Tizenhárom éve már annak, hogy bemutatták a 2000-es évek egyik legfontosabb európai filmjét, A mások életét, de azóta sem könnyű eldönteni, hogy Florian Henckel von Donnersmarck rendező az egyéni sors és a történelmi meghatározottság feszültségét kutató, elmélyült alkotó vagy opportunista giccslovag. Új filmje, az idén Oscar-díjra is jelölt Mű szerző nélkül alapján azt kell gondolnunk, hogy az utóbbiról van szó. Ami nem jelenti azt, hogy Donnersmarcknak ne lenne csalhatatlan érzéke olyan témák kiválasztásához, amelyek a legtöbbet mondják közös történelmi múltunkról.
Rossz csillagzat alatt született, nevetséges amerikai filmjét, Az utazót felejtsük is el. Donnersmarcknak két említésre méltó nagyjátékfilmje van: A mások élete és a Mű szerző nélkül. Mindkettő Németország 20. századi történelméről szól, egy, illetve több nagyon fontos korszakot bemutatva, provokatívan feldolgozva. A mások élete az NDK legsötétebb éveibe, a nyolcvanas évek elejére kalauzolt, és emberi arcot adott egy Stasi-ügynöknek, aki beleszeret az általa lehallgatott drámaíró barátnőjébe, érzelmei miatt pedig egy adott ponton elárulja a szörnyű rendszert, amelyet mindaddig hű katonaként szolgált.
Ilyesmiről van szó a Mű szerző nélkül elképesztő történetében is: egy fiúról, akinek skizofréniával diagnosztizált nagynénjét a negyvenes évek elején haláltáborba küldi egy náci kórházigazgató, a fiú pedig felnőttként beleszeret az addigra köpönyeget váltott orvos lányába. Senkinek fogalma sincs róla, mi köti össze a két családot. A fiú tehetséges festő lesz, és amikor évek munkájával végre megtalálja a „saját hangját”, egyéni stílusát, fotorealisztikus festményt készít rég halott nagynénjéről. Apósa meglátja a képet, és egy csapásra utolérik a múlt bűnei – de ez már a film vége, és nincs is következménye a felismerésnek, legalábbis ebben a történetben.
A Mű szerző nélkül több mint háromórás, hömpölygő, epikus dráma: történelmi tabló és a művészi útkeresés története egyszerre. A film nyelve maximálisan konzervatív és Hollywood-konform, Donnersmarck stílusa éppen annyira akadémikus és míves, mint Szabó Istváné a nyolcvanas évektől kezdve, és szerintem a magyar nézők közül másnak is A napfény ízéhez hasonló filmek fognak eszébe jutni a Mű szerző nélkül láttán. Egyedül a történet befejezetlensége, az elmaradó szembenézés és felelősségre vonás miatt törik meg a klasszicizáló forma, emiatt érezhető grandiózussága ellenére is valami formátlanság a filmen – egyébként ez az, ami miatt nem dögletesen unalmas a stílusa.
A történet viszont hátborzongató, mert a látszat ellenére nem egy ember, a fiatal festő sikerének konvencionális meséje, hanem dupla sikertörténet: az elkötelezetten náci orvos higgadt helyezkedése és karrierje a kommunista rendszerben legalább annyira figyelemreméltó, mint a Kurt Barnertnek nevezett művész kiemelkedése. Sebastian Koch, aki A mások életében az idealista drámaírót játszotta, azóta pedig európai és amerikai filmekben is dolgozott, egyformán magas színvonalon, most is nagyszerű: vérfagyasztó és karizmatikus, kontrollmániás és tökéletesen szeretettelen. Az egész szereplőgárda remekül teljesít, az Oh Boyban felfedezett Tom Schilling is simán megoldja az évtizedeket felölelő történet főszerepét, de Kochra fogunk emlékezni ebből a filmből.
Meg arra, hogy Donnersmarcknak megint remek érzéke volt a történet kiválasztásához. A Mű szerző nélkül ugyanis talált történet, nem a képzelet szüleménye: a legdrágábban eladott kortárs festő, Gerhard Richter fiatal éveinek története. Richter volt az, aki Drezda mellett nőtt föl és elveszítette a nagynénjét (meg a testvéreit, aztán az apját). Richter volt az is, aki feleségül vette annak az embernek a lányát, aki halálra ítélte a nagynénjét, és aki erről az egészről csak 70 éves korában, egy oknyomozó újságcikkből szerzett tudomást. Donnersmarck évekkel ezelőtt kereste meg az interjúfelkérések elől egyébként következetesen elzárkózó Richtert. Napokon át beszélgetett vele, Richter saját bevallása szerint olyasmit is elmondott neki a múltjáról, amit másnak nem. A kész filmtől elhatárolta magát: szűkszavúan azt nyilatkozta, nagyon fáj neki, ahogy a rendező ígérete ellenére kiadta az élettörténetének addig ismeretlen részleteit (erről ezt a cikket érdemes elolvasni).
Richter az egyik legnagyobb élő művész. Csodálatos festményeinek másolatai, „adaptációi” mellett a filmben Barnertnek tulajdonítanak egy olyan, a siófoki bazársorra való fércművet is, amilyet Richter soha életében nem festett volna. Már csak ezért is mérges vagyok Donnersmarckra. Egyébiránt a rendező belebonyolódik a szokásos értelmiségi ki-kicsodába: feltűnik Joseph Beuys karikatúrája, sőt azt illetően is lehet találgatni, hogy Richter évfolyamtársai a düsseldorfi festőakadémián vajon híres festők megfelelői-e (az ott a sarokban Sigmar Polke, vagy nem? Ez a játék végül is szórakoztató). De Donnersmarck megtanulta a művészettörténeti leckét, eleven és elég pontosnak tűnő képet ad a hatvanas évek elejének vibráló nyugat-németországi képzőművészeti közegéről.
A Mű szerző nélkül címében távolról visszhangzik Heinrich Wölfflin híres stílustörténeti koncepciója, a „nevek nélküli művészettörténet”, de esztétikai elemzésekbe Donnersmarck véletlenül sem bocsátkozna, ahogy annak elemzésébe sem, miféle szerepük volt Richter képeinek a náci múlt nemzeti feldolgozásában. Úgy általában nem bocsátkozik mélységekbe, miközben a története bivalyerős, hollywoodias stílusa magabiztos. Filmje valósággal beszippant, és maratoni hossza ellenére egy pillanatig sem unalmas. Csak éppen felszínes, giccses bulváradaptációja a valóságnak. De így is tanulságos, sőt valószínűleg így tanulságos igazán. Érdemes megnézni.
Mű szerző nélkül (Werk Ohne Autor), 2018, 189 perc. 5,5/10
