Valamit nagyon tudhat az a film, amely egyszerre nyeri meg a világ legjelentősebb filmfesztiváljának fődíját, ugyanakkor nézőszámok szempontjából is nemzetközi sikert arat. Az elit filmművészetnek járó szakmai elismerés és a közönség óriási érdeklődése nagyon ritkán jár együtt, az Élősködők esetében viszont pontosan ezt látjuk.
Bong Joon-ho rendezése elhozta az Arany Pálmát Cannes-ból, miközben Dél-Koreában a lakosság 20 százaléka megnézte moziban. (Összehasonlításképpen: ez olyan, mintha a Kincsemre, az utóbbi évek legnagyobb magyar közönségsikerére nem félmillióan, hanem kétmillióan váltottak volna jegyet.) Ha ehhez hozzávesszük, hogy az Élősködők máris az év legnézettebb nem angol nyelvű filmje Amerikában, akkor csak arra gondolhatunk, hogy Bong filmje valamit rendkívül pontosan visszaad abból, milyen globális problémák foglalkoztatják az embereket 2019-ben.
Más kérdés, hogy a rendező nem először arat egyöntetű kritikai és közönségsikert. A nemzetközi kiugrását hozó szörnyfilm, A gazdatest a mai napig az egyik legnézettebb koreai film. Úgy tűnik, Bongnak sikerült az, ami a kortárs filmben csak keveseknek, például Denis Villeneuve-nek vagy Christopher Nolannek: úgy készít közönségvonzó műfaji filmeket, hogy megőrzi és folyamatosan finomítja saját szerzői stílusát. Az Élősködők az eddigi legelegánsabb filmje, precizitásában az ilyenkor kötelezően felemlegetendő Stanley Kubrickot idézi. A díszletek elrendezése, a bonyolult terek között sikló kamera, a poénra kihegyezett, olykor hátrahőköltető kompozíciók, vagy éppen a kihagyásokkal és félrevezető pillanatokkal operáló elbeszélés mind-mind olyan rendezőre vallanak, aki tökéletesen uralja a formát.
Az Élősködők története viszont első pillantásra nagyon is egyszerű. Két családról szól, az egyik szegény, a másik gazdag, és a szegény család tagjai különféle trükkökkel szép sorban mindannyian elszegődnek dolgozni gazdagékhoz. Az összes figura gyarló ember: irigyek vagy megalkuvók, nagyravágyók vagy szolgalelkűek, önzők vagy közönyösek. Közös történetükbe talán akkor is kódolva lenne a súlyos konfliktus, ha a véletlen – vagy, amint erre a történet elején kapunk egy nem túl komoly jelzést, a „végzet” – szerepe miatt nem fajulnának el a dolgok nagyon hamar.
Bong minden filmjében fontos a karakterek társadalmi meghatározottsága. Ezt ismerjük a magyar filmből is, de például a hollywoodi műfaji filmben egyáltalán nem magától értetődő, hogy tudjuk, mit dolgoznak például egy romantikus vígjáték hősei. Az Élősködőkben viszont a figurák viselkedésére alapvető hatást gyakorol, hogy milyen környezetből jöttek, milyen frusztrációkat hordoznak magukban, és hogyan tudnak előrejutni. Első nagy sikerében – az Élősködők mellett a legjobb munkájában –, A halál jelében Bong Dél-Korea első sorozatgyilkosságának krónikáját mesélte el, illúziótlan kommentárt fűzve ahhoz, mire számíthatnak a szegényebb néprétegek az igazságszolgáltatás mechanizmusában.
Társadalomkritikus szemléletét a rendező az utóbbi években forgatott, angol nyelvű filmjeibe is át tudta menteni, sőt az Élősködők legnyilvánvalóbb előzménye az életműben pont a Snowpiercer, amely ugyancsak allegorikus térben, egy vonatban élezte ki szegények és gazdagok gyilkos háborúját, amit e filmek kontextusában egészen nyugodtan nevezhetünk osztályharcnak. Az Élősködők történetének legfontosabb helyszíne, a Park család háza is olyan elvont térré változó közeg, amelyben modellszerűen megjelenhet gazdagok és szegények feszültségének minden árnyalata. Mintha egy 2019-be helyezett Buñuel-filmet látnánk: hasonlóan például Az öldöklő angyalhoz, a ház itt is valósággal foglyul ejti a beköltözőket.
De nem kell Buñuelig visszamennünk, hogy az Élősködőkre emlékeztető filmeket találjunk. Éppen az a lényeg, hogy Bong egy aktuális trendhez csatlakozik.
A Jordan Peele rendezte Mi-re vagy Todd Phillips Jokerére azért rezonált érzékenyen a közönség, mert az eltérő műfaji keretek dacára ezek a történetek azokról a forrongó társadalmi indulatokról szólnak, amelyek az Egyesült Államoktól Brazíliáig, Nagy-Britanniától Magyarországig ma meghatározzák a világpolitikát. Az Élősködők ebben a kérdésben árnyaltan fogalmaz, a cannes-i zsűri bizonyára ezt értékelte olyan nagyra.
Az elfogulatlan társadalmi analízis azonban nyilvánvalóan kevés a közönségsikerhez, sőt általában az efféle filmek inkább taszítani szokták a nagyközönséget. Bong viszont a műfaji elemek virtuóz keverésével és merész hangnemváltásokkal éri el, hogy az Élősködők egy percre sem válik tézisszerűvé. A zsánermotívumok keverése persze a koreai film hagyománya, és Bong is számtalanszor bizonyította, hogy gyökeresen különböző műfajokat is úgy tud egyszerre működésbe hozni, hogy ne kioltsák, hanem erősítsék egymást – az Anyában például a film noirt házasította az anyamelodrámával, az Okjában a médiaszatírát a mesefilmmel. Ezúttal a szatíra, a fekete komédia és a thriller hatáselemei között ugrál, egyszerre váratlan és logikus átmeneteket teremtve. A váltásokat a rá jellemző, meglepetésszerű, alkalmanként sokkoló erőszak-ábrázolással készíti elő, a brutalitás ugyanakkor soha nem öncélú, mert a karakterek lelkiállapotából, pszichológiai karakteréből következik.
Ám ha van hiányossága az Élősködőknek, az pont a karakterábrázolásban keresendő. Míg a szolgának álló Kim család tagjai külön-külön is emlékezetes alakok, addig Parkék többnyire megmaradnak karikatúrának, és sokkal inkább működnek együtt, elnyomó hatalmi gépezetként, mintsem egyéniségekként. Mellettük viszont a történet kulcsfigurájává növi ki magát az első házvezetőnő, aki egyik családhoz sem tartozik. Vagyis úgy tűnik, Bong azáltal jelzi a szolidaritását, hogy a kiszolgáltatott figurákat dolgozza ki igazán alaposan, tehát a figurák megformáltsága közötti különbség is művészileg indokolható döntés. Ahogy minden egyéb ebben a rendkívül gondosan felépített, fölényes mesterségbeli tudással elkészített és metszően aktuális filmben.
Élősködők (Parasite), 2019, 132 perc. 24.hu értékelés: 9/10
