Hajós András: Olyan világ nem jöhet, hogy ne mehessek be a közértbe parizert venni

Kétféle ember van, a farkas és a birka. Én birkának születtem – mondja Hajós András, aki szerint a valódi erő nem egyenlő az agresszivitással és a hangossággal. Végsőkig hisz a párbeszédben, például rendszeresen olvas kommenteket, sőt, válaszol is rájuk (általában kedvesen, de azért őt is ki lehet borítani). Szerinte az együttműködés, a jófejség és a világbéke is lehet biznisz, nem csak a botrány. Erre élő példa a Dalfutár című műsora, amit nemrég a Youtube-on élesztettek újjá, de szívesen látná egy közszolgálati adón is. Hívta Ákost is vendégnek, mert a beszólogatások ellenére is biztos benne: a lelkük mélyén mind 12 éves gitáros kisfiúk maradtak.

Hogy sikerült az orvosi beavatkozás?

Milyen beavatkozás?

Még a műsor indulása előtt beígértél egy arckisebbítő műtétet.

Ja, az sikerült, mert a Dalfutárnak most nemcsak műsorvezetője, de producere is vagyok. Ez jelentősen visszavette az arcomat is. Nem állok topmenedzseri szinten, itt viszont egyszerre kell támogatói ügyekkel, pénzügyekkel, stábbal, költségvetéssel foglalkoznom, a következő pillanatban pedig oda kell fordulnom egy zenészhez, hogy azt mondjam: „Szia, a te lelkeddel meg mi van?”. A kereskedelmi tévében mindig egy nagy stáb szolgálja az embert.

Itt most én vagyok saját magam biciklifutárja, meg Editke is, aki az utalásokat intézi.

És meg kell mondanom, Editkével nagyon súlyos problémáim vannak. Valószínűleg ki lesz rúgva, csak nagyon kedves és jól néz ki, úgyhogy adok neki még egy esélyt.

Inkább azt élvezed, ha beleléphetsz valamibe, ami már elő van készítve, és neked csak a show-t kell megcsinálnod?

Amúgy nem feltétlenül, már nem az a szex, ha engem mutat a kamera. Akkor persze igen, ha azt csinálhatom, amit szeretek, és úgy érzem, hogy csak én vagyok képes rá. A Dalfutár például ilyen. Egy ideális világban bírnám, hogy elindítom a műsort, aztán megtalálom az utódom, aki viszi tovább helyettem, én meg csak a 8-as, a 10-es és a 22-es évad előkészítésével foglalkozom. De ezt magamra találtam ki, és szerintem ahhoz, hogy működjön, kell a sajátos szerepköröm is, amit a magyar popszakmában és televíziózásban betöltök.

Ami micsoda?

Mind a kettőben egy kicsit benne állok, de egy kicsit kívülálló is vagyok, mind a kettőben elfogadtak kívülállónak és respektálnak, és mind a kettőben van most már húsz-huszonöt éves tapasztalatom. A dalfutár-szerepkörnek például nagyon jót tesz, hogy a zenekészítés minden fázisában vettem már részt. Álltam színpadon, énekeltem dalt, voltam stúdióban, csináltam hangmérnöki munkát, producáltam, dalszöveget is írtam. Így a mentori háttérfeladatot sokkal jobban el tudom látni.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Szóval két legyet ütsz egy csapásra, mert úgy lehetsz frontember, hogy mégsem te vagy az előtérben?

Szerintem van egy természetes fejlődési ív, amit egy szakembernek be kell járnia, legyen buszvezető, asztalos, vagy műsorkészítő.

Teljesen egészséges, ha egy tévés ötvenévesen már nem rózsaszín, testhezálló ruhában ugrál a kakicsúszdán, hogy aztán lufibuborékokkal a kezében csússzon le.

Aki ezt bírja és szereti, az persze csinálja. A Dalfutár számomra egyfajta korszakváltás, rég elérkezett a pillanat, amikor a háttérben is szívesen vagyok. Ugyan nem számoltam, de kábé 30-40 százalékban vagyok a képeken, és nekem ez így megfelel. Egyébként ennek a műsornak az is a tétje számomra, hogy bele tudok-e nőni ebbe a produceri feladatba, mert a jelenlegi televíziós piac nem olyan, amiben dúskálhatnék a munkákban. Kölcsönösen kiszerettünk egymásból egy kicsit.

És mennyire kényszer ez a korszakváltás? A YouTube-ra költözést nem kiszorulásként éled meg?

Abszolút sikernek élem meg. Amúgy nem vágtam el magam egy életre a tévézéstől. Ha holnap újraindul a Heti hetes vagy az Ének iskolája, elsőként fogok beülni. Voltak műsorok, amik számomra emblematikusak és fontosak, de nem erre várok. Inkább megpróbálom megcsinálni a YouTube-ra költözést. Nem könnyű, mert a korhangulatról már egy kissé lekéstem, másrészt az én generációmnak életkorilag nagyon nehéz feladat hitelesen megjelenni. De szerintem én vagyok az első, aki nem úgy költözik a YouTube-ra, hogy a fiatalokat másolva közvetíti magát egy telefonnal. Ragaszkodtam ahhoz, hogy ne olcsó formátummal költözzünk oda, hanem rendes tévéműsort csináljunk. És úgy látom, ennek megvan a helye. Akkora lett a kontentáradat, hogy igenis kell már filmes szempontból igényesebb tartalom is a netre. Már Magyarországon sem igaz, hogy „Jó, ez csak YouTube-ra készül, akkor költségvetés: 200 ezer, technika: egy telefon”.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy a Dalfutár több díjat gyűjtött, mint nézőt.

Csak vicceltem, de az kétségtelen, hogy többen nézik, amikor Majka barátom vagy Fluor belefingik a telefonjába. Akik felépítették a nagy táborukat, megtehetik, hogy kevésbé kidolgozott tartalmakkal is érdekesek legyenek. Én azt a szabályt látom ma a neten, hogy minél kisebb technikai és pénzügyi ráfordításod van, annál harsányabbnak és interaktívabbnak kell lenned. Ha egy érdekes celeb vagy, aki az életét közvetíti, akkor elég egy fotó a kádból, hogy letört a körmöd.

Ez egy választható út, amit már nagyon régen nem választottam, és most sem tervezem, hogy kicsimmel, kocsimban nyaraláson szelfizzek, pedig van kicsim, van kocsim.

Nyaralni mondjuk nem szoktam, mert azt a pénzt inkább a gyerekeim sportútjaira költöm, ők az utazó avatarjaim. Szóval nem közvetítem az életem, továbbra is azt szeretném, ha az emberek a kreatív produktumaimra lennének kíváncsiak, és tudomásul veszem, hogy ennek ára van.

Milyen ára?

Az unatkozó 14 éves lányok például nem engem fognak követni. Na de miért is követnének? Húsz éven át folyton látható voltam mindenhol, tévedés volna azt várni, hogy én most a neten teljesen új imidzset és közönséget építsek magamnak. Annak is lenne ára, csak sokkal súlyosabb lenne. Mondjuk a párkapcsolatomat kéne tönkretennem – legalábbis az én értékrendem szerint –, vagy a gyerekeimre kéne ráparazitáznom, hogy az ő sikereik mellett lavírozgassak és jófejkedjek. Mielőtt bárki azt hinné, hogy savanyú a szőlő, én tisztelem annyira az internet népét, hogy tudom, kiszúrják a kamut, és rögtön átlátják, ha valaki erőlködik. Tudomásul kell venni, hogy mi áll jól és mi nem, és az utóbbit nem kell erőltetni. Ma már szerencsére az internetes marketingpiac is áll ott, hogy értik: bizonyos termékkörben pár százezer jól targetált, kötődő ember többet érhet, mint 15 millió összehalászott követő. Örülök, hogy ilyen szegmentált lett a piac, és úgy érzem, megint én túrok ki egy utat. Ahogy az Emil.Rulez!-nek voltak először road movie-jai és statikus html honlapja, ahogy én csináltam Fábry után late night showt, ahogy a Dumaszínház nyitóestjén én voltam a fiatal, ahogy én csináltam először gyerek jazzlemezt, most úgy érzem, jelezni tudom a többiek számára, hogy ez is egy járható út.

Érik egy következő arckisebbítés.

Tényleg nem kivagyiságból mondom, sokan jobbak nálam sok mindenben, de ez az én utam. És most nyilván a sikereket emeltem ki, de ezek mellett volt egy csomó bukás is, amiről majd szíveskednek a kommentelők beszélni, én hadd hagyjam ki ezt az öntökönrúgó ziccert. Volt bőven tévedés és zsákutca is, de én ebben találtam meg a helyemet.

Azt viszont nagyon nem szeretem, mikor nyígás van, és elkezdik szidni a kereskedelmi televíziót.

Nagyon sokat köszönhetek a kereskedelmi televíziózásnak, és nemcsak az ismertségre és a pénzre gondolok, de szakmailag is rengeteget tanultam ott. A Dalfutár is attól lett fogyasztható, hogy az alapötletre annak idején ráeresztettük a kertévén szocializálódott kreatív csapatot. Szerintem nem ciki, ha valamit trendin becsomagolunk az embereknek.

De sokszor épp arról van szó, hogy nincs mit csomagolni, mert hiányzik a tartalom.

Az tényleg ciki. De ha van tartalom és magabiztosság, akkor szerintem igenis lehet ezeket az eszközöket alkalmazni. Szóval egyáltalán nem bánom, hogy ez egy kereskedelmi tévéműsor. Amúgy nem mondok teljesen igazat, mert azt gondolom, hogy ennek egy normális országban közszolgálati tévén lenne a helye. Ez egy magyar kultúrát, zenét és magyar értékeket megmutató érdekes játék, ami a YouTube mellett a Dunán vagy a Petőfin megjelenhetne. Kevesen tudják, de a legeslegelső telefon a Petőfi TV-nek ment, még a TV2 előtt.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Mire hivatkozva dobták vissza?

Úgy tudom, hogy a szakmai szinteken átmentünk vele, de följebb valahol egyszer csak azt mondták, hogy nem. De ilyeneken már nem  rágódom. A lényeg, hogy ha ezt a formátumot megveszik külföldre – amin dolgozunk –, akkor vagy zenei csatornák vagy közszolgálati tévék fogják játszani. Mert valahol érzem, hogy a mai trendek szerint ez nem egy kereskedelmi show. Ha ez most kertévén menne, akkor egy hét múlva kapnám az értekezleten, hogy egy picit nem tudnának-e sírni a szereplők, vagy kéne egy kis bunyó bele, meg nem tudnánk összerakni Dopemant meg Majkát, hogy jól összevesszenek? Ez meg kurvára nem kell bele szerintem.

Te hívod a zenészeket vagy maguktól jelentkeznek?

Utóbbi is előfordul, de alapvetően én keresem őket. Nyitott vagyok, lehet ajánlani, ebből is nagyon sokat tanulok. Az első évad első részénél még kissé merev volt a hozzáállásom. „Az nem jöhet, mert szar”, „Az sem, mert az meg egy bunkó” – beszorultam ebbe a mentalitásba, de hál’ Istennek nagyon gyorsan lehoztak erről az egotripről, és megértettem, hogy nem magamnak csinálom a műsort, hanem a nézőknek. Azért van egy-két szabály. A zenészség például egy szakma. Ha ki merjük jelenteni, hogy az a buszvezető, amelyik rossz sávban megy, vagy az a focista, amelyik éveken keresztül csak öngólokat rúg, nem jó szakember, akkor olyat is mondhatunk, hogy ha nem játszol hangszeren, érthetetlenek a szövegeid és hamis vagy, akkor nem vagy zenész. Van egy szakmai minimum, de ez nem attól függ, hogy elsőre nekem valami tetszik-e vagy sem. Ebben a négy epizódban is van két olyan fiatal, akiket csak felszínesen ismertem, és most, hogy dolgoztam velük, azt éreztem mindkettejükkel, hogy basszus, ő az, aki én akartam lenni. Úgy akartam zongorázni, énekelni, hangszerelni, angolul beszélni, mint ők.

Pofonként éled meg?

Kicsit puffogok, aztán inkább alázatot ébreszt bennem. Változott a zenei ízlésem is. Voltak pillanatok, amikor én már szóltam volna, hogy fú, ez így nem lesz jó, de körbenéztem, és láttam, hogy körülöttem mindenki lelkes, és akkor beláttam: lehet, hogy én tudok rosszul valamit. Zenészként, meg általában emberként nagyon könnyű beleragadni egy ízlésbe. Főleg az én életkoromban, és úgy, hogy vannak sikerek a hátam mögött. Nagyon csábító lenne azt mondani, hogy „Ezek nem tudnak semmit, bezzeg a mi időnkben még jól csináltuk, de ma már minden szar”. Gyűlölöm ezt, mert emlékszem, amikor nekem mondták, és megfogadtam, hogy soha, de soha nem fogok ilyet mondani. A két gyerekem sikere is abból fakad szerintem, hogy nem mondtam ezt, engedtem, hogy teljesen mást csináljanak, mint én.

A nyitottság és az empátia messze nem csak a zenei ízlésben hiányzik.

A Dalfutár nem is a zenéről szól, hanem az emberi együttműködésről. Én zenész vagyok, de ha autószerelő lennék, akkor valószínűleg ez egy autóösszerakó műsor lenne. Azt mutatjuk be, hogy különböző emberek hogyan kötnek kompomisszumot, és hogyan oldódnak fel a közös munkában, a saját egójukat félretéve. Mert valami mást fognak csinálni, mint amit eredetileg akartak, és ebből akár érték is kisülhet. Persze bemutatjuk a vitákat és az esetleges csalódottságukat is, mert szerintem ennek is van tanító jellege. Viszont, amikor valaki kimegy öt percre és látjuk, hogy rugdos, vagy bőg, akkor nem tolunk kamerát a képébe, mert ez nem a „Móúnika”. De fontos látni a nehézségeket, hogy aztán értékelni tudjuk a végeredményt. Azt hiszem, a mi kultúránk túlzottan fixált a konfliktusokra.

Ne felejtsük már el, hogy nem csak a botrány lehet nézettség! Itt az élő példa, hogy az együttműködés, a jófejség,  ezek a lesajnált bölcsész dolgok, a világbéke is lehet biznisz.

Oké, nem akkora, mint az „Összevesztek, szakítottak, bunyóztak, felborult a sportkocsijával kurvákkal bekokainozva”, de ennek is helye van a portfólióban.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Akkor tapasztaltam meg, hogy te tényleg radikálisan hiszel a párbeszédben, mikor egy pár évvel ezelőtti interjúnk után leálltál beszélgetni az őrjöngve anyázó kommentelőkkel. Érdekes volt figyelni, hogy a legnagyobb trollok is zavarba jöttek és megszelídültek attól, hogy egy híresség szóba áll velük.

Végsőkig, már-már betegesen hiszek a párbeszédben, de azért bennem is van düh. Tudok én is ordítani, bunkózni, verekedni is, ha kell, csak nem ez az irány.

Dühös kommentet is írtál már?

Hogyne. Arra, hogy „Fasszopó zsidó geci, rohadj meg” nem kell kedvesen válaszolni. Ignorálni kell, vagy azt válaszolni, hogy „Tudom hol laksz, estére ott leszek, anyádat meg már meglátogattam”. Csináltam ilyet is, aztán szégyellem, persze. Mindig mondják, hogy nem szabad elolvasni a kommenteket. Nem értek egyet. Száz éve egy művész kilépett a színházból, hátradobta a sálját és végigsétált a Nagykörúton, ahol a kávézóból ráköszöntek és mondták, hogy ki volt jó és ki volt szar aznap este. Az utca volt a közönség. Most az internet az utca. Aki nem tudja, mit írnak róla, az bezárta magát.

Ha valaki nem tud szembesülni pl. azzal, hogy ma mocskolódnak is a neten, akkor nem a valóságban él. Tudomásul kell venni, hogy ez az utca. Márpedig az utcán én nem vagyok hajlandó nem végigmenni.

Olyan világ nem jöhet, hogy ne mehessek be a közértbe parizert venni. Éltem meg ilyet is, mikor először rám szakadt a siker, és állandóan azon paráztam, hogy úristen, néznek. Ezt mindenki átéli ebben a szakmában. Vannak is maradandó nyomai, kicsit mind kattantak vagyunk. De könyörgöm, a bányásznak a tüdeje megy tönkre, olyan focistát még nem láttam, akinek lenne porca, a tanár pedig ordít a gyerekeivel esténként. Ezt el kell tudni viselni. Tehát olvasom a kommenteket és hiszek a párbeszédben, a racionalitásban, az érvekben. De nem vagyok naiv, tudom, hogy a világ nagy, trendszerű folyamatai nem ebbe az irányba mutatnak.

Szorongsz is? Csak mert az új évad első részében mintha versenyt szorongnátok Kőhalmi Zoltánnal.

Szorongó típus vagyok.

Hogy jön ez össze a határtalan magabiztossággal?

Kétféle ember van, a farkas és a birka. Én birkának születtem. Emlékszem, mikor még a kezdeti hírnév mámorában felszálltam a villamosra és a lábamra lépett valaki. Az első reakcióm az volt, hogy „Jaj, bocsánat, elnézést!”, nem pedig az, hogy „Mit képzelsz magadról, baszod, nem látod ki vagyok?” Úgy utáltam magam, hogy miért nem tudok én győztes és erős lenni.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Aztán elfogadtad?

El, és azt hiszem, már kimozgom és tudom kezelni a szorongásaimat, megtaláltam az erőmet. Szerintem tévesen tanítjuk a fiataljainknak az erőt. Az erő nem egyenlő az agresszivitással és hangossággal. Több Bruce Lee meg kung-fu filmet kéne nézni a mai generációnak. De nemcsak az az erő, hogy leuralom, legyőzöm, én vagyok a leghangosabb. Hidd el, pontosan tudom, hogyan lehet bangkoki követőket vásárolni, vagy cicás, kutyás képpel egy hét alatt felépíteni egy 400 ezres rajongótábort. De minek? Én inkább az organikus fejlődésben hiszek. Engem az hoz lázba, ha kitaláltam valamit, ami aztán megvalósul. Szerintem a kreativitásunk tesz minket emberré. A bengáli tigris, a gorilla meg a cunami mindig erősebb lesz nálunk. Mindig jön majd egy dörzsöltebb spíler, egy nagyobb sztár, egy több lemezt eladó zenész, de nem ez a lényeg, hanem hogy kitaláljunk valamit, ami aztán megvalósul. Én kitaláltam a Dalfutárt, és szerintem ugyanazt érezhetem, mint Edison, Tesla vagy a Trónok harca megalkotói. Hogy hol tartok, milyen tehetséges vagyok, és mennyire leszek népszerű hozzájuk képest, másodlagos kérdés.

A „kint is vagyok, bent is vagyok”-pozíciód azért sok támadási felületet is kínál. Egyik oldalról azért kaptad az ívet, hogy miért szerepelsz még a TV2-n, a másikról meg azért, hogy miért tűnsz fel kormányellenes tüntetéseken. Nem érzed néha úgy, hogy mindenhonnan csak a szar ömlik rád?

Egyáltalán nem, teljesen békés és nyugodt vagyok. Ízlésellenzéknek is lehet lenni. Én a magam útját akarom járni, ami nem idomul a szekértáborokhoz. A Dalfutárban még nagyon szép dolgok történhetnek. Mondok egy példát: szeretném, ha Ákos is benne lenne a műsorban. Hívtam is, csak valami turné miatt nem ért rá. Rettentően szeretnék ilyeneket is mutatni.

Szóltunk már be egymásnak, van nagyon markáns világnézeti különbségünk, másik oldalon állunk, ha úgy tetszik, de én biztos vagyok benne, hogy a lelkünk mélyén mind 12 éves gitáros kisfiúk vagyunk.

A zenén keresztül sokkal több minden köt össze embereket, mint ami elválaszt. Hegyi Gyuri például kettővel járt Ákos fölött, és még emlékszik, hogy van néhány akkord, amit ő tanított meg neki gimi alatt. Ezek a közös gyökereink sokkal mélyebbre nyúlnak annál, mint, hogy most éppen mi van. Én felül tudok emelkedni a világnézeti különbségeken, ez már jobban érdekel mindennél. Igyekszem úgy viselkedni, ahogy azt a Dalfutár szereplőitől is elvárom: ego hátra, szív előre, tehetség asztalra, kardok hüvelybe.

A Dalfutár hétfő esténként jelentkezik új epizóddal. A YouTube-csatornát itt találjátok.

Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.