces álló ovációt kapott, a kritikusok pedig ugyanúgy hüledeztek Sandler átütő alakításán, mint tizenöt évvel korábban, a Kótyagos szerelem idején. Ráadásul nemcsak Dustin Hoffmann-nal és Emma Thompsonnal, de pályafutása során először nagy pályatársával és riválisával, Ben Stillerrel is közös filmben játszhatott – méghozzá egyből egy mindkettejüktől szokatlan filmben. Nem csoda, hogy ezt követően ismét szárba szökkent a várakozás, hogy egy „Sandler reneszánsz” hajnalán járunk. Ennek ígéretét a tavaly bemutatott Csiszolatlan gyémánt váltotta be, ez a nyers, kaotikus, idegbeteg, ellenállhatatlan sodrású thriller, amely csodálatos humorral és feszültségépítéssel hozza közös nevezőre egy piti szélhámos tragikomikus bukását az univerzum legnagyobb titkaival.
Vissza a gagyihoz?
A Safdie testvérek filmje pedig a „Sandler-átkot” is megtörte, hiszen nem egyszerűen nyereséges lett, de két és félszeresét hozta vissza a gyártás költségének, a független filmek körében hatalmasnak számító bevételt, 50 millió dollárt termelve. A Csiszolatlan gyémánt körül akkora volt a felhajtás, hogy sokan duruzsolni kezdték: muszáj, hogy Sandler nyerje az idei Oscar-díjat a legjobb színész kategóriában. Azonban újra kiderült, hogy az amúgy is szeszélyes filmakadémia nem túl megbocsájtó az olyan tékozló fiúkkal szemben, akik gagyi vígjátékok sora után rukkolnak elő egy-egy fajsúlyos filmmel. Egy akadémiai tag azt nyilatkozta ezzel kapcsolatban, hogy ilyenkor nemcsak az aktuális alakítást nézik, hanem nagyban befolyásolja a tagok döntését az adott sztár évek alatt felépült imidzse is. Márpedig Sandler brandje nem túl kompatibilis az Oscarral, így a színész még jelölésig sem jutott, amire a Twitteren reagált egy poénnal:
A rossz hír: Sandmant nem szereti az akadémia. A jó hír: Sandmannek nem kell többé öltönyt húznia.
A színész amúgy többször hangot adott annak, hogy nem különösebben hozzák lázba a díjátadók, bár egy decemberi rádióinterjúban viccesen megfenyegette az akadémiát, hogyha nem kapja meg az Oscart, akkor úgy áll bosszút az embereken, hogy újra bedobja magát, és csinál egy minden eddiginél rosszabb filmet, megkínozva a hálátlan közönséget.
Az még kérdés, hogy beváltja-e az ígéretét, és belevág mondjuk a Jack és Jill 2-be, vagy mostantól több drámai filmben vállal majd szerepet, de annyi nyugodtan kijelenthető, hogy a Csiszolatlan gyémánt sikere sem fogja teljesen új pályára állítani Sandlert, aki a 90-es évektől kezdve épített fel magának egy rettentően jól eladható komikusi brandet. Ezt jelzi a Netflixszel kötött újabb négy filmes szerződés, amelynek első darabja, a már készülő Hubie Halloween minden jel szerint a Gagyi gyilkosság nyomdokain halad majd tovább.
Kiemelt kép: Netflix
