Dobok mögött ütik ki magukból a feszültséget az autista gyerekek

„Ez a hét fénypontja nekünk is, nemcsak a gyereknek” – meséli a tizenkét éves Krisztián anyukája Gál Dániel dobóráiról, ahová második éve járnak. Ők egyszerűen azért jönnek, mert a dobolás boldoggá teszi a fiukat, akinek most, hogy a kamaszkor eleve sűrű időszakába lépett, még a szokásosnál is több feszültséget kell kipüfölnie magából. Gál Dániel kifejezetten autista, Asperger-szindrómás és figyelemzavaros gyerekeket tanít, nála jártunk.

Budapest közepe, átlagos körfolyosós társasház, ám a nagypolgári lakások helyett a föld alatt van dolgunk, a hangfelvételekre berendezkedett icipici hangstúdió ugyanis csak a jó mélyen lévő, és alaposan hangszigetelt pincében tud úgy működni, hogy ne zavarja a lakókat. Meredek lépcsőkön és labirintusszerű folyosókon keresztül jutunk a próbatermek minden jellegzetességét produkáló helyiségbe, kiszuperált kanapék, kopott székek, eklektikus szőnyegek, de a fal színes, és kevés dolog kiabálja úgy a sztárságot, mint egy diszkógömb. Itt fogadja tanítványait Gál Dániel, aki autista, Asperger-szindrómás és figyelemzavaros gyerekeknek tanít dobot. Nem volt ez konkrét cél, ám Dani türelmes, nyugodt természete és egy véletlen úgy fonódott össze, hogy a képlet végén ez lett az eredmény.

„Kisgyerekként folyamatosan doboltam mindenen, a konyhai berendezésektől kezdve a párnákon át az ülőalkalmatosságokig, és ezzel a szüleim nem igazán tudtak mit kezdeni. Arra azonban rájöttek, hogy ez ritmusra történik, így öt-hat éves koromban beírattak egy klasszikus ütősiskolába. Ott végre le tudtam vezetni a felesleges energiát, de ami igazán tetszett, hogy különböző hangokat szólaltatok meg. Megszerettem a jazz-rock műfajt. A klasszikus ütősök után egy könnyűzenei iskolában kezdtem tanulni, illetve jó pár magántanárhoz is jártam, a legtöbbet Szanyi Jánoshoz, aki nemzetközileg is elismert szakember. De az intézményes zeneoktatásban nem igazán hittem, mert azt láttam, hogy akik konzit meg Zeneakadémiát végezték, azok ugyanazokat a klasszikusokat játsszák, amiket mindenki más is, engem meg inkább a kortárs dolgok vonzottak, az avantgarde, a jazz, a kísérletibb zenék, a metálnak is inkább az extrémebb verziója. Aztán úgy tizenhét éves koromban megkeresett egy ismerősöm édesapja, aki pszichológus, és autistákkal meg figyelemzavarosokkal foglalkozik, és érdekelte, hogy milyen hatással lehet ez rájuk. Elkezdett hozzám járni dobot tanulni, egyrészt, hogy a tapasztalatait hasznosítsa a saját páciensein, másrészt kísérletképpen, mert ő maga is figyelemzavarral volt diagnosztizálva.”

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Ez a pszichológus lett az első tanítvány, akit aztán újabbak követtek, eleinte teljesen vegyes háttérből érkező gyerekek, felnőttek vegyesen. Hogy célzottan átlagostól eltérő gyerekekre specializálódjon, az később merült fel, amikor első tanítványa felvetette, hogy esetleg foglalkozhatna néhány páciensével is. A doboktatás híre aztán szájról szájra kezdett terjedni a szülők körében, egymásnak ajánlották Dani óráit, ma pedig már több mint ötven tanítvány jár hozzá magánórákra változó gyakorisággal, de rendszeresen, illetve heti két nap a speciális nevelési igényű gyerekekkel foglalkozó Gyermekház Általános Iskolában is tart órákat – sokkal inkább tanár már, mint zenekari zenész, a zenélés egyetlen zenekarra redukálódott.

Autizmus és ütőshangszerek

Gál Dániel és tanítványai tapasztalati úton jutottak ugyanoda, ahová neurológiai, pszichiátriai, pszichológiai és egyéb kutatások. Az autizmus spektrumzavarral kapcsolatos, még mindig nem túl sok ismeret egy ideje már elindult a művészetterápia irányába, azon belül pedig egyre többen vizsgálják, hogy konkrétan a zenei ritmusokkal milyen fejlesztő, terápiás hatást lehet elérni ezeknél az embereknél. Több vizsgálatban jutottak arra, hogy az ütős hangszerek a zeneterápián belül is kiemelten jó eszközök lehetnek, nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy az autizmus és hasonló zavarok erősen összefüggnek az olyan motoros képességekkel, amelyeket, mondjuk, egy klasszikus dobolás során használnunk kell. Ezen képességek fejlesztése, a kéz-láb-koordináció erősítése, az ehhez szükséges erősen fókuszált figyelem pedig olyan fejlesztő hatással jár, amely a dobtermeken kívül is alaposan megkönnyíti ezeknek a sokszor kiközösített, megbélyegzett gyerekeknek (vagy éppen felnőtteknek) az életét. A témában angol nyelven számos kutatás és újságcikk olvasható, például itt, itt, itt és itt.

„Igazából már gyerekként én magam is megtapasztaltam azokat a hatásokat, amelyekről ma már én is rengeteg kutatást olvasok, csak akkor még nyilván nem láttam át, hogy a dobolás nekem is terápia volt, mert akkor ott flow-ban voltam és nem gondolkodtam azon, hogy mi történik. Ma már tudjuk, hogy a ritmusos tevékenységek mind a frontális lebenyre hatnak, a mozgáskoordináció által a viselkedés is javul, a reflexek javulnak, a figyelem koncentrálódik. De erről nem csak kutatásokban olvasok: a szülők is mesélik. A tanulmányi átlag javul a tanítványaimnál, ezt hallom legtöbbször, illetve azt, hogy a magaviselet is. És ott van e mellett az is, hogy közben egy zenei élményt él át, ami szerintem szintén gyógyító tevékenység”

– meséli Dani, aki szerint sokban nehezíti ezeknek a gyerekeknek az életét az is, hogy az autizmussal kapcsolatban rengeteg tévhit és stigma él a fejekben. Rossznak, neveletlennek bélyegzik ezeket a gyerekeket, miközben Gál szerint fontos különbség egy átlagos gyerekhez képest, hogy ők nem azért viselkednek így, mert így akarnak, hanem mert nehezebben tudnak másképp. Ha pedig az iskolában esetleg még valahogy képesek is bevonni a közös munkába őket, az iskolán kívüli tevékenységekből így is sokszor kiközösítik őket, mert nehezebben tartják a ritmust, vagy követik a szabályokat. Ezzel együtt azért már vannak pozitív trendek.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

„Most pont egy nagy paradigmaváltásban vannak a közintézmények is, egyre több az olyan iskola, ahol fejlesztő szakemberek is dolgoznak, vagy fejlesztő terápiákat kapnak a gyerekek. És bár még mindig betegségként van diagnosztizálva az autizmus spektrumzavar, már látszik, hogy nem megoldás az, ha az orvos ad a gyereknek egy kis Ritalint, mert hiperaktív, ez ugyanis nem oldja meg a problémáját, csak szedálja, és aztán a mellékhatásokra már újabb gyógyszert kell felírni, arról nem beszélve, hogy nem feltétlenül hatásosak ezek a szerek. Amerikában, Ausztráliában élen jár ezeknek a gyerekeknek nem is a kezelése, hanem a megismerése, mert elég nagy talány, hogy nekik milyen is a világuk. Ez a váltás lassan ide is elér, már kezd világossá válni, például, hogy milyen táplálkozás segíti ezeket a gyerekeket, rájöttek, hogy nem jó a glutén, a cukor, a tej, de még túl sok az ismeretlen terület, így nem tudjuk a teljes potenciálját kihasználni egy ilyen spektrumzavarral élő gyereknek. Viszont az olyan tevékenységek, mint a dob, terápiás jelleggel segítik a tüneteik sajátos kezelését.”

Ugyanakkor nem feltétlenül csak fejlesztő céllal hordják a szülők Danihoz a gyerekeket. Amikor mi ott jártunk, a tizenkét éves Krisztián érkezett épp a heti leckére, sokkal egyszerűbb okból: imádja csinálni.

Annyira boldoggá teszi, csak rá kell nézni! Ez nekünk elég, nem is igazán gondoltam még bele, hogy a tanulmányi eredményeire hat-e a dobolás – mondjuk mi magántanulók is vagyunk. De nagyon szeret járni, otthon is emlegeti Danit, és nekünk is kikapcsolódás ez, a hét fénypontja

– meséli Krisztián édesanyja hozzátéve, hogy most különösen nagy szükség van ezekre a feltöltő élményekre, kisfia ugyanis elkezdett kamaszodni, így hozza a tinik türelmetlenségét és összes klasszikus tünetét. Ezzel együtt azt, hogy az óra nem a megszokott rend szerint zajlott, nagy türelemmel fogadta. Pedig ott voltunk mi, a két idegen, ráadásul némi technikai malőr miatt nem pont úgy működött a hangosítás sem, ahogy Krisztián megszokta, és míg a helyzet megoldódott, nem kevés türelemre volt szükség. Azonban elég a kedvenc dalt eljátszani, máris helyre áll a világ rendje: amint felcsendül a Route 66, Krisztián már kíséri is a dobbal, és innentől kezdve semmi nem tudja letörni a jókedvet. Dani korrigál és instruál, egy-két kedvenc dal kísérése után jönnek a szigorúbb ritmusgyakorlatok, aztán újabb dalkíséret, felváltva, hatvan percig, ami épp annyi idő, ami már elég kihívás ahhoz, hogy tényleg fejlesztő hatása legyen, de nem fárasztja túl a tanítványokat.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

„Minden óra személyre szabott, de vannak fix elemek: laza bemelegítéstől indulunk, aztán jönnek a kíséretek zenére. Ez mindig különleges élmény, mert a tanítványaim korábban csak rádióban vagy koncerten hallottak ilyet, és itt meg ők a dobosok, és ha még a diszkófényt is bekapcsoljuk, akkor meg a koncerten a dobosok. De mindig az alapoktól indulunk, sok kéz- és lábkoordinációs gyakorlatot veszünk, ami egy monotonabb dolog – ezt is szeretik legkevésbé, pedig ez az, ami a figyelmüket javítja, valójában ezért jönnek, ez az esszenciálisan terápiás része az óráknak, csak ezt ők nem tudják, mert nem ez az élvezetes.”

Dani kisgyerekektől a csaknem felnőttekig tanít mindenféle korosztályt, sokáig jellemzően öt-hatévesek voltak a legfiatalabb tanítványai, ma már azonban egyre több a két-három éves gyerek is – csak viszonyításképpen: ilyen korú gyerekből akár ketten is el tudnának bújni a lábdob belsejében. Amíg ennyire kicsik, addig nagyon más dolguk nincs is a lábdobbal, ugyanis egyszerűen nem érik el a megszólaltatásához szükséges pedált, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy nem lenne így is épp elég tanulnivaló a kézzel elérhető bőrökön. Konkrétan ahhoz, hogy autista és figyelemzavaros gyereket tanítson valaki, Dani szerint nem kell különleges képesség, csak türelem.

„Engem régóta érdekelnek a csodagyerekek, vagy az olyan tudósok, akik többet voltak egy zárt szobában egyedül, mint közösségekben. Mindig izgatott a kérdés, hogy mitől tudtak olyan kreatívok és nagyratörők lenni. És figyelgettem a gyerekeket is mellettem, és amellett, hogy nemkívánatosnak bélyegzik őket az iskolában, mert vannak olyan szociális megnyilvánulásaik, amik az átlagemberek számára érthetetlen vagy szürreális, vannak olyan tulajdonságaik is, amiket az átlagembereknek nincs. Az egyik régi tanítványom például kitalálta, hogy meg szeretne tanulni alapszinten zongorázni, és az első óra után kiderült, hogy abszolút hallása van, és bármit lefogok neki, azt felismeri. De ide sorolható az a hatéves kissrác is, akinek a szülei nem beszélnek angolul, ő meg három nyelven beszél, mert megtanulta a YouTube-ról”.

Ezért is lenne fontos, hogy az említett stigmák lekopjanak az olyan zavarokról, mint az autizmus vagy az Asperger-szindróma, ha ugyanis van elég nyitottság a környezet részéről, akkor – ahogy más területeken – a zenében sincs határ az ilyen átlagostól eltérő gyerekek előtt, hiszen, ahogy Dani fogalmaz, ahhoz meg sem kell szólalni, hogy egy big bandet el tudjon vezényelni valaki. Már ha valakinek ilyen ambíciója van – mert azért legtöbben boldogan megmaradnak a hobbiszintnél, és ez tökéletesen rendben is van így, a cél ugyanis nem a dobvirtuózok képzése, hanem egyszerűen a jobb élet.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

„Bármilyen hangszeres tudás gyógyító hatással bírhat, mert a flow állapotát éri el a gyereknél: egy sajátos tevékenységet művel, miközben nem a külvilággal, és nem is önmagával foglalkozik, hanem a tevékenységgel, azzal, hogy megszólaljon a hangszer. És amikor leül dobolni, olyankor a dobon meg rajta kívül nincs más. Egy ideje Szendi Gábor pszichológus is segíti a munkámat, mert ő is úgy látja, hogy valóban klinikai tesztekkel igazolhatók azok a pozitív hatások, amiket mi itt tapasztalunk. Érdekes például, hogy szenzoros érzékenységgel élő, azaz túlhallásos autista gyerekek leülnek dobolni, és eszeveszetten játszanak, úgy, hogy miután kimentek a stúdióból, kénytelenek felvenni egy zajszűrő fülest, mert félnek a város zajától. De a pszichológusok egyébként is ajánlják, felnőtteknek is, gyerekeknek is, hogy ha van valami belső feszültség, akkor el kell menni és kiütni, mondjuk, egy bokszzsákon vagy egy dobon – ezért is szeretném most minél több általános iskolába elvinni ezt a lehetőséget. Engem is többször kerestek meg szülők pszichológus ajánlásával. Nem tudom, mikor fog eljönni az a nap, amikor ez vényre lesz majd felírva.”

Gál Dániel a Highlights of Hungary értékteremtő díj jelöltjei között van, itt lehet rá szavazni.

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.