Image: 73897173, Mucsi Zolt·n interj˙., Place: Budapest, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com

Mucsi Zoltán: A csendet kedvelem, annyit pofázok esténként

„Úgy gondoltuk, hogy ha ő gyermekotthonba megy, akkor nekem – már amennyiben hiteles az én megjelenésem a színpadon – nem szabad többé nézők elé állnom. Csodálatos kislány” – mondta Mucsi Zoltán arra a kérdésre, miért döntöttek úgy, hogy három fiuk mellé örökbe fogadnak egy kislányt. A színész lapunknak adott interjújában beszélt szeméremről, kisebbrendűségi érzésekről, Jancsóról, Schererről, depresszióról, viszkikről, Istenről. Meg arról, hogy a téglagyárban dolgozva tanulta meg, nem mindig süt a nap.

Azt mondta egy interjúban: „A lazaság egy jól kitalált álca, hogy védjem magam.” Mitől védi magát ennyire?

Nyilván az ember a törékeny, csetebota részét nem szereti mutogatni, inkább felveszem a humor és a lazaság jelmezét. Létezik egy védett arcom. Az elesettségemet, a félelmeimet, a vívódásaimat igyekszem a négy fal között, csak a nagyon közeli hozzátartozóimnak megmutatni. Szerintem ez az emberek nagy részénél így van. Én nem akarom a környezetemet terhelni, ezért a színpadon és a filmen kívül nem is szeretek kitárulkozni.

Szaktársaitól rendre azt hallom, a szemérmes emberekből lesznek az igazán jó színészek.

Ahhoz sokkal bölcsebb embernek kéne lennem, hogy erről érvényesen tudjak beszélni, ilyen szabályok a fizikában meg a matematikában vannak.

Színészetben nincsenek?

A kollégáim túlnyomó többsége szemérmes.

Ön is az. Egyszer úgy fogalmazott: „Az ember semmit sem kap ingyen, csak az életét.” Nekem ez egy küzdelmes élet filozófiájának tűnik.

Mindenkinek vannak küzdelmei. Biztosan akad olyan, amivel én harcoltam vagy harcolok most is, holott másnak mindez nevetséges. Az a teher, amit én viszek, előfordul, hogy nehéz nekem, és van, amikor könnyű, pedig ha azt a csomagot átadnám valakinek, ő lehet, hogy sokkal fájdalmasabban viselné.

Születésünkkor kapunk egy nagy zsákot, és az bizony hozzánk van kötve. Ebbe a puttonyba az életünk során belekerülnek dolgok. A szülő elvesztése, a barátság felbomlása, a nagy szerelem katarzisa, vagy annak elmúlása is ilyen.

Amit én éltem át, azon a sok milliárd ember közül senki nem ment keresztül. Ez nem különlegesebb, vagy másabb élményanyag, de az enyém. Csak ez az enyém.

Abonyban nőtt fel, igencsak elvágyódott onnan. Miért akart ennyire eljönni?

Még húszéves koromban sem tudtam, mi akarok lenni. Ez jelenleg is próbaidőszak, még most sem dőlt el, színész leszek-e, vagy sem, mondjuk lassan, ki kellene derülnie, alkalmas vagyok-e rá. Ez vicces, mert négy évtizede űzöm ezt a szakmát. Valahogy akkor kicsinek, porosnak éreztem azt a várost. Az a baj, hogy mostanáig nem épült meg az a hely, ahol szívesen laknék. Ott szeretnék élni, ahol csend van, kevés ember vesz körül. A közelben csörgedezik egy patak, vagy hallom a tengert, ahogyan lágyan suhog. Húsz-harminc kilométerre legyen azért egy város, ahol pezsgést, kulturális életet találok. Ez viszont még nem épült meg. Abony kicsi volt, a főváros pedig túl nagy. Idegen nekem.

Fotó: Marjai János / 24.hu

A szülei mivel foglalkoztak?

Amíg kicsik voltunk, az édesanyám otthon tette a dolgát, aztán téglagyári segédmunkásként dolgozott, az édesapám pedig bádogos és vízvezetékszerelő volt.

Ezek szerint nekik nagyon sokat kellett gürcölni, hogy Zolikának jó legyen?

A maguk részéről mindent megpróbáltak megadni. Nem is emlékszem a gyerekkoromból olyanra, ami hiányzott volna. Nem éheztem, mindig volt miben iskolába mennem.

Mit tanult tőlük? Mi a szülői örökség?

Az apámtól mindenekelőtt a melót tanultam meg. Másodsorban a kitartást, na meg a dohányzást. Anyámtól sok minden bajával együtt a humorát örököltem.

Értelmiségi közegben érzett valaha is frusztrációt amiatt, hogy nem polgári családból jött, szabálytalan utat járt be, nem vették fel a főiskolára?

Nyilván vannak bennem frusztrációk.

Még ma is?

Az ember ezt elhelyezi magában. Elfogadja a helyzetet, hogy bizonyos kulturális körbe már nem tud bekerülni. Nyilván nagyon sokáig kisebbrendűségi érzésem volt, zavarban voltam. Abonyból felkerülni Budapestre, szédítő változás. Kamaszkoromban fel sem vetődött, hogy valaha színpadra állok.

Mit szólt volna, ha akkor azt mondja valaki, hogy huszonöt év múlva Vittorio Gassman és Marcello Mastroianni helyett ön alakítja majd az egyik Jancsó-film főszerepét?

Mintha most azt mondanám önnek, hogy Trump mindjárt idelép, és szkanderezik majd magával. Bár ez most valószínűbbnek tűnik, mint akkor az, hogy valaha színpadra lépek. Ez az egész rengeteg szorongással járt. Amit aztán legyőz az ember.

Hogyan?

Sajnos nem tudom a titkát. Viszed magaddal a szorongást, és a színpadon próbálod legyűrni. Ugyanakkor sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy miképpen tudtam megmaradni a pályán. Talán mert mindennél fontosabb volt, hogy ott maradjak. A kétely a szakmából fakadóan soha nem múlik el. Ha alkotsz, akkor jó esetben vannak kétségeid. Nyilvánvalóan szeretnéd a világ legjobb szobrát megcsinálni, hogy az emberek szomorúan legyintsenek például a Dávid szobor láttán, mert a tiédhez képest az mégsem sikerült olyan jól. Én nem tudok ilyen szobrot faragni, de szeretnék legalább nézhetőt.

Máig megkérdezi magától, hogy mit keresek én itt?

Most már azt gondolom, vagy talán biztos is vagyok benne, hogy ártani nem ártottam ennek a szakmának. A magyar film- és színházművészet nem lett rosszabb miattam, talán helyem van a palettán. A teljesítmény talán nem egy null komma null kűr. Ha annak idején, látatlanban elém teszik egy papíron, hogy a negyven év alatt ez vár rám, aláírtam volna. Persze megtanulhattam volna valamilyen szinten énekelni, vagy felsőfokon angolul, jó lenne úgy táncolni, mint Fred Astaire, hogy csak ilyen középszerű táncost mondjak. A maratonomat ezek nélkül futottam, és most már úgy néz ki, hogy így is futom le.

Fotó: Marjai János / 24.hu

A szakmunkásképzőt géplakatosként végezte el, később szerezte meg az érettségit. Mit csinál pontosan egy géplakatos?

Sok mindent. Például zárakat készít, kalapácsot gyárt. Amikor a vasútnál dolgoztam, sorompókat csináltam, azokat javítottam.

Ma össze tudna rakni egy kalapácsot?

Nem tudom, ki kellene próbálni, messze van tőlem.

Téglagyárban is dolgozott.

Kamaszkori, nyári kikapcsolódásként.

Kikapcsolódásnak nem nevezném, bár én még nem jártam téglagyárban. De úgy képzelem, ott ötven fokos kemencék mellett kell dolgozni.

Maga nem volt még téglagyárban? Először behozzák csilléken az agyagot, amit kibányásztak a téglagyári tóból. Bedöntik egy szerkezetbe, ott összekeverik a szénnel, ebből lesz a vizes és nyers téglaforma. Ezután néhány hétre kirakják száradni. Ha már nem ragad a kézhez, lekerül a kemencébe, amelyben kiégetik. Amikor a kemence lehűlt ötven fokra, a még mindig az iszonyatos forróságban erős karú úriemberek egy szál gatyában talicskán kitolnak több ezret a meleg téglából. Ennek a melónak minden része iszonyatosan kemény.

Mit tanult az ő sorsukból?

Ők elfogadják, hogy nekik ilyen nehéz élet jutott. Ráadásul azoknak, akik leszedték a nyers téglát, vagy akik a csilléket döntötték, a jó része nő volt.

Ott tanultam meg, hogy nem mindig süt a nap.

És olyankor mit kell csinálni?

Örülni, amikor odasüt, és elfogadni dolgokat. Az ottani embereknek ugyanúgy voltak gyerekeik, és feltételezem, önmagában már az boldogságot okozott nekik, hogy felneveljék őket. Számukra mindennél fontosabb volt, hogy a kicsiknek enni tudjanak adni, és bíztak abban, hogy nekik talán egyszer jobb élet juthat, és az ő sorsuk már nem a téglagyárban folytatódik majd.

Ehhez képest valóban nagy váltás lehetett ott ülni Jancsó Miklósnál. Elmeséli, hogy miképpen zajlottak azok a legendás szeánszok, amikor viszkik, jó olasz borok és sajtok mellet Scherer Péterrel hárman megváltották a világot?

Beszélgettünk. Amikor nem megtervezel valamit, hanem leülsz a barátoddal, majd eltelik három óra, és azt mondod: de jó volt itt lenni! Megállt az idő, pedig sokszor semmiségnek tűnő dolgokról beszéltünk. Családról, életről, filmről, irodalomról, szörnyűséges eseményekről, politikáról. Jancsó egészen különleges csoda a számomra. Demokrata, polgár. Csodálatos alkotó, csodálatos ember. Hálás vagyok a sorsnak, hogy összeboronált vele ennyi éven át.

Azt ugye jól sejtem, hogy Scherer Péterrel nagyon különböznek egymástól?

Persze. Én sokkal okosabb vagyok, sportosabb, szebb és humánusabb.

Az igaz, hogy rettenetesen fel tudják idegesíteni egymást?

Szakmailag, mondjuk egy próbán, számtalan dolgot másképp látunk, azokon sokat is vitatkozunk. Emberileg meg már feladtam… Azért én úgy gondolok Pepére, hogy ha baj lenne, akkor nyugodtan fordulhatnék hozzá, és fel is hívnám őt. Biztos vagyok benne, hogy kapnék segítséget. Felfoghatatlanul sok időt, huszonöt évet töltöttem ezzel az emberrel. Nekem ő picit a részem. Olyan, mint a bal kezem. Lehet, hogy a jobbat jobban szeretem, mert azzal több mindent tudok csinálni, de a másikra is ugyanúgy szükségem van. Ha nem lenne bal kezem, nem érezném magam teljesnek. Hiányozna.

Image: 73897185, Mucsi Zoltán interjú., Place: Budapest, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Marjai János / 24.hu

Azt mondta, hogy nagyon próbára lett téve ez a barátság. Veszélybe került valaha?

Előfordult, hogy elmentünk a vita széléig, de a barátság alapja, a legfőbb próbaköve, hogy az mit bír ki. Nagyon durva dolognak kellene történnie, hogy mi csak köszönjünk egymásnak. Ez nincs a pakliban.

Tizenöt éve volt egy megreccsenése, amikor igencsak maga alá került. Tudható, hogy mi történt?

Erről nem szeretnék beszélni. Magánéletileg nehéz időszakot éltem át. Nyilván borzasztóan fontos, hogy amikor térdre zuhanunk, és nem tudunk felállni, van-e segítő kéz, és azt elfogadjuk-e. Szerintem ez összetett dolog.

Egyszer azt mondta, előfordul, hogy az ember a pohár után nyúl, és ez önnel is megtörtént.

Sokszor. Amire utalt, az nagyon nehéz helyzet volt. Én szeretem bizonyosságban tudni a dolgaimat magam körül, hogy mi fog történni velem, mi várható. Ha az borul, akkor szétesem.

 Olyankor milyen?

Akkor előfordul, hogy több viszkit is megiszom. Ami még soha nem hozott megoldást. De még nem adtam fel, hogy a pohár egyszer hátha megoldja helyettem.

Tudom, hogy már eljutott odáig is, hogy abbahagyja a színészetet.

Akkor semmit nem éreztem jónak. Nagykabát lett a létezés is. Féltem, hogy agyon nyom, vagy nem tudok elhelyezkedni benne. Aztán beszűkítettük a kabátot.

A buddhizmus sokat segített?

Ahhoz mélyebben benne kéne lennem, mint amilyen szintre én jutottam. Valószínűleg a humánum és a szeretet tudja kirántani az embert mindenből, aztán van, amikor egy József Attila-vers lendít tovább. A depressziós állapot olyan, mint az iszap. Folyamatosan süllyedsz el benne. Ilyenkor bizony sokszor kell a segítség.

Mucsi Zoltán miben hisz? A Jóistenben? Az emberségben? Önmagában?

Személyesen még nem találkoztam Istennel, nem vettem észre, hogy ott lett volna. Miközben nem fogom fel ezt az egész létezést, hogy mi végre vagyunk mi itt. Hitem szerint minden ok-okozati összefüggésben történik az életben. Csak ritkán látjuk át ezt a végtelenül bonyolult működést. Mivel fogalmunk sincs erről a vezérlőelvről, kell, hogy legyen egy irányítója a mindenségnek. Ha pedig mégsem létezik ez a bizonyos teremtő, vagy az Isten, akkor is nagyon fontos, hogy van ez a tanítás. A filozófiájával, a gondolatiságával nincs baj, a buddhizmus és a katolicizmus elvei is jót akarnak. Mivel azonban emberek gyakorolják, ezt el szoktuk szarni. Ráadásul fel is szokták használni, mert ezt is emberek csinálják, és nekünk bizony megvan az a képességünk, hogy valamit eltoljunk, rosszá tegyünk. Sok embernek tudunk ártani, de szerencsére azzal a képességgel is rendelkezünk, hogy ezt valahogy jóvá tudjuk gyúrni, vagy legalábbis javítani rajta. Minden bennünk van. Az emberben ott lakik az angyal és a patás is. Időzített bombaként létezünk. Több időt kellene töltenünk azzal, hogy rájöjjünk, igazából kik is vagyunk. Fontos lenne az embernek megismernie önmagát. Bonyolult témáknál járunk, nehéz kérdésekre kíváncsi. Ezekről nem nagyon szeretek beszélni. Jobban menne, ha nem lenne itt ez a mikrofon. Leginkább magamban szeretek ezekkel a gondolatokkal ellenni.

Néha ugyan kitör belőlem valami mondandó, de én a csendet kedvelem, annyit pofázok esténként.

Azok szerepek.

Magánemberként nem tartom magam különlegesnek. Apa vagyok, férj vagyok, színész vagyok, vásárló vagyok. Hol jól csinálom, hol meg rosszul.

Az apa szerepben hogyan teljesít? Azt olvastam, hogy legutóbb, a Tóth János forgatása alatt olyan szintű volt az igénybe vétel, hogy hónapokig alig látta a négy gyerekét.

Az efféle szélsőséges időszaknak az a pozitív oldala, hogy kevesebb a konfliktus. Ilyenkor az ember nem tud rosszat tenni, persze megvan az a hátránya is, hogy jót se nagyon. Elégedett nagyon ritkán vagyok. Biztos, hogy az apa szerepet is végezhetném ügyesebben, de titkon abban bízom, hogy talán ennél sem azt a bizonyos null komma null táblát emelnék fel a gyerekeim.

Állítólag az ötvenedik születésnapján az egyik fia azt mondta: „Te vagy a legjobb apám és a legjobb barátom.”

Beleírta egy könyvbe.

Nagyon szép mondat.

Most azt kellene kideríteni, hogy mennyire hazudós a gyerek.

Még nincs gyerekem, egy apa ilyenkor mit érez?

A szülői szerepnek a felelősség terhén kívül megszámlálhatatlanul sok gyönyörűséges pillanata van. Fantasztikusan jó kezű írónak vagy költőnek kellene lennem ahhoz, hogy ezt meg merjem fogalmazni. Hogy mit éreztem? Pici tapasz azokra a kételyekre amik arról szólnak, jól csináltam-e. Akkor kaptam egy kis balzsamot, amely megmelegengeti a lelkem.

Ilyenkor meg is hatódik?

Bizony sokszor… Ezért van ez a szikár álarc, hogy az ellágyulást leplezze.

Min képes elérzékenyülni?

Akár egy mozdulaton is meg tudok hatódni. Vagy azon, hogyan eszik egy ember. Látom, és meghat. Egy találkozáson. Amikor olvasok egy olyan sort. Esetleg filmen. Nagyon drukkoltam a chilei bányászoknak, akik hetekig a föld alatt rekedtek. És amikor végre feljöttek, akkor elsírtam magam.

És most is meghatódott.

Mindig megkönnyezem amikor a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című film végén Jancsó Miklós elballag Pepével a fehér ruhájában. Közben Lovasi énekli a Zár az égbolt-ot. Nyilván ebben nagyon sok elfogultság van Miki bácsi és a film iránt, nem is nekem kell dicsérnem őt. A munkássága önmagáért beszél. Meggyőződésem, hogy ő azt egy búcsúnak, egy életmű zárójelenetének szánta. És milyen hatalmas eleganciával és öniróniával csinálta! Közel áll a szívemhez ez a jelenet.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Szokott még írni?

Levelet, hogy valaki hozzon hazafelé kenyeret.

Egy időben novellákat írt.

Aztán abbamaradt, mert úgy ítéltem meg, hogy nem olyan minőségűek. Ártani meg nem szabad.

Legalább megmutatta azokat valakinek?

Akadt, amelyiket igen, de akiknek megmutattam, mind kedves emberek, és nem küldtek el a búsba.

Milyen történeteket írt?

Ez az én kis ügyem volt, része az életemnek. A nekem akkor fontos kérdéseket jártam körbe. Hallatlanul magas színvonalon írtam meg őket, aztán később újra olvasva inkább megmosolyogtatónak tűntek. Jórészük ma már meg sincs.

A három fiú mellé a feleségével örökbe fogadtak egy kislányt. Azért merem erről kérdezni, mert valahol már olvastam róla. A döntés lélektanára lennék kíváncsi: ilyenkor mit mérlegel az ember?

Nem tudom milyen állapotban lehettem, amikor erről nyilatkoztam, mert erről sem szeretek beszélni. Olyan helyzet állt elő, hogy az volt a kérdés: ez az emberke nevelőotthonba kerül vagy családhoz?

Úgy gondoltuk, hogy ha ő gyermekotthonba megy, akkor nekem – már amennyiben hiteles az én megjelenésem a színpadon – nem szabad többé nézők elé állnom. Nagyon-nagyon jó döntés hoztunk. Csodálatos kislány.

Sokat formálódott attól, hogy már érett fejjel lett egy kislány apukája?

Egy lány minden tekintetben más, mint egy fiú. Csak egy példa: ő kecsesebben igazítja meg a haját, mint egy fiú. Szinte minden másképp történik.

Nem politizálunk, de úgy értesültem, hogy nagyjából húsz évvel ezelőtt megkísértette a gondolat, hogy odaálljon egy párt mellé.

Kétszer is megkértek, nagyon jó döntés volt, hogy nem történt meg.

Mi szólt mellette, hogy igent mondjon?

Bosszant a politika, lehet, hogy mindig ilyen volt, de mostanság a hangneme nagyon távol áll az ízlésemtől. Rosszabb periódusaimban azt érzem, hogy a politika legális bűnözés. Nem szeretem.

Hiába igyekszem távol tartani magamat tőle, teljesen nem tudom kihagyni az életemből, ahhoz remetének kellene lennem. Szerintem a sokféleség nagyszerű dolog, de nálunk, ha a másik táborba tartozol, akkor most idióta ellenséggé válsz. Na, ez távol áll tőlem… Kérdezte a Pepével való konfliktusainkat. Tudja, a vitáink során rosszindulat egyikünk részéről sem fordult elő soha. A hangnem lehetett erőteljesebb, de a jószándék, vagy a méltányosság egyszer sem hiányzott. Na, ez az, ami nincs a politikában.

Tartja-e még a szokását, hogy hosszasan képes nézni a fákat, a madarakat, az őzeket, ha lenn járnak az Őrségben?

Ma már kevesebbet járunk le, mint amikor a gyerekek kicsik voltak. Mostanában ott az eget szeretem nézni.

És mit figyel?

A csillagokat. Mert arrafelé rengeteg van. Rácsodálkozom, hogy milyen gyönyörűséges ez az egész, ahogy ki van találva. Már-már giccses.

És az őzekben, fákban, madarakban mit figyelt?

A létezésüket. Ahogy a madárka leszáll az asztalra, ahogy ő ott elvan. Lehet, hogy ilyen egyszerűséggel és igazul kellene élnünk, ahogy ők teszik. És akkor talán más lenne ez a bolygó.

Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Single mother walking in city tunnel with baby in stroller.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.