Éppen száz éve, amióta Lugosi Béla az emigrációt választotta a Tanácsköztársaság bukását követő megtorlás helyett, denevér alakú hiány tátong a magyar filmtörténet szőttesén. Nincs vámpírfilmünk, nem is nagyon volt, ami volt, az elveszett. A Macskafogó dzsungelmélyi vérszopóival kell beérnünk, de emlékszünk, végül ők is a konzerv vérnél maradtak.
Elsősorban ezért tekinthető hiánypótlónak a Drakulics elvtárs, amely rögtön csavart is visz a vámpírmítoszba. Nem jelen idejű történetet mesél, hanem az államszocializmus legszürkébb és legreménytelenebb éveibe, a hetvenes évek elejére repít vissza, és a vámpírt legalább annyira popkulturális jelenségként, a nyugati tömegkultúra által kisajátított szimbólumként mutatja be, mint misztikus, természetfeletti lényként. A Drakulics elvtársban megismert pártkáderek és titkosrendőrök nem csak azért akarják a Budapestre érkező, gyanúsan fiatalos kommunista világvándor minden lépését nyomon követni, mert valóban vámpírnak hiszik, hanem mert félő, Fábián elvtárs az imperialista Nyugat csatlósának szegődött. A vérszívásnál is félelmetesebb lenne, ha a szabadelvű Amerika ideológiáját terjesztené.
Bodzsár Márk rendező tehát műfaji filmes eszköztárral piszkálja meg a szocialista múltat. Nem vállalkozik mély társadalomelemzésre vagy a politikai, hivatali miliő alapos bemutatására, de mégiscsak kihasználja a nagyszerű alapötletben rejlő lehetőséget arra, hogy kommentálja ennek a korszaknak az ideológiai ürességét, az elvek helyébe lépett paranoid bürokratikus gyakorlatokat. A Vietnamot, Kubát és az Egyesült Államokat is megjárt Fábián elvtárssal (Nagy Zsolt) kapcsolatban kérdés, hogy valóban vámpír-e, az viszont egyértelmű, hogy kritikusan szemléli Kádárék rendszerét: 1956-ot már a tiszteletére rendezett, ünnepi véradáson szóba hozza, később pedig forradalomnak nevezi, heveny izzadásra késztetve a mellette tébláboló, illedelmesen mosolygó pártfunkcionáriusokat.
A rendszer természetét és ellentmondásait leleplező helyzetek kémfilmes keretbe illeszkednek: Kun elvtárs (Nagy Ervin) ügynök- és élettársával, Magyar Máriával (Walters Lili) együtt szegődik a vámpírnak sejtett Fábián nyomába. Mária feladata, hogy „bizalmi kapcsolatot alakítson ki a célszeméllyel”, vagyis nyugodtan álljon kurvának, ha a helyzet úgy hozza. A Drakulics elvtárs világában a női érvényesülés egyetlen lehetősége a testi adottságok kihasználása, és az első percektől kezdve világos, hogy Máriának szabadulnia kell a pártemberek és III/III-as ügynökök velejéig szexista közegéből (erre meglehetősen szájbarágósan utal is a beceneve: Madárka). A valódi főhős tehát az ügynöknő, neki van valódi útja a történetben, ő az, akinek a sorsát alapvetően befolyásolni tudja Fábián elvtárs megjelenése.
Ennek megfelelően Walters Lilié a legemberibb, leginkább hétköznapi figura, és Mária konfliktusa – a vívódás Kun és Fábián között, illetve a lány sorsa – az egyetlen, ami miatt igazán van okunk izgulni. A macsó és tökhülye Kun elvtárs ugyanis burleszkfigura, Nagy Ervin is annak játssza, Fábián elvtárs pedig enigma: menő, mint egy amerikai cigarettareklám poszterfiúja, de körülbelül annyira is mélyül el a karaktere.
Bodzsár élénk színekkel, hangos zenével, expresszív látványhatásokkal festi izgalmasra ezt a végtelenül nyomasztó miliőt, és ugyanúgy az érzékileg telített groteszket választja a film uralkodó hangnemeként, mint előző rendezésében, a hat éve mozikba került Isteni műszakban. Ahhoz a filmhez képest ezúttal ügyesebben és következetesebben viszi végig főhőse útját, de a két film szerkezete között akad hasonlóság: az Isteni műszakban a kórházi esetek során bontakozhattak ki a karakterek, a Drakulicsban pedig Fábián megfigyelése ad alkalmat egyazon helyzet variációira. A rendező és látványtervezője, Ágh Márton bizarr szocialista útifilmet készítettek: Kun elvtársék a Gellért Szállótól a Széchenyi Fürdőig, a varrodától a hurkatöltő üzemig kalauzolják Fábiánt, ezek a nagy szakértelemmel kialakított és találó képi megoldásokkal letapogatott díszletek pedig jószerével önmagukban szórakoztató élménnyé teszik a Drakulics elvtársat.
Nincs is semmilyen komolyabb gond ezzel a filmmel, jó nézni, ülnek a poénjai, egy-egy színfoltszerű színészi megoldás – például a Thuróczy Szabolcs által játszott Esvég elvtárs kutyasirató jelenete – pedig rövid időre váratlan és bolondos irányokba tereli az egyébként üzembiztosan kiszámított történetet. Egyedül amiatt maradhat hiányérzetünk, hogy Bodzsár érdemben nem bonyolítja tovább a ragyogó alapötletet. Mintha megelégedett volna azzal, hogy belepottyant egy vámpírt a Kádár-rendszerbe, és nem zavarja, hogy az a vámpír voltaképpen semmi különöset vagy meglepőt nem csinál ebben a történetben – ha valami meglepő Fábiánnal kapcsolatban, az éppen az, hogy mennyire normálisan és lazán viselkedik.
Persze, Nagy Zsolt karizmatikus és vonzó, de felteszem, akkor is az, amikor sorban áll a postán. A Drakulics elvtársban nincsen igazi színészi feladata, sokkal több is lehetne a karakterében, mint amennyit itt megmutat.
A fináléban aztán Bodzsár mégiscsak megpróbálkozik egy fordulattal, amelyet egyenesen Kádár János idéz elő – más kérdés, hogy a játékfilmes karakterként ilyen komoly szerepben még soha nem látott Kádárt Rába Roland kissé színtelenül, talán túl visszafogottan játssza. Az epilógus pedig egészen konkrétan megidéz egy néhány évvel ezelőtti vámpírfilmet, de hogy melyiket, az, tartok tőle, spoilernek számítana. Az egyetlen valamirevaló spoilernek, amit az egyébként igazán rokonszenves Drakulics elvtárssal kapcsolatban el lehetne árulni.
Drakulics elvtárs (2019), 95 perc, 24.hu értékelés: 7,5/10
