Foo Fighters
Are you fuckin’ ready for some rock’n’roll?
kérdezte Dave Grohl a koncert elején, mire sok ezer torokból szakadt fel az artikulálatlan üvöltés, diszkréten jelezve, hogy igen, készen állnak némi rock’n’rollra. És a Foo Fighters nem fogta vissza magát, alaposan megdolgozott az idei Sziget legmagasabb fellépő gázsijáért: fél 9 és 11 óra között átfogó keresztmetszetet adtak eddigi 25 éves pályafutásukból, csaknem minden lemezüket érintve az este folyamán. Rögtön az elején három nagy slágerükkel indítottak (All My Life, Learn to Fly, The Pretender), aztán később már óvatosabban adagolták őket, a megfelelő stratégiai pontokon elsütve az olyan dalokat, mint a My Hero, a Best of You, illetve a katartikusra sikerült zárlatban az Everlong. A két és fél óra tökéletesen felvonultatta a Foo Fighters erősségeit és gyengeségeit is. Előbbiek közül például azt, hogy
- nemcsak vérprofi és fegyelmezett zenészek, de hihetetlen állóképességgel is bírnak,
- közben még azt is simán elhisszük nekik, hogy élvezik, amit csinálnak (különösen Grohlnak)
- és hát kétségtelenül övék a világ legjobb arc frontembere.
Mert Dave Grohl valami olyasmi a rockzenének, mint Tom Hanks Hollywoodnak. Lehet, hogy nem ő játszik a legmaradandóbb remekművekben, de nyilvánvalóan lubickol a szerepeiben és egyszerűen nem lehet nem imádni. Grohl az utóbbi évekbe az internet népmesei hősévé nőtte ki magát: ha épp nem 11 éves kisfiút hív fel a színpadra, hogy aztán odaadja neki a gitárját, akkor biztos, hogy verekedést fékez meg a nézőtéren, vagy törött lábbal, gipszben is befejezi a koncertjét, miután lezuhant a színpadról. Kedd este is hozta a formáját: a közönség többször is magasba emelt egy kerekes székes rajongót, akit Grohl először az este hősének nevezett, majd a ráadás utolsó dalára fel is hívta maga mellé a színpadra. Itt nemcsak hosszan ölelkeztek, de a srác még idolja gerjedő gitárját is megpróbálhatta szétverni a végén, beteljesítve minden rock’n’roll rajongó legvadabb álmát. Grohl nyilván nem olvasta a Pesti Srácok témába vágó publicisztikáját, amiben a szerző kikérte magának, hogy nemcsak meleg párokat, de „tolószékes embereket sem szeretne mozgólépcsőnyi hirdetéseken nézegetni”. A tiltás feltehetően ugyanígy vonatkozna a Sziget nagyszínpadára is, ám a szemtelen Grohl ezt semmibe vette, a lehető legkúlabb módon bizonyítva, milyen katartikus ereje lehet egy apró gesztusnak is, ha valaki felismeri és végig is viszi ezeket a spontán helyzeteket.
Azonban Grohl jófejsége sem tudta feledtetni az érzést, hogy a Foo Fighters minden profizmusa és lendülete ellenére sem csinál igazán átütő zenét. Hiába beszél Grohl lépten nyomon a „motherfuckin’ rock’n’rollról”, hiába dübörögnek megállás nélkül a súlyos, torzított riffek, és hiába püföli szét Taylor Hawkins minden sor végén a dobokat. A dalaik többségében a vaskos rockhangzás ellenére is túl kimódolt és tökéletesre csiszolt, valahogy hiányzik belőlük a meglepetés és az a karcosság, amitől igazán őszintévé és megindítóvá válhatnának (ahogy azzá tette például a Nirvana dalait is, amikben Grohl még dobosként működött közre). Ez a kettőség bőven kijött két és fél óra alatt. A hosszas jammelésekben is megmutatkozott, amik hol a blues érzelmi töltését, hol a progresszív rock matekos összetettségét idézték, ám csak mímelték a spontaneitást. Nagy bulit csaptak, és a rajongók többsége bizonyára széles vigyorral az arcán távozott, de valahogy minden húzásuk azt sugározza, hogy ők az igazi, nagy rock’n’roll brandjének letéteményesei. Pedig az ő rock’n’rolljuk nekem olyan, mint egy gyorsétteremlánc prémium burgere: minden elemében emlékeztet az igazira, de valahogy mindig marad a végén a szánkban egy kis műanyag íz, ami emlékeztet minket, hogy mégiscsak a gyártósorról eszünk. Ez az érzés attól sem múlik el, ha a világ legkedvesebb pultosa adja a kezünkbe. Persze – Grohl karizmája mellett – talán ennek a fogyaszthatóságnak is köszönheti a Foo Fighters, hogy nemcsak túlélte a rockzene hanyatlását, de egyre nagyobbá vált.
Idles
Lehet, hogy azért is voltam kiélezve a Foo Fighters kimódoltságára, mert az Idles koncertjéről estem át oda, a Magyarországon először fellépő brit zenekar pedig kimaxolta a karcosságot, nyersességet és őszinteséget. A bristoli klubokban edződött Idles mindössze két éve robbant be Brutalism című lemezével, majd tavaly tovább gyarapította rajongótáborát a Joy as an Act of Resistance című albummal (azóta már léptek fel a Foo Fighters előzenekaraként is). Belső ellentét őket is feszíti, de épp ettől válnak hihetetlenül izgalmassá, akárcsak egy üvöltve szavalt Pilinszky-vers. A zenéjük a punk rock legnyersebb, tesztoszteronnal teli vonulatát folytatja, és a koncertjükön tényleg olyan a hangulat, mintha egy pubban járnánk a tömegverekedés kitörése előtti pillanatban, ám a dalszövegek fő célja az érzékenyítés.
Van valami bizarr és egészen lehengerlő a vad, férfias agresszió és a sebezhetőség egymásba csúszásában. Első pillanatra az énekes, Joe Talbot igazi suttyónak tűnik (jó, a többiek is), aki a közönségre önti dühét és frusztrációit, de ha kicsit elkezdünk rá figyelni, hamar változik a kép. Vannak dalaik a mérgező maszkulinitásról, ami megakadályozza, hogy a férfiak sírjanak, a társadalombiztosítás fontosságáról és a migráció előnyeiről. Talbot a dalok között most is kifejtette, hogy ő szocialista és megrögzött feminista, mert az együttérzést eszközként használja a személyisége és a társadalom javítására (erről szól a Mother). A depresszió témáját feszegető szám előtt kifejtette a pogózó közönségnek, mennyire fontos, hogy beszéljünk az érzelmeinkről, mert ezzel akár az életünket is megmenthetjük (1049 Gotho). A Danny Nedelkóról pedig azt mondta, hogy ezt a dalt a legcsodálatosabb dolog ihlette, ami akár Angliával, akár Magyarországgal történhetett: a bevándorlók. Nyilván egész más, ha ezeket nem egy öltönyös politikus, egyetemi professzor vagy szemüveges jogvédő mondja, hanem valaki, aki keményebbnek tűnik, mint Jason Statham és ránézésre több düh gyülemlett fel, mint a brexit szavazótáborában.
Közben a zenekar olyan tempóban tombolta szét újra és újra a színpadot, hogy a roadok alig győztek visszaállítani a lerúgott mikrofonállványokat, kibogozni a vezetékeket, és visszadugni a kirántott dugókat. Ehhez csatlakozott a pár száz fős közönség egy része a vad ugrálással, de amint valaki elesett, azonnal felsegítették, a mozdulatok pedig olykor közös koreográfiába rendeződtek. A legjobban az tetszett Talbotnak, amikor az egyik dal alatt vagy ötvenen leültek a földre, hogy egy ritmusra evezzenek. Kevés dolog mutatja meg ennél képszerűbben a zene közösségteremtő erejét.
Kiemelt kép: AFP
