Mielőtt leültünk, mutatott nekem egy csomó előadást, és arról beszéltünk, hogy szinte minden nap telt házzal megy az összes játszóhelyük.
Az elmúlt tíz évben a színház 10 százalékkal növelte a látogatói számát úgy, hogy közben 13 százalékkal több előadásunk is van. Én ennek örülök, és bízom a szakmaiságunkban. Bizonytalanság mindig van és lesz is egy színház életében. Most is két bemutatóra készülünk, és szeretnénk, ha jól sikerülnének. A nézőszám 2015 és 2018 között nem csökkent, hanem emelkedett, 2015-ben 350 ezer volt, ez utóbb – függően az adott évad műsortervétől, a naptárhatástól, az előadások fesztivál-, hazai vagy külföldi meghívásától, a színészek egyeztetésétől – évi 376 ezer és 416 ezer között mozgott. A bemutatószám – függően a nézőszám kapcsán elmondottaktól – évadonként nyolc és tizenegy között alakult. A 2019-es beszámoló még nem került elfogadásra, így a végleges pénzügyi adatok még nem készültek el, a 2018-as jegybevétel 1 milliárd 043 millió forint volt, ez a 2015-ös jegybevételhez képest 39 százalékos emelkedést mutat. Az egy óriási erő, hogy a nézők szeretnek minket. Várjuk a tájékoztatást, fontos lenne tudni, hogy mi lesz.
És abban bízik, hogy a közelgő igazgatóválasztás során ezt figyelembe veszi a politika.
Én úgy gondolom, mindenkinek érdeke, hogy ez számítson, hiszen az elmúlt tíz év ezzel a nagyszerű társulattal és alkotókkal bizonyítja azt, hogy érdemes rám bízni ennek a színháznak a vezetését.
Ehhez képest milyen érzés, hogy van még két pályázó, Rudolf Péter és Csányi János?
Mindenki pályázhat a Vígszínház vezetésére, aki arra alkalmasnak gondolja magát.
Akkor máshogyan kérdezem: szereti a versenyt?
Egy ekkora intézmény vezetése nem verseny. Halálosan kell szeretned, hinni abban, amit csinálsz, azokkal az emberekkel, akikkel végigdolgoztál tíz évet. Itt nincs verseny. Nagyon nagy a felelősség.
De idáig, ebbe a székbe eljutni, az egy verseny. Nem tudom, mennyire objektív és szubjektív szempontok szerint döntenek majd erről, én az objektivitást kizárnám, ahol eddig sem kifejezetten objektíven zajlott a kinevezősdi.
Lesz szakmai bizottság, erről nem tudunk még semmit, de remélem, hamarosan tájékoztatnak.
A bizottságban azonban a társulat is képviselteti magát. A hírek szerint nem volt zökkenőmentes a választás.
Ez egy szabályos szavazás volt. A színház munkavállalóit Hegyi Barbara képviseli. De ott lesz a bizottságban a szakszervezet vezetője, Csőre Gábor is.
Ilyen feszültséget jelezhet azonban az is, hogy 47-en mentek el a színházból az elmúlt tíz évben.
Ha jól értem, azt mondja, hogy évente négy ember változott a társulatban. Minden munkahelyen természetes a fluktuáció. Minden eset más, ebből nem lehet általános következtetéseket levonni. Azt azonban hozzátenném, hogy nagyon sokan hosszú évtizedek óta a társulat tagjai, az elmúlt tíz évben pedig számos új és tehetséges kolléga érkezett a színházba.
Most már tudjuk, hogy önkormányzati és minisztériumi közös finanszírozásban fog működni a Víg a főváros tervei szerint. Ön szerint ez jó döntés?
Eddig is közös fenntartású volt, tehát 556 millió jött az EMMI-től, további 840 millió az a fajta támogatás, amit a régi tao-rendszer hozott, és 433 milliót kaptunk a fővárostól 2019-ben. A Vígszínház mindig is Budapest színháza volt, de egyben Magyarország legnagyobb prózai színháza is. Én azt gondolom, hogy az lenne a jó, ha közösen finanszíroznák tovább, hiszen ez eddig is működött.
Amikor a színházi törvények körüli balhé volt, azt mondta az ATV-nek, hogy azért nem ment tüntetni, mert politikai térbe került a probléma. Mi taszít inkább politikai térbe egy színházat? Az, hogy hoznak egy törvényt szakmai egyeztetés nélkül, vagy az, hogy erre felháborodva reagál a szakma?
Én a szakmai egyeztetés híveként nem szeretek belépni politikai térbe, egy közintézmény vezetője vagyok, ennek a színháznak a magas szintű működtetéséért felelek, ezért dolgozom nap mint nap. Az eredményességünk megítélésének legfontosabb mércéi, hogy milyen sok néző látogat el hozzánk, a jegybevétel, és ez a legjobb visszajelzés arra, hogy mennyire szereti a közönségünk a Vígszínház repertoárját.
Intézményvezetőként kivonhatja magát a közélet alól? Hiszen a döntések hatnak a színháza működésére, valamint az előadások egy része reagál a közéletre.
Társadalmi kérdéseket vetünk föl, és ez így is van jól. Ezen dolgozunk. De nem az utcán, hanem a színházon keresztül kell reagálni. Tanítsunk, oktassunk, szórakoztassunk. Tudatosan törekedtem és törekszem arra, hogy a kortárs irodalmon túl a kortárs vizuális művészetek elemeit is beépítsem a színház gondolatiságába és az előadások látványvilágába. Odafigyelek arra, hogy megmaradjon az érzékeny egyensúly az új, a régi, a kortárs és a klasszikus között. Olyan nagy alkotók dolgoztak itt az elmúlt tíz évben, mint Mohácsi János, Bodó Viktor, Alföldi Róbert és Tompa Gábor, vagy hogy mondjak külföldi rendezőket is, dolgozott itt Armin Petras, Michal Dočekal vagy Robert Wilson is. De sorolhatnám a fiatal alkotókat is, mint Kovács D. Dániel, Pass Andrea, Kincses Réka, Székely Kriszta vagy ifjabb Vidnyánszky Attila.
Igen, csak ha egy törvény ennek a lehetőségét veszélyezteti, hogy szabadon dolgozhasson…
Ha ez lenne a vége, akkor már nem velem beszélget.
Közben meg ennek a színházi törvénynek pont a #metoo volt a kormányzati magyarázata, ahogy a hatalom használta: a „zaklatószínház”. Ebben a Vígszínház sem érintetlen, hiszen az első ügy, ami kirobbant, a Marton-ügy volt.
A színház nyilvánvalóan azért került előtérbe, mert széles körben ismert emberek dolgoznak benne. Ha ők személyesen megtévednek, hibát követnek el, a sajtó hamar felkapja ezeket. Azt gondolom, ugyanolyan elítélendő a közismert, mint a nem közismert ember zaklatása. Az iskolában és otthon is beszélni kell arról, hogy mi ez, mi az erőszak, mi a hatalommal való visszaélés.
Bármikor a pályafutása alatt került olyan helyzetbe, hogy önnel szemben visszaéljenek a hatalommal, vagy ön éljen vissza a sajátjával?
Nem, soha. Mélyen elítélem az erőszak minden formáját. Ebbe beletartozik a hatalommal való visszaélés és a mentális erőszak is.
És önt érte atrocitás valaha?
Nagyon korán férjhez mentem, 22 évesen, és 23 évig éltem a férjemmel. Mindent megbeszéltünk, mindig együtt dolgoztunk, alkotótársak voltunk. Ebben hiszek a színházban is, nem a hatalommal való visszaélésben. Soha nem is tapasztaltam ilyesmit, nekem a tanáraim fantasztikus emberek voltak, magázódva beszéltünk. Amikor a színműre jelentkeztem, a legcsodálatosabb tanárokhoz kerültem, Horvai Istvánhoz és Kapás Dezsőhöz. Én úgy tartom, hogy Horvai tanár úr a másik apukám. Két apukám van: Eszenyi Lajos és Horvai István. És amikor bekerültem ebbe a közegbe a főiskolán, ott találkoztam Kaszás Attilával.
Ha már Kaszás Attilát szóba hozta: honnan van ez a cseh és szlovák kötődés?
Mélyen kötődöm az ott élő magyarokhoz, az ottani rokonsághoz. Elmondom, hogyan alakult. Megrendeztem A heilbronni Katicát, és Attila volt a főszereplőm. Ezt az előadást látta egy szlovák dramaturg, aki meghívott rendezni a Szlovák Nemzeti Színházba. Nem értettem a nyelvet, de gyakorlatilag megismerkedtem a szlovákok legnagyobb színészeivel, drámaíróival, zeneszerzőivel. Egy ilyen lehetőség nagyszerű alkalom arra, hogy más keretbe foglald azt, ami esetleg ellentét a két ország között. Kifejezed a szereteted, az elismerésed, hiszen ugyanazért élünk: a színházért, a művészetért. Akkor megkaptam szlovák kritikusoktól a legjobb előadás díját. Ez egy nagy dolog volt. Úgy képzelje el, hogy mondjuk egy román rendező a magyar Nemzeti Színházban csinál egy darabot, és ő kapja meg a magyar kritikusok díját. Ráadásul nőként.
És mindez a Meciar vezette Szlovákiában történt.
Hát igen. Aztán ezt az előadást meghívták Prágába, és ott, aznap este, már ahogy lement az előadás, az akkori igazgató meghívott rendezni, majd a következő is meghívott és az utána következő is. Én ott nagyon sok Shakespeare-t rendeztem. De a vágyam mindig az volt, hogy egy magyar darabot rendezzek, ami aztán sikerült is, a Tótékat színpadra vittük csodás szereposztással, a legnagyobb cseh színészekkel. Megismerkedtem cseh filmrendezőkkel, operatőrökkel, új kapcsolatok születtek. A Sok hűhó semmiért című előadást már Budapesten és Prágában is játszottuk, mindkét országban két nyelven, csehül és magyarul. Tehát minden nemzetközi kapcsolatomat megpróbálom a Vígszínház szolgálatába állítani.
Érdekes, rendezőként úgy hivatkozik a színészekre, hogy főszereplőm, színészem. Amikor önt rendezik, lehet valakinek „csak” a színésze Eszenyi Enikő?
Persze! Abban a pillanatban én ugyanolyan védtelenül állok ott, a színpad egy másik dimenzió, ahogy a rendezés is. Bármilyen színészt megkérdez, aki rendez is, ugyanezt fogja mondani.
A „csak” arra vonatkozott, hogy ön közben igazgató is. Ahhoz is más kell.
Én azt gondolom, hogy ugyanezzel a képességgel rendelkezik Máté Gábor vagy Alföldi Róbert is, akivel közös tanárunk is volt. Először is az kell hozzá, hogy azt a társulatot, ami körülötted van, rajongva szeresd, és dolgozz érte. Kell empátia, kitartás, színházi vízió, szervezőerő, elemzőképesség, elhivatottság, kreativitás.
És ebből minden meg is volt tíz éve?
Amikor igazgató lettem, már rendezője voltam ennek a színháznak. Plusz felépítettem egy házat is közösen a férjemmel. A költségvetésről, az egészben gondolkodásról volt tapasztalatom, ez nagyon fontos. Aztán elkezdtem Kiss Imréhez járni a MÜPA-ba. De nem csak én, hozzá fordult Alföldi Robi is. Abban adott nekünk tanácsot, hogy hogyan kell egy nagy múltú intézményt a 21. századba ültetni. Elmentem a MOMÉ-ra, találkozót kértem a rektortól, Kopek Gábortól. Ő azt mondta, hogy rendben, csináljunk pályázatot, amelynek Geszti Péter is elbírálója volt. A nyertes pályázók találták ki, hogy lefelé legyen az í betű. Ezt mindenki vissza akarja fordítani most is, úgy látszik. Nagyon szeretek folyamatosan tanulni. Nem hagyja nyugodni az embert, mindig újabb és újabb dolgok inspirálják a kreativitásomat, új célokat tűzök ki magam elé. Folyamatosan építkeznünk kell, hogy bevonzzuk a fiatal közönséget, az a legnehezebb.
És mit tesz, amikor úgy érzi, fejébe száll a siker?
Mindig nagy öröm, ha sikeres a színház, de sosem szabad elfelejteni, hogy már ott is van a következő feladat, amit meg kell oldani. Imádok utazni, nagyon sok olyan barátom van, akivel jókat tudok beszélgetni, ez segíthet kívülről ránézni a színházra. Nyilvánvaló, hogy nem csak jó van ezen a pályán. Mondjuk, csak ha egy próbát megnéz, nem fenékig tejfel minden, a bioritmusok különbözőek és állandóan változnak. Reggel elindul, délre elfárad mindenki. Lehet olyan mélypontra kerülni, hogy abból bárki azt gondolja, nem fog felállni, de aztán nagyon jó érzés megtalálni a közös megoldást.
Mikor volt ilyen mélypontja?
A Hamlet alatt például. Ültünk ifjabb Vidnyánszky Attilával, és azon gondolkodtunk, hogyan legyen a „lenni vagy nem lenni”. Sok mindent kipróbáltunk, aztán végül a legegyszerűbb mellett döntöttünk. Egy nap azt mondtam Attilának, hogy álljon a vasfüggöny elé, ott egyszerűen kezdje el a monológot, és közben egy ponton megemeljük. Most sem vagyok biztos benne, hogy minden néző szerint ez a legjobb, de remélem.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
