Két friss magyar történelmi regényt olvastam el egymás után, az egyik Benedek Szabolcs: Vörös, mint a vér című könyve (Helikon, 2019), a másik Závada Páltól a Hajó a ködben (Magvető, 2019). Ahogy az lenni szokott, erről a két regényről két másik jutott eszembe: egy, amit már megírtak, s egy másik, amit bizonyosan meg fognak írni. Az előbbi Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája, az utóbbiról viszont még nem tudhatjuk, hogy ki lesz a szerzője – de a Nemzeti Együttműködés Rendszere, s azon belül Orbán Viktor karaktere kiáltani fog érte, hogy megírják (feltéve, ha a Kárpát-medence helyén keletkező sivatagban lesznek még írók és olvasók).
De visszatérve Benedek és Závada könyvére: történelmi regény esetén az egyik legizgalmasabb kérdés azt megvizsgálni, a szerző honnan hová utazik vissza az időben, elvégre nem csak az a fontos, hogy az adott regény cselekménye mikor játszódik, hanem az is, a szerző miféle korban írja meg. Nos, mindkét esetben azonos a képlet: a NER autokráciájából tekintünk két diktatúrára. A Vörös, mint a vér a Tanácsköztársaság diktatúrája alatt játszódik, a Hajó a ködben pedig a Horthy-rendszerben, javarészt a második világháború alatt. Mindkét regény színtere Budapest, s mindkettőben (hogyan fogalmazzak finoman) nagy szerepet visznek a „zsidók”. A szót azért tettem idézőjelbe, mert érzésem szerint a szerzői választásnak ebben a két esetben is szimbolikus értelme van: a „zsidók” mindkét regényben az alávetett, megfélemlített, megzsarolt áldozati szerep megtestesítői.
Benedeknél az egyik főhős, Gádor Oszkár könyvtáros zsidó származású (s bizony, el is kapják a Lenin-fiúk), míg a másik főszereplő egy magyar arisztokrata, Makovszky Antónia. Márpedig a Tanácsköztársaságot mind a zsidók, mind az arisztokraták megszenvedték. Gádor és Makovszky a regény logikája szerint a rendszer ellenállói: nem támogatják a Tanácsköztársaságot sem ideológiailag, sem más, gyakorlatiasabb, túlélő üzemmódban, mint annyian.
Závadánál nemhogy az egyik főhős, de mindenki zsidó és arisztokrata egyben, hiszen az író a Weiss család történetének azon szakaszát dolgozta föl, amely a nácikkal kötött üzlethez (alku, behódolás, kényszerítés) vezetett. Kurt Becher SS-főnök alakjában kibontakozik előttünk egy kényszerítő politikai hatalom, amely gazdasági értelemben is megszerzi, ami neki kell – s vele szemben áll egy kikeresztelkedett, magyar zsidó család, a legnagyobb magyar ipari konglomerátum tulajdonosi köre, amely egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy az SS-el már nem szemben áll, hanem mellette.
De vajon miért érdekel ma egy kortárs magyar írót a Tanácsköztársaság egyfelől, és a Horthy-rendszer mélypontja másfelől? Teszem föl az álnaiv kérdést. Pontosabban szólva: egy kortárs magyar írót miért éppen a Tanácsköztársaság és a Horthy-rendszer érdekel 2019-ben, ha érvényes regényt akar írni? Az a furcsa válasz adható erre, hogy bármennyire is motiválhatta Benedeket és Závadát az adott kor iránt érzett személyes érdeklődésük (amiről nincs információm, hiszen egyikükkel sem beszéltem erről), bizonyos értelemben mindketten foglyai a mai magyarországi Zeitgeistnak – még ha talán nem is tudnak róla.
Nem, nem arról az irodalmi divatról beszélek, amibe évtizedek óta beletartozik a „zsidó” tematika is (tényleg jobban eladható egy könyv, ha „zsidós” a téma?), hanem azokról a mai magyar közéleti jelenségekkel lekövezett gondolkodási kényszerpályákról, amelyek többek között a témaválasztást is meghatározzák. Vannak olyan történelmi helyzetek, amikor a szépirodalom sajnos nem csak művészet, a mondatnak pedig sajnos nem csak esztétikája, hanem politikai tartalma (és horribile dictu: üzenete) is van. Tudom, hogy a rendszerváltás utáni két évtizedben megéltük azt az áldott állapotot, amikor az irodalomnak (legalábbis a legszínvonalasabb írók által képviselt szépirodalomnak) nem kellett direkt módon politizálnia. Az isten mentsen meg minket attól, hogy nekünk bármiféle „üzenetünk” legyen, gondoltuk, pláne az olvasó „felé” – ha már üzenet, akkor inkább csak a honorárium dolgában üzengessünk, és akkor is csak a pénzügynek. De mostanra az az érzésem támadt, hogy ez a fajta hozzáállás (ha nem is tévedés, de) kisiklás volt – mert úgy látszik, a magyar föld nem enged. Ez a föld nem enged a szorításából.
A két regény nem remekmű. Benedek könyvében elnagyoltnak érzem a két főhős alakját, s mintha száraz történelemtanári igyekezet munkálna benne a szépírói szív lüktetése helyett. Závadánál meg az volt az érzésem, hogy a Weiss család tagjainak különböző monológjai nem találkoznak össze, s találkozás híján elmarad a dráma. Az író olyan alaposan igyekszik körüljárni a fókuszba állított morális dilemmát, hogy az olvasó úgy érzi: kézen fogva vezetik egy túlmagyarázott történelmi tárlaton, ahol több a szöveg, mint az erős kép. Ezt csak azért mondom, mert a bevezetőben említett Móricz-regény torzóban is remekmű. Móricz olyan elképesztő technikai tudással komponál, hogy olvasás közben nem jut eszünkbe, hogy olvasunk – ez a belefeledkezés csodája maga. Igaz, ő nem száz évvel korábbra nyúlt vissza, mint Benedek vagy Závada, hanem háromszázzal: Trianon felől visszanézve írta meg az Erdélyországot újjáépíteni akaró Bethlen Gábor korát.
Ha akarom, ez is jelképes. Akárcsak az a regény, amelynek szerzője talán még meg sem született, s amely a mi korunkba, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében fogja visszavezetni az olvasót. Nem tudom megmondani, hogy hány év kell hozzá, elegendő lesz száz, vagy talán várni kell rá háromszázat is. Az mindenesetre bizonyos, hogy annak
Kiemelt kép: Orbán Viktor arcmása (készült vakok és gyengénlátók számára)
