Ahhoz képest, hogy azt nyilatkoztad korábban, nem szerepelt a terveid között a színészet, a te főszerepléseddel mutatják be néhány nap múlva a Drakulics elvtársat, nyáron pedig az Űrpiknik című filmet forgattad, arról nem is beszélve, hogy te alakítottad az Egynyári kaland legemlékezetesebb karakterét.
Az, hogyha leírják, hogy ezt én nem terveztem, az egy olyan doboz, ami alapján az emberek úgy tudnak értelmezni engem, hogy a lány, aki nem tervezte a színészetet. Ez rohadtul nem így van. Én is egyike vagyok azoknak a küszködő, wannabe színeszeknek, akiket nem vettek fel színész szakra, ennyire prózai az egész. Ugyanúgy jártam színitanodába, szenvedtem a felvételiken, amire elég későn, 23 évesen vettem rá magam, addig pedig tulajdonképpen rettegtem az egyetemtől. Általában felnagyítottam a dolgokat, mert amúgy is nagyon sok mindent túlgondolok és analizálok, és a művészettel is így voltam. Magától a szótól is viszolyogtam, közben meg azt is gondoltam, hogy ezt csak zsenik csinálják és hát arra is rájöttem, hogy én viszont nem vagyok az. Éreztem magamban ezeket a korlátokat meg gátakat, és valahogy az volt a megoldás, hogy folyamatos önkritika lett a dologból, közben pedig, ha volt rá lehetőség, ösztönösen mentem és csináltam. A felvételi is ilyen volt.
Amúgy kiskoromban is egészen egyértelmű volt számomra, hogy színésznő leszek, evidenciaszinten jelentettem ki, hogy veszprémi színész leszek, mert ott a színészház nagyon jó. A mai napig néha azt érzem, hogy skizoid helyzet, mert nem klasszikus a pályám. De kezdem megszokni.
Hányszor felvételiztél a színész szakra?
Háromszor, ebből kétszer mentem el úgy, hogy komolyan vettem, a harmadikra már meg sem tanultam a szövegeket, úgy voltam vele, hogy csak mondják azt, hogy nem. Aztán így is lett, és az már egyáltalán nem volt rossz, már csak magam miatt mentem el akkor, túráztatásból. Az a baj velem, hogy egyszerre több minden érdekel, és semmiről nem akarok lemondani, most is az van az egyetemen, hogy a „Lili már megint nem azzal foglalkozik, amivel kéne”.
Ez belőled jön inkább vagy a környezeted visszajelzéseiből gondolod így?
Van az a mese egy asszonyról, aki mindig azt csinálja, amiről azt mondják mások, hogy ne tegye. Így vagyok egy kicsit én is. Nem szeretem, ha valami kötelező, azt nagyon nehezen csinálom meg. Már az oviban is ez volt amúgy, például az anyák napi éneklős ünnepségeken, hogy amikor csoportban, együtt kellett működni a többiekkel, akkor folyamatosan tátogtam, másfele figyeltem, látszott, hogy halálra unom magam, de amikor egyedül kellett és csak én csináltam, saját szabályok alapján, akkor meg nagyon. Mindig, minden intézményben az volt valahogy a központi kérdés, hogy hogyan fikázzam az ottani dolgokat. Ez rossz, hogy mindig arról szólt az ottlét, hogy miért utálom a rendszert, egy pillanatig nem tudtam jól érezni magam. Most például nagyon jó, hogy néhány hónapot Angliában tölthetek, így jobban tudok értékelni bizonyos dolgokat, akár a Színművészetin is.
A színházrendező szakra viszont elsőre felvettek.
Igen, oda az utolsó színész felvételi idején jelentkeztem párhuzamosan. Nem tudom, mik voltak a szempontok, de felvettek.
Az oda való jelentkezés hirtelen felindulásból jött?
Nem, mindenképpen tovább akartam tanulni. Az is piszkált, hogy papír nélkül színészként eléggé ki van szolgáltatva az ember. És – mint kábé minden fiatalt – rengeteg minden érdekel képzőművészet, zene, irodalom, szóval összegzéseként jó ötletnek tűnt a rendezés, már csak azért is, mert az lehetőséget ad arra, hogy aztán önjáróan tudjak dolgozni. Az alkatomból következik, hogy több lábon akarok állni, bennem volt, hogy a játszás mellett a rendezésnél is kikötök majd. Mondjuk, amikor felvettek, kicsit úgy éreztem, nem biztos, hogy időszerű, mert még játszani szeretnék. Szerencsére az osztályfőnököm, Bagossy László jó fej volt, és el tudtam menni játszani az egyetem mellett is.
Nehéz időszak volt, mert reggel 8-ig forgattam, 1-kor bementem az egyetemre, utána meg visszamentem forgatni. Olyan volt, mint egy költözés lebonyolítása, nagyon praktikus, ami közben az ember se fejlődni nem tud, se tanulni magáról, csak elvégezni, amit kell. De én mindig azt éreztem, hogy megőrülök, ha a seggemen kell ülni, rendezőként pedig elég sokat kell, így soha nem leszek a klasszikus értelemben véve kizárólag rendező, ami a szakomra alapvetően jellemző. Néha azt érzem, mintha valami „fura csalóként” ülnék ott. De, emellett azt is gondolom, hogy az idők is változnak, és majd kiderül, milyen is az én rendező/színházcsináló generációm arculata. És, hogy ki kéne már verni a fejünkből a korábbi pályamintákat, mert már rég nem az a világ van.
Mi az, ami könnyebb és mi nehezebb egy darab rendezőjeként úgy, hogy közben a másik oldalon is álltál már?
Oda-vissza működik. Amit a rendező tanáraimtól tanulok például a színészekkel kapcsolatban, azok nagyon hasznos információk, színészként is. Nehéz konkretizálni, mert ösztönös tanulási folyamat, de azt hiszem, alapvetően az elemzésben segít, és, talán a kommunikációs folyamatot is felgyorsítja. Még azért sokat kell tapasztalnom, hogy érdemben ezt így le lehessen vezetni. Ja, és igyekszem nem szétszadizni a rendezőt, mélyen együttérzek a rendezők szenvedésével, iszonyatos felelősség és nagy nyomás van rajtuk.
Tervezel mostanában valami darabot?
Még tervezési stádiumban van, de jövő tavasszal a Hedda Gablert fogom megrendezni az Ódry Színpadon. Keresgélem, hogyan tudok hangot találni egy női történetnek egy ellentmondásos figurán keresztül, és talán így én is közelebb kerülök ahhoz, hogy magamról is többet megtudjak, akár mint rendezőről is. Múlt századi női történet, mégis tök erősen torkon ragadja az embert. Engem szétfrusztrált és kinevettetett saját magammal. Ez lesz az első teljes darab, amit megcsinálok.
Gondoltál arra, hogy külföldön rendezz vagy színészkedj? Azt tudom, hogy nagyon jól beszélsz angolul.
Igen, állandó bennem a kiszabadulásvágy, de azért vizsgálom magam, mert tudom, hogy csalóka lehet. Nehezebb és személytelenebb kint a küzdelem, ha nem vagy elég jó, akkor hamar elhullasz. De valahogy vágyom egy ilyen csatára. Nagyon szeretem az angol nyelvet, egy másik ember vagyok, amikor angolul beszélek, azt a ‚Lilit’ is megdolgoztatnám. Megnézném, mire képes. Ma már a generációmmal sokkal globálisabban gondolkozunk problémákról – főleg én félvérként –, nekem néha túl szűk a légkör itthon. De lehet, hogy csak izgága vagyok. Nem bírok egy helyben lenni huzamosabb ideig, úgyhogy egészen biztos, hogy fogok menni majd külföldre.
Színészként viszont úgy tűnik, most kezdenek megtalálni az eddigiektől eltérő szerepek. Eddig a suta, kamaszlányos szerepeket osztották rád, a Drakulics elvtársban már egy sokkal nőiesebb karaktert alakítasz.
Egy felnőtt embert! Nagyon vártam amúgy, hogy végre nagyon más típusú szerepet kapjak, és továbbra is várom. Úgy tűnik, hogy munkákon keresztül tanulok, és ez is egy tanulási állomás, ezért furcsa is látni, ráadásul ezt a többi ember is végignézi.
Milyen érzés, hogy beléd látnak már például egy sokkal nőiesebb karaktert?
Jó. Nem lehetett elbújni a mögé, hogy a lelkem mélyén még mindig tizenöt éves vagyok, vagy, hogy én „fiú vagyok, én nem vagyok nő”. Bár tény, van bennem valami kétneműség, a kisugárzásomat tekintve (bár kiben nincs), és a férfias oldalamat is szeretem megismerni és mozgósítani, majd vegyíteni a kettőt. A nőit markánsan ritkán mozgósítom. Persze hülyeség ezt így ketté szedni. A Drakulics Magyar Máriájaként sem vagyok egy elvetemült csábító, sajnos, hanem egy suta nő, aki pont a szexusával nem kezdett eddig semmit. Ez a közös bennünk, de az ő karakterén keresztül – ugyanis ez Mária feladata is – muszáj volt nekem is kezdeni valamit a nőiség kérdésével. Egy őrületesen hímsoviniszta környezetben van, ahol egyetlen felhasználási módja a nőnek az, hogy megy és női kísérőként álviszonyt kezd a megfigyelt személlyel és beépül a mindennapjaiba. Közben ez egy férfimunka, ezt választotta, így van egy fura, katonás szigora, a nőiségét pedig lezárja. Nekem ez mindig nagy rejtély volt, nőként definiálni magam. Ha felveszek egy magas sarkút és elesek háromszor az utcán, akkor én most nő vagyok, vagy hogy?
A Drakulics elvtárs a hetvenes évek Magyarországán játszódik. Te vagy az egyetlen a szereplők között, aki nem élt ebben a korszakban és nincsenek saját emlékei, tapasztalatai. Éltél volna ekkor vagy van olyan korszak, ami nagyon vonz?
Pont a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje nagyon vonz, csak Amerikában vagy Nagy-Britanniában, leginkább a zene miatt. Az a fantasztikus, túlfűtött, burjánzó őrület, ami New Yorkban zajlott, azt csak úgy nézném a sarokból, biztos nagyon meg lennék illetődve. Itt nagyon lassan telik az idő, így valamennyire azért megvan az egésznek a szaga. De az is elgondolkodtató, hogy míg New Yorkot az előbb említettek jellemezték ebben a korban, addig meg itthon…
A Drakulicsban egyszerre vannak kémfilmre, vámpírfilmre, szatírára jellemző jegyek, ráadásul egy szerelmi háromszögről is szól mindeközben. Szerinted melyik domborodik ki a leginkább ezek közül, illetve számodra melyik a leglényegesebb?
Szerintem a vámpír- és kémdolog nagyon szépen összesimul, de a komikuma a legerősebb, és az, hogy nem veszi magát komolyan a film, miközben van egy kultjellege. A szerelmi háromszög nagyon fontos volt számomra, mint a hármas egyetlen női tagjának, miközben a filmben ez inkább egy, a felszín alatt húzódó, rejtőzködő és titkos történet, nem a klasszikus értelemben vett szerelmi háromszög dráma.
Első blikkre a Nagy Ervinnel való párosod nagyon nem összeillő, de közben talán pont ettől izgalmas.
Stan és Pan. De először bennem is felmerült a kérdés, hogy biztos működni fog-e a filmben. Működik, és szerintem nagyon vicces párosítás ez. Nagy Ervin és én is nagyon nyitottak voltunk erre az ötletre, bíztunk egymásban és Bodzsár Márk rendezőben. Nagyon bátor húzás volt.
Neked megvannak ezek a híres vámpírfilmes élmények, mint az Interjú a vámpírral vagy az Alkonyat?
Szerintem mindenkinek megvan az én generációmban. Az Interjú a vámpírralt még tévében láttam, gyerekként, egy büdös szót nem értettem belőle, de nagyon misztikus volt. Az Alkonyat az ilyen betegségek alatt végignézős. A klasszikusak is megvannak, mint a Nosferatu, de amit kifejezetten imádtam, az az Only Lovers Left Alive (Halhatatlan szeretők). Csodálatos a soundtrackje, Tilda Swintont pedig imádom. Elképesztő módon fogja meg a vámpírtéma és az örökkévalóság kérdését, és kapcsolja össze ezzel az egészen lehetetlen dologgal, ami a szerelem, miközben amiben meg játszódik, az a konstans rohadás és dögunalom. Nagyon jó.
A film másik főszereplője a Nagy Zsolt által alakított Fábián elvtárs, akiről úgy hírlik, azért nem öregszik, mert vámpír. Te félsz az öregedéstől?
Ez minden nőnek nagyon rossz szerintem. Van egy megfoghatatlan energiád és bájod, amivel nem tudsz egy ideig mit kezdeni, szégyelled is. Jönnek csávók, hogy tetszel nekik, de nem is érted, hogy mire jönnek, azt sem tudják, hogy ki vagy, mégis érdekled őket. Megfoghatatlan dolog, amivel nem tudsz mit kezdeni, aztán egyszer csak elkezded magad jobban érezni, magabiztosabb vagy, majd elkezdesz öregedni. Valahogy a kettő elcsúszik egymás mellett.
A szépségre és öregedésre abszolút biológiai szinten szoktam gondolni, ami mindenféle görcsöt és depressziót tud okozni azzal, hogy mindez elmúlik. Aztán elindul benned egy túlélőszerkezet és elkezdesz mást csinálni, ami csodálatos, mert emberként képesek vagyunk arra, hogy ettől függetlenül is tudjuk magunkat jól érezni. A nap végén úgysem ez fog számítani, mert annyi dolog van, ami keményebb. Ez egy kis történet az ember életében, a nőkében fajsúlyosabb, basszák meg a férfiak, hogy nekik jól áll. Mondjuk, nem az összesnek, szerencsére. Amúgy meg: örökké nem élnék soha. Mert akkor nem tudnám, hogy mi lenne az élet, már a kérdésre sem lehetne akkor válaszolni.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
